A függőség világszerte népbetegség. A kávé és a csoki elmegy, a dohányzásra és az alkoholra is csak csóváljuk a fejünket – de teljesen más a helyzet a drogokkal. A kábítószer-ellenes világnapon hoztunk hét olyan drogfilmet, amelyek után biztosan nem lesz kedvünk e szerekhez nyúlni.

Félelem és reszketés Las Vegasban. Fotó: Fear and Loathing LLC / Rhino Fi / Collection ChristopheL via AFP
Félelem és reszketés Las Vegasban. Fotó: Fear and Loathing LLC / Rhino Fi / Collection ChristopheL via AFP

Rekviem egy álomért

Darren Aronofsky kultfilmjében fontos szerep jut egy ruhadarabnak. Az Ellen Burstyn alakította Sara túl szűk piros ruhája önmagán túlmutató szimbólum, jelképe mindannak, amibe a szereplők „nem férnek bele”. A négy figura függőségét bemutató történet ugyanis egy közös eredőben egyesíti a cselekményszálakat: a belső ürességben. Az anya, a fiú, a barátnő és a haver egyaránt valamilyen hiányt próbálnak pótolni a különböző szerekkel. A legnagyobb tragédia nem is maga a testi-lelki leépülés, hanem a teljes csend, a totális kommunikációképtelenség, ami fennáll az – egymást a maguk módján szerető – emberek között. Osztoznak egy problémán, de nem tudnak róla beszélni.

Hubert Selby azonos című regényének adaptációja az alapszöveghez hasonlóan három részből áll: a nyár, az ősz és a tél váltakozása szerkezeti szinten hordozza azt a fokozatosságot, amely a szereplők sorsában is megmutatkozik. A jól átgondolt felépítés dinamikus, a történéseket lekövetve gyorsuló vágásokkal és szürreális drogos képzelgésekkel párosul, mindennek végén azonban nem vár feloldás. A katarzis elmarad, a piros ruha pedig ott lóg a fogason, mert senki nem fér bele.

Egy kosaras naplója

Leonardo DiCaprio alig volt túl a húszon, mikor Scott Kalvert filmje megjelent, de már olyan mesterművekben szerepelt, mint az Ez a fiúk sorsa, a Gilbert Grape vagy a Teljes napfogyatkozás. Az Egy kosaras naplója a Rekviemhez hasonlóan irodalmi alapanyagból készült, amelyet az immár Oscar-díjas színész által alakított Jim Carroll író saját drogos múltjáról szóló memoárja szolgáltatott. Nemcsak ez közös a két filmben, hanem a napjainkra megkérdőjelezhetetlenné vált kultfilmstátusz is, amelynek egyik faktora maga a megrendítő téma. Ez persze nem elég ahhoz, hogy állandó hivatkozási ponttá váljon a mű. Kalvert alkotása hitelesen ábrázolja egy fiatal függő fájdalmas kálváriáját és sajátos megváltástörténetét. A hitelesség végett egy drogkonzultáns is részt vett a forgatáson, aki elsősorban DiCapriónak segített a szerhasználat valódi hatásainak feltérképezésében.

Jim Carrollt és regényét leginkább a széles vásznas változat ismertette meg a nemzetközi közönséggel (na jó, a punkrajongókat talán az író zenekara, amelynek egyik dala el is hangzik a filmben), a tehetséges, de lehetőségeivel élni képtelen, ezért lecsúszó fiatal toposza viszont nem vele jelent meg a világirodalomban. Itt most csak Az üvegbúrára utalunk. Sylvia Plath önéletrajzi ihletésű regényének központi figurája sokban hasonlít Jimre, noha Esther Greenwood nem a kábítószerbe menekül az őt fojtogató búra elől, hanem egy öngyilkossági kísérletbe. Míg az írónő harmincegy évesen saját kezével vetett véget életének, addig Carroll letette a szert, és megérte a hatvan évet.

Félelem és reszketés Las Vegasban

A híres gonzó újságírót, Hunter S. Thompsont a hetvenes évek elején felkérte a Rolling Stone magazin, hogy készítsen riportot egy sivatagi motorversenyről. Ebből született a regényhosszúságú Félelem és reszketés Las Vegasban: Őrült utazás az Amerikai Álom fellegvárában, amelynek könyv formában megjelent változatát a New York Times a „kábulat évtizedének legjobb könyveként” aposztrofálta. A különleges útról írt sztoriból először Ralph Bakshi (többek között A Gyűrűk Ura-rajzfilmet is ő jegyzi) szeretett volna animációs filmet készíteni a kötet illusztrátora, Ralph Steadman szürreális stílusában, Thompson barátnője azonban ragaszkodott az élő szereplős verzióhoz.

