Bár Géczi Jánost leginkább íróként tartjuk számon, a tavaly bemutatott Feltakarás című kiállítása újfent bizonyította: alkotói világa a képzőművészet területén is jelentős. „Magunknak is dekollázsokká kell válnunk, mert előbb kollázsok lettünk, ide vezetett montázsínségünk” – ezzel indította Kurdy Fehér János, a katalógus egyik szerzője a kiadvány bemutatóját, utalva az előadás legfontosabb irányelveire: a központi fogalmak – mint a dekollázs, a kollázs és a montázséhség – tisztázására, valamint arra, hogy a beszélgetés maga egyrészt expozíció: „egy felvétel, ahogy láthatjuk ezeket a képeket és ezeket a munkákat”, ugyanakkor expedíció is: „hogy ezektől a képektől hogyan tudunk gondolati konstrukciókig eljutni, ezek a gondolati konstrukciók hogyan kapcsolódnak a művészethez, a mindennapokhoz, a művészetelmélethez, és hogy ezek a kapcsolódások aztán hogyan oltják ki néhányszor egymást és hogyan tisztítják meg ezáltal magukat.”
Kurdy Fehér János szerint a Géczi munkáira jellemző művészi kifejtés központi elemei a „szuperfelületek”. Olyan rétegzett, dekollázsszerű felületek, amelyeket feltépett, használt plakátokból épít. Ezek nemcsak anyagukban hordozzák a városi környezet, az időjárás és az emberi beavatkozás nyomait, hanem mindig egy tágabb, magasabb dimenzióra utalnak. Az így létrejövő alkotások egyfajta új rendbe szervezett vizuális világként jelennek meg, amelyekben a roncsolás és az újraalkotás kreatív feszültsége dominál.
„Az anyagszerűség folyamatosan visszatér János munkáinál” – folytatta Kurdy, melynek különlegessége, hogy az egyszerű anyagok, a puszta hulladékok valójában mély értelmezési és megélési lehetőséget teremtenek.
A montázséhség jelentésének feltárására az előadó Erdély Miklós 1966-ban, a Valóság folyóiratban publikált elméletére, meglátásaira utalt, Erdély szerint „a világ kéri tőlünk, hogy a világot úgy lássuk, amilyen: montázs-szerűen és kollázs-szerűen, nem pedig lineárisan, és ebből a montázséhségből – Erdély meglátása szerint – kell, hogy kifejlődjön egy új kultúra.”
Géczi János alkotásai cselekvésalapú képarchitektúrák – folytatta az előadó –, az alkotó utcákról, autópályákról gyűjti össze a képek alapanyagait, melyeket később saját műhelyében állít össze, ezek lesznek a dekollázsok. Ezek a művek egyben polifonikusak is: képi, valamint szövegszerű szólamok és komplex utalásrendszerek összessége alkotja őket. Ilyen például Géczi Róma-témájú albuma is, melynek láttán „szinte az az érzésünk, mintha visszalapoznánk a történelemben és elérkeznénk az antikvitáshoz” – hangsúlyozta Kurdy. Ugyanakkor transznacionálisak abban az értelemben, hogy egyszerre van jelen bennük a plakát létrehozója, a plakát tartalma, maga a termék: a program, amiről a plakát szól, és benne van a művész is, aki mindezt dekódolja.
„A csupaszság egy kulcsszó, mert – lehet, hogy ez egy kulturálisan konzervatív kijelentés, de – egy képek által uralt korban kevés olyan kép vagy mű van, amely indulatokat, érzelmeket válthat ki belőlünk, vagy ami ilyen heves intenzitással tud ránk hatni” – jegyezte meg Tillmann Ármin filozófus, a kiadvány másik szerzője.
A bemutató második felében az előadók a kiadványban szereplő értelmező szövegek tartalmát és legfontosabb gondolatait ismertették a résztvevőkkel. Így derült ki, honnan is ered maga a dekollázs, melyet Mimo Rotella olasz művész fedezett fel egyfajta alkotói válság révén. Tulajdonképpen ez a művészeti válság vezette el a hétköznapiság felé, és látta meg a hirdetőoszlopok és plakátok oszladozó formájában a művészeti potenciált. A kinti és benti állapot felismerése – amely S. Nagy Katalinnak, a kiállítás kurátorának esszéjében kapott fontos szerepet – úgy is értendő, hogy a dekollázsok egyszerre tartoznak az utcához és a múzeumhoz is. „Ezt úgy oldották meg, hogy a Műcsarnok előtt található régi hirdetőoszlopokat János úgymond megdolgozta, valamint a belső kiállításról átlátás volt az utcára, tehát a kettőnek a vizuális összeköttetése megvolt.”
A Feltakarás cím Visky András Látott szavak és kimondható képek című esszéjéből született, ennek nyolcadik tételében írja:
Az üresség nem azonos a semmivel. Az üresség keletkezés, térszerű és visszhangos, feltárható és elmondható története van. Emlékezésarchitektúra. „A létező dolgok közül egyik sem”, azaz a semmi nem mutatható meg.
Nem a semmi, hanem a megsemmisülés rendelkezik elmondható történettel.”
A kiadványban szereplő tanulmányok különböző értelmezői módokon közelítik meg Géczi művészetét: kiderült, alkotásaiban fontos szerepet kap a térrel való bánás, de az esszékben ugyanakkor szó esik a hulladék művészi újrahasználásának jelentőségeiről is. Az előadók saját esszéiket is bemutatták a jelenlévőknek. Kurdy Fehér János A Kentaur mint jelvadász című esszéjében a Géczi alkotásaiban megjelenő kentauri jelről ír: ez a hibrid jel visszavezethető egészen a kentaurok mitológiai alakjáig. A kentaurok egyszerre képviselik a gyógyítás, a bölcsesség és a háború tudományát. Tehát ők maguk is kettősek: hordoznak magukban jóságot, de mindig ott van mellette valami sötétebb, ellentétes vonás is – ha nem is rossz, de egy furcsa, ambivalens csavar. Ez a fajta hibriditás, ez a „kentauri jel” újra megjelenik a modern világ gondolkodásában is – különösen az antropocén korszak fogalmában. Ez a korszak azt jelenti, hogy az ember elszakadt a természettől, és miközben létrehozta saját kultúráját, elindult egy romboló spirálban, ami miatt maga a Föld is veszélybe kerülhet – és ez a pusztulás az ember tevékenységének a következménye. Ezért ha visszakövetjük ezt a hibrid jelet – a kentauri szimbólumot –, akkor eljuthatunk az ember felelősségéig és ahhoz a kérdéshez, hogy miként tekintünk a világra, és hogyan alakítjuk azt.
Az előadás végén Tillmann Ármin ismertette Géczi alkotásairól szóló esszéjét, melyben a művek keletkezésének performativitásáról, a dekollázsokról mint termékeny heterogenitásokról, a kiállítás címének jelentésrétegeiről és kapcsolódási pontjairól, valamint az alkotásokban megjelenő banalitásformulákról beszélt.
Az előadáson maga az alkotó, Géczi János is részt vett, a bemutató végén a résztvevőknek lehetőségük nyílt kérdéseket is feltenni a művésznek.
