A Múzeum+ a Magyar Nemzeti Galéria állandó programsorozata. Az intézmény minden hónapban kiválaszt egy témát, amely kapcsán előadásokat, interaktív tárlatvezetéseket tartanak. A március 9-ei eseményen a szalon témáját járták körbe, fő attrakcióként pedig Nyáry Krisztián tarott előadást a festői szerelmekről. Az előző estekhez képest ez a Múzeum+ program jóval felkészültebb volt. Végre táblák is jelezték a látogatóknak, hogy melyik előadás pontosan melyik teremben van, és ami külön öröm volt szinte mindenkinek: Lelovits Tamás villányi borász felajánlása, melynek köszönhetően minden érdeklődő kapott egy pohár bort ajándékba.
Mindent a kiállításokról
Persze a tárlatokat és az előadásokat nem látogathatta meg eme csodás nedű társaságában a közönség, ennek ellenére mégis jóval nagyobb volt a tömeg az összes eseményen, mint a korábbiakon. Az első szalonprogramon Basics Beatrix művészettörténész, a Szépművészeti Múzeum?Magyar Nemzeti Galéria munkatársa, Róka Enikő művészettörténész, a Kiscelli Múzeum igazgatója és Mélyi József művészettörténész, kurátor, a Magyar Képzőművészeti Egyetem oktatója beszélgettek arról: milyen volt régen egy divatos kiállítás és milyen szerepe volt a képzőművészetben a szalonoknak?
A szalon szó hallatára a legtöbb embernek egy előkelő helyiség jut az eszébe, ahol az elit tagjai tárgyalják meg az élet fontos eseményeit egy ital társaságában. Persze, ha kevésbé akarunk régimódiak lenni, akkor gondolhatunk az irodalmi szalonokra, sőt akár a képzőművészeti szalonokra is. Na, de hogyan kapcsolódik mindehhez a kiállítás? Érdekes belegondolni, hogy mennyire nem figyeli az ember egy kiállítás környezetét. Csak a képre koncentrál, az adott műre, ami érthető, hiszen ez a célja egy látogatónak: a kép megtekintése. De a látványhoz nagy mértékben hozzáad ? vagy éppen elvesz ? a környezet is. Nem mindegy, hogy egy teljesen fehér falakkal körbevett, lecsupaszított épületben állították ki a képet ? ez az úgynevezett White Cube ?, vagy egy egész történelmi mesét rendeltek az adott kép mellé. Ennek kapcsán a fentebb említett művészettörténészek kiemelték Ernst Lajost, aki műkereskedőként kezdte pályafutását. Ő volt az első olyan műértő ? egyébként nem volt képzett művészettörténész, mindent autodidakta módon sajátított el ?, aki felismerte: a vázlatoknak is legalább akkora értéke van, mint egy-egy festménynek, így ezeket is elkezdte gyűjteni. Ő is alapítótagja volt 1894-ben a Nemzeti Szalonnak, melynek nyolc évig az igazgatója is volt, 1901-től egészen 1909-ig. Főként történelmi képeket állított ki, így Madarász Viktor, Zichy Mihály, de még Szinyei Merse Pál alkotásaiból is rendeztek tárlatot. Ernst hozta létre 1912-ben a máig az ő nevét viselő Ernst Múzeumot. A harmincas évek világválsága ugyan őt is tönkretette anyagilag, de gyűjteményét a Magyar Nemzeti Múzeum megkapta egy kiállítás erejéig 1933-ban, majd halála után elárverezték az általa összegyűjtött alkotásokat.
Ernst Lajos kapcsán került szóba a Nemzeti Szalon, melyet a hivatalos művészetpolitikával elégedetlen képzőművészek alapítottak meg. A fő céljuk az volt, hogy a művészet és a közönség között élénkebb legyen a kapcsolat. Az itt szervezett kiállításokon az érdeklődők meg is vásárolhatták a nekik tetsző alkotásokat, így ez a fajta kiállítási mód inkább a polgári közegnek kedvezett.
A művészettörténészek ? nem hazudtolva meg pályájuk iránti elhivatottságukat ? ezután kitértek egy kis kiállítástörténetre is. Elmondták: a mai tárlatok megkomponálása mögött legalább olyan történeti múlt van, mint egy-egy épület felhúzása mögött. Míg korábban csak szimplán kiállították a képeket, addig az idő előre haladtával rájöttek, hogy kell valami plusz, ami még inkább hangsúlyt ad a kép mondanivalójának. Először Párizsban fedezték fel, hogy jóval beszédesebb egy kép, sokkal többet mutat meg, ha megvilágítják azt. Berlinben még ennél is tovább mentek: egy egész történeti kiállítást rendeztek a képekből, ezzel is hangsúlyozva a nemzetük nagyságát.
Ezután a művészettörténészek kiemelték a 20. századi fejlesztéseket, így az úgynevezett White Cube-ot is. Ennek a lényege, hogy teljesen fehér ? mindenféle díszítéstől mentes ? falakon állítják ki a festményeket, így hangsúlyozva azt: semmi más nem számít, csak az adott művészeti alkotás. Ezenkívül a beszélgetésben többször kiemelték: ma is nagyon nagy kihívás előtt állnak egy-egy tárlat elkészítése. Hiszen most is az a legfontosabb kérdés: hogyan lehet érdekessé tenni egy akár több mint százéves alkotást a ma élő emberek számára?
