Novemberben mutatták be Münchenben A zongora alkímiája című filmjét. Ön évtizedek óta él a hangszer bűvöletében, de ez a filmes utazás segített megfejteni a nagyszerű zongorajáték titkát?
A film mindenekelőtt abban segített, hogy megfogalmazzak sok olyan gondolatot, amelyek évek óta motoszkáltak a fejemben. Nyilvánvaló, hogy ezek közül a stratégiák közül sok már a mindennapi gyakorlatom része volt, ám a film dramaturgiája szempontjából elengedhetetlen volt, hogy ezeket a pillanatokat jelen idejű, friss felfedezésként láttassuk. Másrészt komoly felkészülést jelentett, hogy számba vettem a megvitatásra érdemes szempontokat, és megfogalmaztam a megfelelő kérdéseket a kollégáimnak, akikkel beszéltem.
Akadt örömteli, személyes felfedezése a film két és fél éves elkészítése alatt?
Jean-Rodolphe Kars megismerése minden bizonnyal a leglenyűgözőbb élmény volt. Gyakorlatilag semmit sem tudtam róla, de ismertem a Debussy- és Messiaen-felvételeit, amelyeket máig felülmúlhatatlannak tartok. A vele való beszélgetés a hitéről – Jean-Rodolphe sok évvel ezelőtt katolikus pap lett – páratlan élmény volt, ahogyan a belső képekről és a darabok értelmezéséhez szükséges lelkierőről szóló diskurzus is. A zongora számára – jobban, mint bárki másnak – egy hangszer a legmagasztosabb érzelmek közvetítésére. A filmben hallható, ahogy Fauré egyik noktürnjének első oldalát játssza: a zongora abban a szobában szörnyű volt és elhangolt, az érzelmek mégis teljesen átjöttek. Emlékszem, hogy amikor felvettük a jelenetet, könnyek szöktek a szemembe, ahogy hallgattam a játékát.
Mi az, amit szavakkal nem, csak zongorán lehet kifejezni?
Végül az egész élmény alkímia marad, innen a film címe is. A dokumentumfilmben tárgyalt szempontokat (testhasználat, hang, forma, éneklés…) kombinálni kell, hogy bizonyos érzelmeket hozzanak létre vagy idézzenek fel. Ezek az érzelmek azonban nyilvánvalóan a zenélő személyről árulkodnak: mit lát az előadó a partitúrában? Ez egy életen át tartó alkímia, és ezt az utat lehetetlen megfejteni. Emlékszem Radu Lupu néhány koncertjére, amelyeken elgondolkodtam: hogy a csudába csinálja? A tehetségén, a személyiségén kívül benne volt egy olyan előadóművész élettapasztalata, aki megtalálta a helyes utat, és egész életében azt követte.
Mit gondol, mi a különbség a professzionális előadás és az ihletett játék között?
Nem hiszem, hogy a kettő összemérhető. Hallottam már hihetetlenül ihletett koncerteket, ahol a hangok fele hiányzott. Másrészt túl sok olyan koncertet hallok, ahol minden tökéletesen rendben van, de hiányzik a lélek, az inspiráció. Az ideális minden koncert esetében az lenne, ha a két szempont együtt jelenne meg.
Liszt Ferenc az egyik kedvenc zeneszerzője, tavaly lemezre vette a Transzcendens etűdöket és a h-moll szonátát. Utóbbi különös mű, ahogyan egy magyar zenetörténész fogalmazott: ebben a zeneszerző „mindenből a legszélsőségesebbet, a legkockázatosabb karakterűt kereste”. Mi az, amitől önt megragadta Liszt zenéje és ez a kései alkotás?
Bár számomra Liszt Ferenc mindig is meghatározó volt, nem siettem el a vele való ismerkedést. Az ő munkássága olyan, mint egy zenei Everest, amit nem akartam túl korán megmászni. Az etűdök hihetetlen technikai nehézségek elé állítják az előadót, de semmiképp sem szabad, hogy csak az ujjainkkal sajátítsuk el a műveket, komplex megközelítést igényelnek. Ily módon ezek a darabok zenei költeményekké és zenekari tanulmányokká válnak. A nem kevésbé ikonikus h-moll szonáta viszont Liszt Ferenc intim, személyes vallomása. Ebben a darabban Lisztet több oldaláról is megismerhetjük: mint konstruktív látnokot, mint érzékeny lírikust és mint felkavaró zongoravirtuózt.
Ön számára zongoraművészként fontos a virtuozitás?
Fontos. Egyébként – és itt visszatérünk az alkímiáról szóló filmhez – számomra a virtuozitás nem csak pontosságot, gyorsaságot, erőt jelent. A hang, a hangszín, a pedálhasználat és a billentés erőssége: ezek mind részei a virtuozitás fogalmának. A virtuozitás azonban csak az értelmezés és a kommunikáció kiindulópontja, nem pedig a vége.
Liszt élénk kapcsolatot tartott a közönséggel. Ön mit gondol, az interpretáció során fontos a személyesség?
Persze, ez lényeges, de úgy gondolom, hogy ennek mégis természetesnek kell maradnia. Minden ember más és más: a külleme, a képzelőereje, a lélegzetvétele... Mindezek együttesen hozzák létre a személyiséget. Ha az ember képes hű maradni önmagához, az interpretáció személyessé válik.
Budapesten Beethoven 4. zongoraversenyét játssza majd a Budapesti Fesztiválzenekarral. A darabban a zeneszerző – a korábbi műveitől eltérően – zongoraszólóval indít. A szólista adja meg „az alaphangot”?
Olvastam egy kritikát Beethoven harmadik versenyművének első előadásáról, amelyben az állt, hogy a zeneszerzőnek a szokásosnál tovább kellett várnia, mielőtt a zenekari bevezető után elkezdte volna a szólórészt. A taps nem akart abbamaradni. Ki tudja, Beethoven éppen ezért választott-e más utat, ami ebben az esetben nem teszi lehetővé a tapsot… De komolyra fordítva a szót: a pianissimo és a különleges hangvételű belépés azonnal megteremti azt a költői miliőt, amely az egész darabot áthatja. Ez a hangvétel egészen különleges, én pedig nagyon hálás vagyok Beethovennek ezért a kompozícióért. Visszatérve a virtuozitásra vonatkozó kérdésére: itt valóban a színek, a hangzás és a pedálhasználat virtuozitásáról van szó.
Számos alkalommal játszotta a darabot, az egyik angliai koncertről szóló kritika a rendkívüli érzékenységét és reakciókészségét dicséri. Mi jelenti a kihívást egy új zenekarral közös interpretáció során?
A szűkös próbaidő alatt megtalálni a közös hangot, amely lehetővé teszi, hogy együtt zenéljünk. Végül is mindig kamarazenéről van szó, még akkor is, ha egy zenekari koncerten szimfonikusabbak a dimenziók. Ez a szellemiség minden jó együttműködésben elengedhetetlen.
A Budapesti Fesztiválzenekar december 8-9-10-i koncertjéről bővebb információt itt találnak.
Fotó: Camille Blake
