Emlékezni kell!

Az utazás oda-vissza két teljes napot vett igénybe, így az utazóknak a maradék három napban volt lehetőségük ellátogatni az olasz és a szlovén frontvonalakhoz, ahol megemlékezhettek az elhunyt magyar katonákról. A harmadik nap minden résztvevő számára szabad volt, melynek keretében számos programból választhattak. Ki a tengerpart mellett döntött, ki pedig az olasz frontvonalat látogatta meg vagy átvonatozott Velence városába. Az első vonat 2015-ben, az első isonzói csata 100. évfordulóján indult. A MÁV Nosztalgia járata az elmúlt három évben folyamatosan új helyszínekkel bővült. Az idei évben a Doberdó-fennsíkra és Kobaridba (régi nevén Caporettóba) látogathattak el az emlékezni vágyók. Az első napon pedig lezajlott a hivatalos, magyar-szlovén megemlékezés is a modrejcei katonatemetőben.

Doberdó-fennsík

Az első világháború legvéresebb és legismertebb csatáit: a verduni és a somme-i csatákat mindenki jól ismeri, számos film is feldolgozta ezeket a borzalmas eseményeket. Annál kevesebb szó esett azonban a Doberdó-fennsíkon zajlott harcokról, melyeket Négyesi Lajos hadtörténész véresebb ütközetenek nevezett még a ?verduni vérszivattyúnál? is. Hiába van számos visszaemlékezés a történészek kezében ? és adtak ki számos könyvet is ezzel kapcsolatban, mint a most, bővített kiadásban megjelent Magyar ezredek a Doberdó-fennsík védelmében című alkotást ?, mégis kevéssé él a köztudatban, milyen körülmények között harcoltak Doberdóban a magyar katonák. Éppen ezért fontos és egyedülálló kezdeményezés az Isonzó Expressz, hiszen nemcsak csodálatos utazáson vehetünk részt, de a magyar történelem meghatározó fejezeteivel is jobban megismerkedhetünk, amelyekről igenis beszélni kell.

Emlékezni kell ezekre a csatákra, emlékezni kell azokra, akik itt veszítették életüket, hogy az áldozatuk ne legyen hiábavaló.

Monte San Michele ? az egykori Doberdó-fennsík ? hemzseg a monumentális emlékművektől. Mégis sokkal megrázóbbak a kövekből épített, egykori lövészárkok, amelyek között történészek meséltek az ott átélt borzalmakról. Pintér Tamás és dr. Stencinger Norbert ? akik a fent említett kötet szerzői is ? megrendítő részletességgel számoltak be arról, milyen vérfürdő folyt ott több mint száz évvel ezelőtt. Egykori visszaemlékezéseken keresztül és József főherceg ? aki a fennsíkot védelmező VII. hadtest parancsnoka volt ? szavaival idézték fel az ottani harcokat. A kopár területen, amelyet azóta növényzet borít, valósággal éget a nap, és mindent kövek vesznek körbe. A katonák is ezekből építettek lövészárkokat, amelyek azonban nem védték megfelelő módon az ott harcolókat, hiszen egy becsapódásnál a lepattanó kődarabok is legalább akkora sérüléseket okoztak, mint maguk a lövedékek. Egy katona visszaemlékezésében az elviselhetetlen bűzről ír, amelyet az el nem temetett hullák árasztottak, a folyamatos melegről és a kopár vidékről, amelytől rengetegen megőrültek és amely számára is elviselhetetlen volt. ?Doberdó! ? Fogalommá vált név, s mégis, azt hiszem, legtöbben távolról sem sejtik, miért és milyen körülmények között vált azzá? ? írta József főherceg visszaemlékezésében.