Festői szerelmek
A programsorozat ? mondhatni fő attrakciója ? Nyáry Krisztián Festői szerelmek című könyve, melyből részleteket olvasott fel az író. Három szerelmi történetet emelt ki: Berény Róbertét, Lotz Károlyét és Czigány Dezsőét. A felolvasások között Mády-Szabó Eszter játszott csellón. A Magyar Nemzeti Galéria báltermében pedig tolongott a tömeg, már fél órával az előadás megkezdése előtt elfoglalták szinte az összes ülőhelyet.
Az első fontos kérdés, amely a felolvasásokat megelőzően elhangzott: miért lehet, hogy a költők ? így Ady Endre, József Attila vagy Petőfi Sándor ? életét töviről-hegyire ismerjük, de a magyar festőkéről szinte semmit sem tudunk? A gond pedig az, hogy nem általánosságban a festőkről tudunk keveset. Modigliani, Picasso vagy Dali életéről szinte bármelyik magyar ember tudna mesélni valamit, de a saját festőink életéről, szerelmeikről szinte alig tudunk valamit ? tisztelet a ritka kivételnek, mint Csontváry, Munkácsy vagy Szinyei. Ezt az űrt szeretné betölteni könyvével Nyáry Krisztián, amelyben az is kirajzolódik ? például Lotz Károly esetében ?, hogy legtöbbször csupán csak egy hajszál választja el a múzsát a szeretőtől.
Az első magyar alkotó, Berény Róbert festményei közül Nyáry a Csellózó nőt emelte ki. Ez a kép több szempontból is érdekes, hiszen rendkívül dinamikusan ábrázolja Berény a feleségét játék közben, szinte kézzelfogható a nő szenvedélye a cselló iránt, holott valójában nem játszott, amikor a kép készült. Sőt amikor Berény Róbert és Breuer Etelka ? aki második felesége volt Berénynek ? összeházasodtak, az addig rendkívül tehetségesnek tartott nő abbahagyta a csellózást. Férje előtt pedig sohasem tudott játszani. Közös történetüknek ez a pontja azért olyan érdekes, mert Berény szintén művészi válsággal küzdött berlini emigrációja alatt ? amikor első felesége is elhagyta ?, ez az alkotási válság azonban megszűnt, amikor találkozott Etával. A nőnél viszont pont akkor kezdődött el ugyanez, amikor összeházasodtak. Kis érdekesség: Berény Róbert Alvó nő fekete vázával című képét találták meg egy amerikai filmben, a Stuart Little, a kisegérben, melyben a képet díszletként használták, és fogalmuk sem volt arról, milyen értékes alkotás.
A második kiemelt festő Lotz Károly volt. Az ő története még Berény Róberténél is különlegesebb. Lotz ugyanis elszerette egyik barátjától a feleségét, nevezetesen Jakobey Károlytól Ónody Annát. Jakobey halála után elvette Ónody Annát és nevére vette a nő előző házasságából született három gyermekét: Ilonát, Viktort és Kornéliát. Bár a történethez hozzá tartozik, hogy Jakobey és Lotz egyszerre ismerték meg a balett-táncosnő Ónody Annát, és mindketten udvaroltak neki. A nő először Jakobey-t választotta, majd később elhagyta Lotzért. Ónody Anna és Jakobey közös gyerekeit Lotz már születésük óta ismerte, többször le is festette a kicsiket, saját környezete szerint saját gyermekeiként szerette mind a hármukat. Pontosan ezért annyira furcsa, hogy később a legfiatalabb lány: Kornélia lett Lotz Károly múzsája. Lotz környezete szerint ? sőt később mindenki más szerint is ? a sokszor meztelenül is modellt álló Kornélia több volt Lotz számára, mint megihletője. Sokan botrányos viszont sejtettek, bár erre sosem derült fény. Lotz Károly ? aki rengeteg freskót festett ? az Országház freskóinak festése közben megfázott, betegségének szövődményeit pedig sosem heverte ki. Ám ez a körülmény ürügy volt a rossz nyelvek elhallgattatására, ugyanis innentől kezdve a festő azt állította: Kornélia azért van mellette állandóan, mert egyben az ápolónője is. A történet pikantériája, hogy Ónody Anna ekkor még élt és virult, sőt mi több: Lotz Károly felesége volt, ám a festő több időt töltött ? az akkor már húszas éveiben járó ? nevelt lányával, mint saját nejével.
A harmadik történet egyben a legbrutálisabb ? a szó minden értelmében. A kiemelt művész nem volt más, mint Czigány Dezső. A festő ugyan zseniális képeket hagyott hátra ? bár a legtöbb portrén abszolút érezhető, hogy az alkotójának pszichés gondjai lehettek ?, a magánélete nagyon riasztó volt. Nyáry Krisztián felvetette a lehetőségét annak, hogy a feleséggyilkosként is ?elhíresült? Czigány Dezső nemcsak egyik élettársát ölte meg, de az összes többivel is ő végzett ? akik nem mellesleg mind gyanús körülmények között haltak meg vagy lettek öngyilkosok. Egy biztos: a festő ? hiába volt tehetséges ? 1937-ben nemcsak magával végzett, de feleségével, lányával és annak kétéves kislányával is, ez pedig beárnyékolja művészetét és annak megítélését.
Fischer Viktória