A filmet végül Terry Gilliam, a Monty Python csoport egyik alapító tagja készítette el 1998-ban. Bakshinak annyiban mindenképp igaza volt, hogy nem egyszerű feladat vászonra vinni a kábítószerfüggő újságíró és ügyvédje Las Vegas-i útjának történetét. Az alkotás látványvilága rendkívül eklektikus, nem is annyira a cselekmény, mint a drogos víziók fogják össze a történetet – talán ezért tartják sokan nézhetetlennek. Lehet, hogy a vizuális sík kisebb-nagyobb kihívások elé állítja a nézőt, de megéri átverekedni magunkat a nehézségeken, Gilliam (és természetesen Thompson) ugyanis az amerikai álom kíméletlen és űrhideg kudarcát hordozó társadalombírálatot nyújt egy pszichedelikus road movie köntösében. Arról nem is beszélve, hogy mind Johnny Depp, mind Benicio Del Toro pályájának egy-egy meghatározó szerepét játszhatta el a szatirikus drogfilmben.

Depp egyébként jó barátja volt Hunter S. Thompsonnak; a forgatás előtt egy időre hozzá is költözött a minél hitelesebb alakítás érdekében, a filmben pedig az író ruháit hordta.

Trainspotting

„Válaszd az életet, válaszd a munkát, válaszd a karriert, válaszd a rohadt nagy tévét...” Danny Boyle 1996-os Trainspottingjának nyitómonológja ikonikus filmkezdet, ahogy maga a film is rendszeresen hivatkozott jelenetek garmadáját nyújtja. Mindenki tudja, hol található Skócia legrosszabb vécéje, ahogy azt is, milyen kontextusban mászhat a plafonon egy csecsemő. Irvine Welsh skót író regényéből pimasz, bátor és nyers, ugyanakkor vicces forgatókönyv született, amely a kilencvenes évek egy fontos alapélményét ragadta meg.

A Trainspotting főszereplőinek mindegyike függő: aki nem heroinista, az alkoholista és láncdohányos. Káros szenvedélyeiket egy dolog tüzeli, a lázadás – ha a C-vitamin illegális lenne, azzal lőnék be magukat. Az ábrázolt generációnak csak az számít, hogy szembemenjen a fennálló rendszerrel, így a figurák tetteiben kevés a tudatosság. A főszereplő Mark Renton (Ewan McGregor parádés alakítása) leszokási kísérletei mögött sincs valódi szándék. A függőség a kicsinyes életre adott kicsinyes válasz, a film pedig e kicsinyesség pátosztól és tragikumtól mentes himnusza. A korában frissnek számító szenvtelen hangvétel – és a merészen naturalista ábrázolás – minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy a mű a nívós tizedik helyre került a Brit Filmintézet minden idők száz legjobb brit filmjét rangsoroló listáján.

Eksztázis

Listánkon Gaspar Noé 2018-as filmje az első, amely nem irodalmi szöveg nyomán készült, de az Eksztázis sincs híján erős előzménytörténetnek. Alapját megtörtént esemény adta: a kilencvenes években egy francia tánccsoport buliján valaki LSD-t tett a jelenlévők italába. A polgárpukkasztó argentin rendező a vad ünneplés végkimenetelével indít, majd dokumentumfilmre emlékeztető módon, beszélő fejes technikával bemutatja a társulat tagjait; profi táncosok, ám amatőr színészek alakítják őket A múmiából és a Kingsman: A titkos szolgálatból ismert Sofia Boutella, illetve a Dűne második részében is feltűnő Souheila Yacoub kivételével. Ez azonban csak hozzáad a műhöz, amelynek jelentős hányadát egy bravúros táncjelenet teszi ki. A fennmaradó részt pedig a sangriába tett drog kiváltotta rettenetes trip adja, ami a földi poklot idézi meg. Az elhagyatott párizsi iskolaépületben játszódó, huszonvalahány felnőttet és egy kisgyereket mozgató filmet mindössze 15 nap alatt vették fel. Forgatókönyv nem volt, csak vázlat, a rendező kihasználta az improvizációban rejlő lehetőségeket.

