Arról nagyon sok helyen olvashatunk, hogy hogyan találkoztak Fodor Ákossal. Engem most az érdekelne inkább, hogyan lelt rá ön Fodor Ákosra és a költő munkásságára.
Annak idején, a 80-as évek második felében egy ideig gyermekkönyvtár-vezetőként dolgoztam, feladataim közé tartozott az új könyvek megrendelése és áttekintése. Így találkoztam Fodor Ákos egyetlen gyermekverskötetével, a Képtelenkönyvvel, amelynek a játékos, kedves hangvétele, csavaros nyelvezete nagyon megtetszett nekem. Közben esti tagozatos főiskolásként készültem a szakdolgozatom írására, ez volt a címe: Gyermekvilág az irodalomban. Ehhez több gyermekverskötet kortárs szerzőjét interjúra kértem. Köztük Fodor Ákost is – ekkor ismerkedtünk meg. Persze felkészültem „belőle”, megtudtam, hogy mást is ír, kikölcsönöztem és elolvastam néhány korábbi könyvét. Sok szövege megérintett. Az első saját Fodor Ákos-kötetemet, a Jazz címűt, magától a szerzőtől kaptam 1987. február 8-án, az első találkozásunk alkalmával, amit dedikált nekem. Most is karnyújtásnyira van a munkaasztalomtól.
Milyen kérdésekkel indult ez az interjúbeszélgetés? Mi az, amire akkor kíváncsi volt? Hogyan és milyen formában változott ez a kíváncsiság a költő felé?
Sajnos, a nevezetes szakdolgozatom egyetlen példányát utóbb elkérte tőlem valaki, és soha többé nem láttam viszont. Mivel pedig ez abban az időszakban történt, amikor digitalizálásra még nem volt mód, a kérdéseket már nemigen tudom felidézni. Talán azért sem, mert azután újságíróként is rengeteg interjút készítettem, ennélfogva már sok-sok kérdés rétegződött egymásra a fejemben. Arra viszont jól emlékszem, hogy a párbeszédünk „hivatalos” része maximum egy órán át tartott, amit még körülbelül további néggyel toldottunk meg kötetlen formában. Nem sejtettem, hogy ez Fodor Ákosnál rendkívüli dolognak számít: bámulatosan gyorsan tudott udvariasan távozni olyan szituációkból, amelyekben nem érezte komfortosan magát. Tőlem nem menekült el, mert kiderült, hogy jól egymásra tudunk hangolódni, még épp ugyanazt a könyvet is olvastuk.
Azt mondhatom: pont azt láttam benne az első találkozásunk során, mint az együtt töltött huszonnyolc évünk alatt – persze utóbb már nagyobb részletességgel. De a lényeg nem változott. Mindig fel tudta kelteni az érdeklődésemet a sajátságos világlátásával és az eredeti gondolataival, a játékosságával, a remek humorával; mindig szerethető maradt számomra az érzékenysége, a figyelmessége, a jóindulata, a gyengédsége. Nem untam meg, na. És ez szerencsére kölcsönös volt.
Hogyan alakult, formálódott Fodor Ákos a világ hatására – és hogyan változtatta meg ő a világot maga körül, anélkül, hogy meg akarta volna? Látta-e, érzékelte-e saját hatását az emberekre, az olvasókra – vagy inkább csöndben hagyta, hogy a versek végezzék el ezt a munkát helyette?
Azt hiszem, ezen a téren a legmeghatározóbbak az ő esetében is a gyermekkori tapasztalatok lehettek. Nem szívesen beszélt erről nyilvánosan, ezért én sem taglalnám, csak annyit említenék, hogy nem szélsőségesen rossz körülmények között, de nem is harmonikus környezetben nőtt fel. Ebből a közegből a szellemi élményeken, a verseken és a zenén, majd a szerelmein keresztül talált kiutat. Másféle életet, másféle érzelmi-kapcsolati minőséget szeretett volna teremteni magának, mint amilyet a családjában megismert – és ezt meg is valósította.
Markáns egyéniség volt, aki a csendessége ellenére többnyire személyes jelenlétével is erőteljes hatást keltett. Sokan rajongtak érte, egyesekből viszont indokolatlanul is ellenszenvet váltott ki. De nagyságrendekkel többen szerették, mint ahányan nem. Azok, akik hitelesnek, különlegesnek tartották őt, olykor szinte guruként lelkesedtek érte. Befogadták a gondolatait, és hatásukra nemegyszer az életükön is változtattak.
A szövegeivel kapcsolatban ugyancsak hasonló élményeket szerzett, mert azok a lekicsinyléstől az „ahaélményen” át az elragadtatásig szintén sokféle reakciót generáltak. Javarészt azonban ezen a téren is szeretetteljes, pozitív visszajelzéseket kapott – elsősorban az olvasóitól, mert hivatalos állami kitüntetést csupán szövegíróként, a színházi munkái elismeréseként vehetett át, költőként egyetlenegyet sem. Népes olvasótábora annak ellenére alakult ki, hogy nem tartott személyes kontaktust vele – ahogy ön fogalmazott: „hagyta, hogy a versek végezzék el ezt a munkát helyette”. Úgy tűnik, el is végezték.
Arra gondoltam, hogy innentől kezdve mindegyik kérdésemet egy-egy Fodor Ákos-idézet határozza majd meg.
„Nevemben: h a r c o l s z? / olyan, mint ha valaki / azt ordítja: CSEND!!!”
Fodor Ákos minimalizmusa mögött mindig ott volt valami sűrű, szinte zenszerű csönd. Milyen volt a költő csöndje otthon?
