A Madách Színházban bevett szokás, hogy néha egy darabon belül váltva játszotok kisebb és nagyobb szerepeket, de ezek bepróbálására hosszú idő áll rendelkezésre. Beatrice és Mrs. Danvers lelkének színpadi ábrázolását azonban jóval rövidebb idő alatt kellett megoldanod.
Lévay Szilveszter darabjaiban az a csodálatos, hogy erősen különböző zenei megoldásokat választ a karakterek szemléltetésére. Beatrice luxusból, dédelgetett, burkolt gyerekkorból érkezett, könnyebb személyiség, ezért a hangja is vidámságot sugároz. Első dala Mozart korai műveire emlékeztet, énektechnikailag finom hangvételt igényel. Amikor gyerekként Földessy Margithoz jártam, ezt a fajta derűs, kedves hangot szőkének neveztük. Mrs. Danvers ezzel szemben a „barna”: kerek, mély, mellzöngéses, sötét tónusú, óriási hangközöket beéneklő karakter. Komoly, szigorú, felelősségteljes, elhivatott személyiség, Rebecca rajongója, az ő születését megelőzően is a család házvezetőnője. Amikor a leghevesebb érzelmi viharokat éli át, hirtelen, szinte váratlanul nagyon magas hangokat is megszúr, és ezek az énektechnikai bravúrok rendkívül nehézzé teszik a szerepét. Nagy lágét (hangterjedelmet – a szerk.) kell hozzá beénekelni. Beatrice, bár nem mondanám, hogy könnyebb lenne, kicsit harmonikusabb, kiszámíthatóbb. Ennek a két karakternek a kettőssége nagy kihívás számomra.
Meglehetősen skizofrén helyzet lehet estéről estére két ellentétes személyiséggel rendelkező nőt alakítani. Bár a kisujjadban van a szakma, ez számodra is komoly kihívás?
Önmagát nem, amit csinál, azt viszont halál komolyan kell vennie az embernek, és a kettőt nem szabad összekevernie. Ennek révén tudtam nehéz próbaidőszakokat túlélni, és most is ezt az elvet követtem. A színművészeti egyetemen – még ha valaki nem is érezte jól magát a négy év során – olyan rendszerbe kerültünk be, ahol ránk ragadt a műfajhoz szükséges tempó. Sok nagy musicalt felfaltam már, de egy új darab mindig olyan, mint a fehér lap: bármi rákerülhet, nincs mibe kapaszkodni, és jó, ha olyan a rendező, mint Béres Attila, aki konkrét elképzelésekkel érkezett a Rebecca próbáira. Hihetetlenül jól el tudta mesélni, mit kell látnunk a lelki szemeinkkel, honnan érkezünk egy szituációba, és hova tartunk. Rendkívül hasznos iránymutatásokat adott. Most találkoztunk először, és nagyon megszerettem; sokszor akkor is bent ültem, és figyeltem, hogyan gondolkodik, dolgozik, amikor nem az én jelenetemet próbáltuk. Inspiráló személyiség.
Amivel viszont nem először találkozol, az a Szegedi Szabadtéri Játékok színpada. Szeged csillagtetős deszkáin többször csendült már fel a hangod.
A Dóm tér szakrális kisugárzása miatt nemcsak a nézők, hanem a művészek számára is örök élmény minden ott elhangzott jelenet vagy ikonikus dal. Ezt korábban a Macskákban, a Jézus Krisztus szupersztárban és a Mamma Miá!-ban is megtapasztalhattam. Ezt a három, meglehetősen különböző művet követi most a Rebecca, amely titokzatos történetével, helyszínével újabb élményt nyújt. Amikor a dómra leszáll az éj, a tér akusztikája miatt még az is hallatszik, ha egy tűt leejtenek. Nagyon megható ott játszani! A kollégák már körbejárták Angliában a darabban szereplő kastélyt, és nekem is a bakancslistámon van, hogy egyszer odalátogassak.
Elképesztő szenvedéllyel beszélsz a munkádról. A színpadon pedig mintha tökéletesen azonosulnál az általad eljátszott, elénekelt szerepekkel.
Minden dús érzelmemet a munkába csatornázom, és a zenés színháznak nagy előnye, hogy még koncentráltabban lehet közvetíteni őket. Olyan attitűd ez, ami ránő az emberre. Gyerekkorban minden kérdésemet, kételyemet, boldogságomat és szomorúságomat a művészetben tudtam kifejezni, majd hála istennek elkapott a gépszíj, és elkezdtem ebben élni. Soha nem kerültem le róla, hanem a szó legnemesebb értelmében bekebelezett a pálya. Ennek drámai oldala, hogy akivel ez megtörténik, annak végül szinte nem marad magánélete. Megnyugtat, hogy az általam csodált művészekkel ez nagyrészt szintén így van. Persze egy-két szerencsés csodálatos családi életet tud élni a színházon kívül, de nekik valószínűleg jó hátterük, segítségük van. Elkerülhetetlen, hogy mindent odaadj, és ez a pálya mindent el is fogad, el is szív az embertől. Körforgás. Érzelmi adok-kapok, és a gépezet, ha kihúzod a konnektorból, megáll. A pandémia idején a Madách Színház három évig a megszokottól eltérően működött, és a járványt követő első előadáson mindenki legnagyobb csodálkozására azt tapasztaltuk, hogy szokatlanná vált a színpad. Állandóan dolgozni kell. A legnagyobb szeretetemmel mondom, hogy csak így tud az ember nem civil lenni. Most mindenemet átadom a Rebeccának, de ha nincs színház, akkor ezt a mindent extra edzésekbe: jógába, énektanárhoz járásba, könyvolvasásba fektetem. Szóval a felszabadult időt is fókuszálva töltöm, mert nem szabad eltunyulni, a tunyaságból ugyanis nehéz a gépezetbe visszatalálni.