Gaspar Noé filmjei olyanok, mint a hosszútávfutás, a matekérettségi vagy egy nehéz lábedzés: meg kell értük küzdeni, kicsit szenvedni kell az élményért. Különösen igaz ez a szóban forgó műre, amely a mindannyiunkban ott lakozó szörnyre irányítja a figyelmet – ennek a horrornak nincs szüksége természetfeletti erőkre az idegölő hatás eléréséhez. Elég hozzá a rettegéssel és paranoiával keveredő pszichotikus állapot.

Toxikoma

Az összeállítás magyar versenyzője a viszonylag friss, 2021-ben debütált Toxikoma. Herendi Gábor Szabó Győző életrajzi írása alapján készített filmet a színész küzdelméről a kábítószerrel. Az alkotók jelentős része kapcsolódik személyesen a történethez: azon túl, hogy a szerző nem engedte el a sztori kezét, és executive producerként részt vett a munkában, a rendezőnek nagy szerepe volt abban, hogy egyáltalán elkészülhetett a könyv. Herendi azzal a feltétellel adta oda az akkor még függő színésznek a Valami Amerika egyik szerepét, hogy végigcsinál egy gyors elvonókúrát. A Toxikoma főhősét alakító Molnár Áron pedig régi barátja Szabónak, talán ezért kerülhetett be a produkcióba annak ellenére, hogy a meghallgatáson nem remekelt.

Míg a kiindulópontot jelentő írás a színész drogosként töltött éveire koncentrál, addig a film a leszokási időszakra helyezi a hangsúlyt. Így juthat központi szerep a Bányai Kelemen Barna által megformált Csernus Imre karakterének és a két egomán alfa-hím kakasviadalának, ami tulajdonképpen a film egyik legmarkánsabb momentuma. A néző az elviselhetetlenül narcisztikus színész és a pszichiáter állandó hadakozásának lesz szemtanúja, bár a film fókuszában egy másik küzdelem áll: az, amelyet Szabó Győző önmagával vívott.

Herendi kissé repetitív, ám feszült és hatásos filmet készített, amely rendezői pályafutásának fontos darabja. A hazai szcénában kevés említésre méltó drogfilm van, de a Toxikoma brutális ábrázolásmódjával és őszinte történetmesélésével mindenképp a műfaj emlékezetes darabja lett.

Csodálatos fiú

A belga Felix Van Groeningen filmje a 21. század kosaras naplója: az ígéretes fiatalból drogos, a drogosból író lesz, az üdvtörténetből pedig népszerű film közönségkedvenc színészekkel. Az elmúlt évtizedekben a hollywoodi filmek sikerének potenciális záloga, hogy szerződtetik Timothée Chalamet-t – e tekintetben nem okoz csalódást a Csodálatos fiú, a színész ugyanis rendkívül hitelesen alakítja a címszereplőt. Az alkotást mégsem ő, hanem a leginkább vígjátékokból ismert Steve Carell viszi a hátán, aki hálás drámai feladatot kapott a drogfüggő fiú apjaként.

A 2018-ban bemutatott filmnek a már számtalanszor feldolgozott téma új szempontú megközelítése üdítő frissességet kölcsönöz: ezúttal nem a drogos srác, hanem szerettei perspektívája a hangsúlyos. A történetben nemcsak Nicnek kell lejönni a szerről, de apjának, David Sheffnek is le kell szoknia saját függőségéről, fia túlzott kontrollálásáról. A Carell megformálta figurának el kell fogadnia, hogy a segítségnyújtásnak is van határa, és a nemet mondás nem a szeretet hiányát jelenti, sőt néha a visszautasítással járó képletes pofon használ a legtöbbet.

A Csodálatos fiú nem annak a története, hogyan szokik le egy fiú a drogról – habár a zárlat az ismétlődő visszaesések után a teljes gyógyulásra enged következtetni –, hanem annak a gyakran elhallgatott ténynek a lenyomata, hogy a kábítószer-függőség nemcsak a fogyasztót, de családját, barátait és közvetlen környezetét is sújtja. Erre emlékeztet a hullámvölgyekkel teli, de végeredményben gyönyörű apa-fiú kapcsolat, amely újfent valós eseményeken alapul. A Csodálatos fiú két író, apa és fia, David és Nic Sheff memoárjai nyomán készült.