Kétségtelenül igényelte a csendet otthon is – ha épp nem hallgatott zenét, ami azért gyakran fordult elő vele. Persze nem kellett lábujjhegyen járkálni körülötte, de szerette a nyugalmat, nehezen viselte a hangoskodást. Ő maga is halkan, megfontoltan beszélt. Ha konfliktushelyzetbe került, akkor jellemzően még halkabban és még higgadtabban.
Egyébként a fent idézett szöveg szerintem arra is utal, hogy Ákostól távol álltak a játszmázások, az erőszakos, harcias megoldások, sokkal inkább hitt a kölcsönös tiszteletadás, az elfogadás, az asszertív hozzáállás erejében és eredményességében.
„minden veszteség / fájdalombacsomagolt / megkönnyebbülés”
A költő hogyan élte meg a veszteségeket?
Miután érzékeny, sőt túlérzékeny ember volt: mély átéléssel. De volt benne annyi életszeretet, hogy nem őrizgette a fájdalmait, hagyta hegedni a sebeit. Ez szerintem nagyon fontos emberi tulajdonság. Ha nem lett volna meg benne, valószínűleg a mi kapcsolatunk sem alakul olyan jól, ahogyan, mert a gondosan konzervált fájdalmak, a kihúzatlan lelki tüskék pusztíthatják-sorvaszthatják a mindenkori újrakezdés és az örömtelibb folytatás lehetőségét. Tudatosan törekedett viszont Ákos a szép emlékek elraktározására és hálás felidézésére – akkor is, ha egy-egy szép emlék már fájdalmassá vált történetbe, egykori veszteségélménybe ágyazódott.
„forgóajtó áll / a sivatagban. Aki / kikerüli: nincs”
Ez a vers mintha a modern élet paradoxonjára utalna. Fodor Ákos hogyan viszonyult a társadalmi normákhoz és elvárásokhoz? Volt olyan pillanat, amikor úgy érezte, hogy kívülállóként szemléli a világot?
Fodor Ákos nagyon fontos versének tartotta ezt – a feltett kérdés pedig jól rámutat a szerző egyik jellemző attitűdjére. Ő sosem akarta felforgatni a maga körül a világot, de nem is idomult hozzá simulékonyan. Nem volt hajlandó átmenni bármiféle „forgóajtón” csak azért, mert már sokan átmentek, és mert ez ennélfogva valamiféle elvárássá vált – ha egyszer látta, hogy az forgóajtó, és hogy sehová sem vezet.
Kétségtelenül szuverén egyéniség volt, köznapi értelemben akár különcnek is nevezhetnénk. Számomra viszont sosem tűnt annak – azt hiszem, elég jól sikerült értenem őt. A saját világának megvolt a logikája, a szabályrendszere, és ezeket igen következetesen működtette.
„mire megtanulsz / énekelni, dalod már / rég nem arról szól”
Ön szerint hogyan viszonyult az idő múlásához és a változáshoz?
Erről sokat elárul az, amit egy másik versében írt – „Eszményem: a perpetuum stabile”. Úgy gondolom, az idő múlása sokak számára furcsa, felfoghatatlan dolog, és ezzel ő is így volt. „Belülről” ugyanannak érezhetjük magunkat, akik voltunk, de a tükörből már egy másik verziónk néz vissza ránk. Emberek, helyszínek, tárgyak, lehetőségek örökre elveszhetnek, kihullhatnak az életünkből, miközben bennünk elevenen élnek. Hogyan lehet összeegyeztetni ezt a kétféle valóságot? Nyilván teljesen természetes dologról van szó, mégsem mindig könnyű a helyére tenni. Ákost mindemellett kevéssé foglalkoztatta a „mi volt?” és a „mi lesz?” – a „most”-ot igyekezett megragadni, teljességében átélni. Nem halogatni a jó szó kimondását, az ölelést, az épp megtehetőt, mert nem tudni, mit hoz a következő pillanat, visszatér-e valaha az az alkalom, ami akkor és ott adódott.
Ami a változáshoz való viszonyát illeti: sokkal inkább szemlélődő alkat volt, mint praktikus és cselekvő.
Ő csak meg akarta írni, amit meg akart írni, és ebben zavarta volna, ha folyton nyüzsögnie kell, ha mindig történik vele valami, ha túl sok gyakorlatias dologgal kell foglalkoznia, ha sok a változás körülötte.
Fodor Ákos nyolcvan éve született, tíz éve halt meg. Ez a dupla évforduló is egyik apropójaként szolgál a 96. ünnepi könyvhétre érkező új Fodor Ákos-verseskötetnek. Mit tudhatunk róla, mire számíthatnak az olvasók?
A könyvhétre várható könyv a Töredelmes töredék címet viseli, a Fekete Sas Kiadó gondozásában jelenik meg, és olyan szövegeket tartalmaz, amelyeket a szerző kiadásra szánt és kéziratban hagyott hátra. Ezek a versek korábban még nem jelentek meg kötetben, csak folyóiratokban. Az évforduló apropóján novemberre egy újabb könyv is elkészül majd, ebben kuriózumként Fodor Ákossal készült interjúk és más olyan írások kapnak majd helyet, amelyek egy kicsit közelebbről engedik megismerni őt. Természetesen személyének, akaratának a tiszteletben tartásával, hiszen ahogyan arról már szó esett, valóban azt szerette volna, ha főként a versei kerülnek előtérbe, és nem az életrajza vagy ő maga. Persze ezt is megírta egy haikuban: „Félreállok – hogy / ne takarjam el, amit / tennem adatott.”
Fotók: Hegyi Júlia Lily / Kultúra.hu