A történész előadása után, amely valóban bemutatta, milyen is lehetett az ott harcolók élete, a résztvevők még ellátogattak a cerjei emlékműhöz, amelyről belátni az egész vidéket. Emellett megtekintették a San Martino del Carsóban lévő múzeumot, ahol Rózsafi János történész tartott előadást az isonzói harcokról. Az első napot Fogliano Redipugliában zárta a csoport, ahol az olasz emlékművet és az osztrák-magyar katonatemetőt tekintették meg. Az előbbit maga Mussolini állíttatta helyre, így a Ducehoz híven igen monumentálisra sikeredett a 22 lépcsőfokból álló építmény, amelyen mindenhol a ?presente? felirat olvasható. Ugyanis ezt kiáltották az olasz katonák elesett bajtársaik helyett, jelezve, hogy még haláluk után is kiállnak és harcolnak hazájukért. Az olasz front tehát nemcsak a magyar katonák szenvedéseire hívja fel a figyelmet, hanem megmutatja azt is, hogy mindkét oldalon ugyanakkora volt a veszteség, hiszen mindkét oldalon emberek harcoltak.

Caporetto

A második nap a ?caporettói áttörés? napja volt. A csoport elsőként a Kluze erődöt látogatta meg, amely rendkívül fontos stratégiai átjáró volt. Ezt követően az erőddel szemben lévő, a hegybe vájt katonai átjáróba is bemehettek a látogatók. Az irány ezután Kobarid, az egykori Caporetto volt, ahol múzeumba látogattak el a kirándulók. A múzeum a 12. isonzói csata történetére ? vagyis a ?caporettói áttörésre? ? fókuszált leginkább, melynek bemutatására egy animált terepasztalt is elhelyeztek az egyik teremben és egy dokumentumfilmet is levetítettek a látogatóknak. A rendkívül interaktív bemutató szemlélteti azt az emberfeletti rohamot, melyet az osztrák-magyar katonák vittek véghez. Hatalmas hegyeket másztak meg és kevesebb, mint egy hónap alatt elfoglalták az olasz területeket. Szakszerűen gondoskodtak az utánpótlásról is ? drótköteleken szállították az élelmet a hegyekre ?, a sikert azonban egy újfajta támadási mód hozta meg: a rohamcsapatok bevetése. Az addig állóháborús isonzói csaták rendszerét az úgynevezett rohamcsapatok támadásával törték meg, vagyis a katonák az ellenséges vonalak mögé szivárogtak be. Az egyik ilyen rohamtámadást Erwin Rommel vezette, aki a második világháborúban ért el hatalmas sikereket az afrikai fronton. A rohamtámadás lényege, hogy kisebb egységek beszivárognak az ellenséges vonalak mögé és folyamatos tűz alatt tartják az ellenséget, így a haderő másik fele már könnyedén elsöpri a meggyengített csapatokat. A monarchia katonái ? német segítséggel ? végül a Piave vonaláig verték vissza az olasz csapatokat. A ?caporettói áttörés? iszonyatos veszteségekkel járt olasz részről, olyannyira, hogy a teljes olasz hadsereget újjá kellett szervezni.

A második napot a Kolovrat-hegyben fejezte be a csoport, ahol páratlan panoráma tárult a látogatók elé és az egész Isonzó-völgyet be lehet látni. A szabadtéri emlékhelyen hagyományőrzők tartottak kézitusa-bemutatót, majd eldördültek az ágyúk, és végül a teljesen éppen maradt lőréseket is körbejárták a látogatók.

A mostani úton szép számmal akadtak olyan résztvevők, akik már harmadik alkalommal érkeztek az említett helyszínekre és rótták le kegyeletüket. Idén is nagyon sokan voltak olyanok, akik személyes okokból szálltak fel a nosztalgiavonatra, ugyanis kinek a dédapja, kinek a nagyapja harcolt az isonzói csatákban. Ám nemcsak őket, hanem kivétel nélkül mindenkit megérintett az ott harcolók és az elesettek története. Amellett pedig, hogy valóban az emlékezés a vonat fő célja, nem elhanyagolható tényező Szlovénia csodálatos panorámája. Az Isonzó Expressz jövőre is útnak indul, aki pedig eddig csak fontolgatta magában az utazást, az ne várjon tovább, jelentkezzen!

Fischer Viktória

Fotó: Mánfai György