A KönyvTÁRlat című rendezvénysorozat nyolcadik évada Emlékfolyamok címmel a magyar kultúra és irodalom kiemeltebb régióinak irodalmát ismerteti egy-egy kortárs szerző életművén, alkotásain keresztül. Március 28-án a sorozat két vendége, Ladik Katalin és Tolnai Ottó költők különleges beszélgetéssel és fellépéssel lepték meg a hagyományos irodalmi rendezvényekhez hozzászokott közönséget a Széchényi Könyvtárban.

Visy Beatrix irodalomtörténész, kritikus, az esemény moderátora nagy vonalakban próbálta kijelölni, milyen irányba terelődjön a beszélgetés, de a Tolnai Ottóra jellemző túláradó mesélőkedvet és szabad asszociációt így sem mindig sikerült mederben tartania. Ez azonban rendkívül izgalmas színt adott a beszélgetésnek.

Tolnai felidézte, milyen érzés fogta el, amikor az óceánnál járt. “Olyan szép, mint gyerekkoromban a Tisza” –  mondta, majd kitért rá, hogy általában a Tiszához hasonlítja a vizeket. “Illyés Gyula nyilatkozta valahol, hogy a magyar költő abban különbözik más költőktől, hogy neki még vízügyei is vannak, a vizekkel is kell törődnie. Rájöttem, nekem is vannak vízügyeim” – tette hozzá. Tolnai egyik, az Egyesült Államokban rendezett költői esten, ahol rajta kívül minden költő Budapestről érkezett, azzal a kérdéssel találta magát szembe, hogy mitől is különbözik ő a többi költőtől, és azt találta mondani, hogy neki van tengere.

A beszélgetés rövidesen a háború és Jugoszlávia szétesése felé terelődött. “A háború kitörésekor éreztem, távolodik tőlem a tenger. Ötvenévesen majdnem besoroztak, ezért kértem a kettős állampolgárságot, és miután megkaptam, onnantól megint kapcsolatban lehettem a tengerrel, és ez a jó viszony a mai napig nem szakadt meg. Megkaptam az Adriát” – fejtegette. A költő megemlítette, hogy viszonylag korán, az ötvenes évek elején kezdett irodalommal foglalkozni. “Emlékszem, az első, Magyarországon kiadott könyvet egy menekült fiú kezében láttam, elkértem tőle, vizsgálgattam, tapogattam” – idézte fel.

Visy Beatrix rákérdezett az 1992-ben megjelent, a monarchiabeli időket nyomokban felidéző árvacsáth című kötetre, de ha valaki attól tartott, hogy most valami unalmas irodalomelméleti vizsgálódás következik, kételyeit a szerző hamar eloszlatta.

Válaszában Tolnai kiemelte, annak idején milyen komoly polgári élet határozta meg Palicsot, majd Brenner Józsefre és unokatestvérére, Kosztolányi Dezsőre terelődött a szó. “Az apró, semmis dolgokban próbáltam Csáthot utolérni” – mondta, hozzátéve, hogy azokat a pontokat kereste, amiket gyermekkorában is megtalált. “Számomra az is fontos volt, hogy kisebbségi íróként ilyen nagy írókra (Csáth Géza, Kosztolányi Dezső) hivatkozhassam” – jegyezte meg, és azzal egészítette ki a sajátos okfejtést, hogy Kosztolányi Dezső, Csáth Géza és Sinkó Ervin hármasával képzeli el a vajdasági irodalmat.

“Szinte naponta olvasok Kosztolányit, az Ottlik Géza válogatta, 1983-ban megjelent, Boldogság címmel ellátott kiadványt. Elég csak három-négy mondatot elolvasnom a tiszta, pulzáló írásaiból, hogy örömet szerezzek magamnak” – tudtuk meg.

Ladik Katalin a hosszúra nyúlt, határon innen és túl csapongó, a líraiságot sem nélkülöző bevezető után verseiből olvasott fel, s aki azt hitte, közönséges, minden eszközt figyelmen kívül hagyó felolvasáson vesz részt, tévedett: Ladik a hangköltészet terén tett kalandozásainak is hangot és képet adott, sajátos, egyedülálló, és valljuk be, tőle megkövetelt stílusban.

Nyitókép: Tolnai Ottó. Fotó: Sióréti Gábor