A kamera a nyomukba szegődik, követi őket olyan hétköznapi helyszínekre, mint az iskolai menza, a tanterem, az udvar vagy a fotólabor. A diákokat mind amatőr szereplők játsszák (mindössze három hivatásos színész kapott szerepet a műben), akik saját nevüket használják a filmben. Ebből a szempontból akár dokumentum-játékfilmnek is tekinthető az Elefánt: szinte meglesett képeket látunk, hiteles felvételeket a diákéletből - sok improvizációval. Bulímiás, vécében hányó tinilányok, kiközösített, esetlen figurák (az osztály "büdösbogarai"), hétköznapi diákok a film egymás útját keresztező hősei.
Gus Van Sant filmje egészen addig marad meg hitelesnek, ameddig a mai amerikai fiatalok életének autentikus pillanatképeit mutatja. Az Elefánt azonban nem utolsósorban a Columbine-i középiskolai lövöldözésre reagál (a korábbi dokumentumfilmhez, Michael Moore Kóla, puska, sültkrumplijához hasonlóan). S innen kezdve sajnos csak annyira bír eredeti lenni, mint amennyire a címe az (a rendező egy 1989-es, az észak-írországi erőszakot feldolgozó BBC-tévéfilmtől, Alan Clarke munkájától kölcsönözte).
Annak ellenére, hogy Van Sant egy Cannes-i nyilatkozata szerint a nézőre akarta bízni a konklúziók levonását, elég egyértelműen és didaktikusan tiltakozik a fegyverviselés ellen. Néhány jelenet miatt pedig (elég direkt például a gyilkolós videojátékot játszó, kommandóruhás, fegyvermániás fiatal, aki egy Hitlerről szóló ismeretterjesztő filmet néz) az Elefánt ismét egy a rendező azon filmjeinek sorában, melyekre jól látható helyre van felcímkézve a csupa nagybetűs ÜZENET felirat.
