Az Eötvös Loránd Tudományegyetem és a lipcsei Max Planck Evolúciós Antropológiai Intézet (MPI EVA) kutatói a Nature áprilisi számában jelentettek meg tanulmányt az avar kori társadalom rokonsági szerveződésének mintázatairól.

Arany fülbevaló egy férfi sírból Rákóczifalváról. Forrás: ELTE
Arany fülbevaló egy férfisírból Rákóczifalváról. Forrás: ELTE

A kutatók négy alföldi lelőhely temetkezéseit vizsgálták több mint négyszáz genetikai minta segítségével. Jelentős újdonságnak számít, hogy az egyes lelőhelyeken teljes (valamennyi feltárt sírra, vagyis korabeli egyénre kiterjedő) mintavételre törekedtek. E módszernek köszönhetően vizsgálni tudták egyrészt a közösségeken belüli, másrészt az egyes közösségek közötti rokonsági hálózatokat is. A kutatás széles körű nemzetközi együttműködésben, különböző tudományágak képviselőinek közreműködésével valósult meg az Európai Kutatási Tanács által támogatott HistoGenes projekt keretében.

Az Avar Kaganátus keleti csoportjai 568-ban jelentek meg a Kárpát-medencében, vezetőik a Türk Birodalom felemelkedése idején menekültek el a belső-ázsiai sztyeppékről, a mai Mongólia területéről, vándorlásuk során más eurázsiai nomád csoportok is csatlakoztak hozzájuk. A Kárpát-medencében a megelőző korszakot meghatározó Gepida és Langobard Királyság maradék népességére telepedtek rá. Néhány évtizednyi háborúskodás után fokozatosan letelepedtek, és egészen a 9. század elejéig uralták a térséget, Nagy Károly hadjáratai vetettek véget hatalmuknak. 

A Nature-ben közreadott tanulmányban szereplő temetők népessége az Avar Kaganátus keleti, sztyeppei eredetű csoportjaihoz tartozott (Rákóczifalva, Kunpeszér, Kunszállás, Hajdúnánás). A vizsgálatok kimutatták, hogy a Duna–Tisza közi közösségek Belső-Ázsiából, a tiszántúli közösségek a kelet-európai, Fekete-tenger vidéki sztyeppékről érkezhettek. Ugyan származásukat tekintve nem voltak egységesek, mégis hasonló rokonsági szervezetben éltek, ami megfelel a történeti források és az eurázsiai sztyeppe népeire vonatkozó etnológiai kutatások nyomán kibontakozó képnek is. Ehhez foghatóan részletes adatok az avar kori társadalomra vonatkozóan semmilyen más forrásból nem álltak eddig rendelkezésre, ez teljes mértékben az új kutatások eredménye.

A genetikai vizsgálatok az eltemetett személyek között számos első-, másod- és harmadfokú rokoni kapcsolatot állapítottak meg, ami hatalmas családfák rekonstruálását tette lehetővé. A legnagyobb vizsgált lelőhelyen, a Szolnok közelében feltárt rákóczifalvi temető közösségében több mint kétszáz férfi, nő és gyerek köthető családfákhoz, kilenc generáció mélységben. (Ez jelenleg a régészeti kontextusból származó legnagyobb ismert rokoni hálózat a világon.)

A négy temető népessége hasonló elvek alapján szerveződött: szigorú patrilineáris rendszer bontakozott ki, amelyben a patrilokalitás és a női exogámia volt a norma, azaz a férfiak a házasság után is a közösségben maradtak, míg a nők mindig más helyről érkeztek.

Számos esetben előfordult, hogy egy férfinak vagy nőnek több – két-három vagy akár négy – partnertől született gyermeke. Ez jelenthetett a házastárs korai halála miatti újraházasodást vagy többnejűséget is; az egyedi példák értelmezéséhez a halálozási kor és a régészeti leletek elemzése visz közelebb. A nők körében érdekes mintázat bontakozott ki: több partner esetén az apák általában egymásnak közeli, férfiági rokonai voltak, ami a levirátus (sógorházasság) intézményére utal. A férj korai halála után – mai rokonsági kifejezésekkel leírva – annak testvére, féltestvére, másik feleségétől született fia vagy unokaöccse lett az új partner. A kiterjedt biológiai rokonság ellenére e közösségekben egyáltalán nem fordult elő vérfertőzés. Mindez azt jelenti, hogy szigorúan, több generáción át számon tartották a leszármazást, és a vérrokonok közötti házasodás tabunak számított.

A teljes mintavételnek köszönhetően a rákóczifalvi közösségben a népességváltás is bizonyítást nyert. A 6. század végén kisebb létszámú családok kezdtek el itt temetkezni, majd a 7. század második felében új családok érkeztek, és a régebbi lakók nagy része elköltözött. Sem a régészeti adatok, sem az izotópos vizsgálatok nem utaltak arra, hogy az új csoportok a Kárpát-medencén kívülről érkeztek volna. Valószínűleg az Avar Kaganátus belső hatalmi átrendeződése eredményezte a Tisza mentén fekvő, kedvező adottságú terület új urainak megjelenését és a helyi népességi viszonyok átalakulását. Ebben az időben, a 7. század második felében alapították a tanulmányban vizsgált kunszállási és hajdúnánási temetőket is, amelyek így további bizonyítékai az Avar Kaganátuson belül lejátszódó hatalmi, népi, gazdasági és kulturális változásoknak.

A tanulmány első szerzői Guido Alberto Gnecchi-Ruscone (MPI EVA) és Rácz Zsófia (ELTE), vezető kutatója Zuzana Hofmanová (MPI EVA). Az ELTE BTK Régészettudományi Intézetéből és a TTK Embertani Tanszékéről régész és antropológus közreműködők Samu Levente, Szeniczey Tamás, Faragó Norbert, Gulyás Bence, Koncz István, Spekker Olga és Hajdu Tamás. 

Az embertani leleteket a Magyar Természettudományi Múzeumban és a Szegedi Tudományegyetem Embertani Tanszékén őrzik.