Gondolom, gépezet alatt nem magát az egész szakmát, hanem kifejezetten a musicalt érted.
Azt az óramű-pontosságú gépezetet, amelyben a táncosok, az énekesek, a szereplők, a díszletmozgatók minden mozdulata patikamérlegen van kiszámolva. A prózával ellentétben itt nem lehet kedved szerint valamelyik mondatot hosszabbra hagyni egy előadásban, mert a legtöbb dolog zenére működik, és ahhoz kell igazodni. A műfaj arra ösztönöz, hogy én is megpróbáljak pontos lenni. Legjobban a két meghatározott pont közötti szabadságot imádom, mert az viszont a világ legjobb érzése! Természetesen a rendezővel megbeszélteken belül mozgok, de hogy a lelkemben mit élek meg közben, és milyen intenzitással énekelek, az a legnagyobb szabadság. Gyerekkoromban és fiatal felnőttkoromban azért vetettem bele magam a színház világába, mert a környezetem nem volt ideális: érzelmileg diszfunkcionális háttérből jövök. Miután bekerültem ebbe a csodába, amit máig élek, ez lett a valóságom. Valószínűleg ez érződik rajtam. Előadás után sokan hazamennek a családjukhoz, ezt nekem jelenleg egy frissen örökbe fogadott uszkár jelenti. 16 évig egy másik kísérte az életemet, és őt majdnem négy évig gyászoltam. Karácsonykor, a nagy érzelmek ünnepe táján úgy éreztem, hogy ami szeretet felgyülemlett bennem, szeretném újból egy kutyusnak adni. Nem tőle várom, hogy szeretetet adjon, én akarok neki adni. Persze nem így terveztem az életemet, de első helyre csúszott a színház. Az emberi sors kifürkészhetetlen. Nem akartam erőszakosan, mindenáron ezt a pályát, viszont nagy őszinteséggel és lelkesedéssel vágytam rá, és sikerült. A család viszont nem. Minden alkalommal az a közeg válik családdá számomra, amelyben éppen vagyok.
Sokat éltél külföldön.
Az, hogy oly sok helyen nőttem fel, ugyanannyit vett el a személyiségem stabilitásából, amennyi extra mennyiségű tudást kaptam tőle érzelmi intelligenciában vagy emberismeretben. Nagyon nehéz úgy megállni egy színpadon, és neutrális érzelemmel, befogadó, nyílt személyiségként szembenézni egy szereppel, hogy gyerekként évenként országot vagy kontinenst váltottál. Ha a fának nincs gyökere, nem tud belekapaszkodni a földbe. Sokat szenvedtem, sok barátot elvesztettem, mindenhol újra kellett kezdenem, és introvertált típus vagyok. Szeretek közösségben lenni, de magamban: figyelem az embereket, és csak akkor nyílok meg, ha valaki felém fordul, és mélyebb beszélgetésre vágyik. Arra mindig vevő vagyok. Élvezem, amikor a kollégák humorizálnak egymással, értem is a viccet, de nem szeretek a társalgásban részt venni: elég fanyar, ironikus a humorom – egyébként magamra vonatkozóan is –, ezért nem merem pufogtatni. Csak a régi, legközelebbi barátaim előtt tudok igazán megnyílni.
Nemcsak a szakmádról, de önmagadról is őszintén mesélsz. És érdekes, hogy a másoddiplomádat a művészettől homlokegyenest eltérő területen, a Károli Egyetem mentálhigiénés segítő szakán szerezted. Mire használod?
Sokat jelent, amit attól a szaktól kaptam. Boldogan lennék szociális segítő, szívesen mélyültem volna el abban a szakmában, de sajnos korábban nem volt ilyen képzés Magyarországon. Míg Ausztráliában például minden iskolai osztályra jutott egy mentálhigiénés segítő, akihez bármilyen problémával bekopogtathattunk, ilyen itt még ma sincs. Akkor leszek boldog, ha majd azt látom, hogy a színházakban, az egyetemeken és más intézményekben is dolgoznak ilyen szakemberek. A színészek körében óriási hiány van a lelki megtisztulás lehetőségében. Egyénileg súlyos összegekért lehet csak pszichológushoz menni, míg szerintem ennek minden munkahelyen eleve ott kellene lennie.
Miközben mosolyogva beszélgetsz velem, szomorúságot érzek a szavaid mögött, ami a színpadon nyilván nem látszik rajtad.
Négy-öt igazán fontos hosszú kapcsolatom volt életemben, és mindegyikbe rengeteg energiát tettem. Időnként mintha szitába tettem volna, és jól érzed: ezek nem dühöt vagy elkeseredettséget, hanem valamiféle szomorúságot hagytak bennem hátra. Ha nem azt hagytak volna, később ugyanolyan rosszul választok. Mindennek megvolt a tanulsága. Hiába volt a legnagyobb vágyam, mégsem családi körben élek, és ezen nem feltétlenül gyermeket, hanem egy stabil párkapcsolatot értek. 13 évig sikerült, de aztán valami megváltozott, és más irányt vett az életünk. A legbizarrabb módon nem a szeretet múlt el, hanem a párom életének mindennapi rutinja változott meg, és emiatt összeférhetetlenekké váltunk. Sok osztálytársam az életénél is jobban szeretett volna a pályán lenni, vagy csak a felét elérni annak, ami nekem megadatott, de én a szívem mélyén családot és otthont szerettem volna. Minden átélt érzelmemből dolgozom. Nem a kukában landolnak, hanem hangjegyekre tapadnak rá, szavakba süllyednek bele, elmélyülnek. És minél igazabbak, annál jobb visszajelzéseket generálnak.
