Gorondy-Novák Márton: Tengerre, magyar!

– Támadó középpályás. Az a te posztod! – mondta Kovács a fiának, Kiskovácsnak, miután az visszafutott a felezővonalig egy jól sikerült lövés után. Van benne erő, dinamikus, intelligens, lát a pályán, gondolta Kovács, és magában már azon tanakodott, hogy a Real vagy a Barcelona ajánlatát fogadják el inkább. Végül a Békés Megyei Vízművek ifjúsági csapatába íratta be, noha sejtette, ez a csapat, már csak a nevéből eredően is, nívón aluli lehet a fiának.

Kiskovács becsülettel járt az edzésekre, sosem késett, sőt korábban érkezett és utolsóként indult haza, derekasan csinálta a gyakorlatokat, még otthon is az extra fekvőtámaszokat, felüléseket, kitöréseket. De az edzések után lógatta az orrát, nem szólt semmit, csak bekanalazta a vacsorát és a szobájába zárkózott. Egy délután az edző, a mindig derűs Imre bácsi félrevonta Kovácsot és megkérdezte tőle, hogy lehet-e őszinte. Lehet, mondta Kovács, sőt, a maga részéről el is várja az őszinteséget. A gyerek fizikailag gyönge, hiányzik belőle a lendület, játékintelligenciája nincs, nem lát a pályán, rúgótechnikáról esetében egyáltalán nem beszélhetünk, sőt már annak is örülhetünk, ha egy egyeneset bele tud rúgni a labdába. Így összegezte Imre bácsi a Kiskovácsról szerzett tapasztalatait. Majd belejön, csak meg van illetődve, mondta Kovács. Akinek szeme van, látja a tehetséget.

Két hét múlva indult az őszi szezon, a csapat az újkígyósi általános iskola ellen játszott. A szülők, tanárok, rokonok körbeállták a pályát, alig volt szabad hely, a pálya köré vont korlátokon könyökölt a fél környék. Kispadon kezdett a Kiskovács, az első félidőt ülve töltötte, sportszárban szotyizgatott az esélytelenek nyugalmával. A negyvenharmadik percben már hat-nullra égtek.

– Egy kibaszott átjáróház a védelmünk – hallatszott a vizesek szurkolótáborából.

De Imre bácsit a félidőben nem vágta földhöz az állás, jókedvűen eszegette a szülők által hozott pogácsát, kortyolgatta borát. Aztán tíz perccel a vége előtt, kilenc-egyes állásnál jóságosan végignézett a kispadon és intett a Kiskovácsnak. A fiú tördelte a kezét, remegő lábakkal végezte a bemelegítőgyakorlatokat, majd rettegve elfoglalta helyét a balhátvéd posztján. Ötlettelenül adogattak hátul, meg sem kísérelve a támadást. Kiskovács is kapott egy ártatlan labdát. Jobb lábával megfontolt mozdulattal megállította, szeme sarkából látta, hogy felé fut a kitámadó csatár. Gondolkodott. Előre nem adhatja, rajta vannak a társán, középre sem, fogják a területet. De dönteni kéne már, ez a félelmetes újkígyósi lábát előre nyújtva már éppen szerelt volna. Kiskovács határozott a hazaadás mellett döntött, a kapu felé fordult, lendületet vett és nagy erővel a jobb felső sarokba ívelte a labdát. A kapus hiába vetődött, esélye sem volt.

Felszakadt a röhögés a korlátoknál, felhőtlen hangorkánba olvadt össze az újkígyósiak kacaja a hazaiak nevetésével.

– Te falábú kurvaélet, theee! – kiáltotta valaki Kiskovács felé, és még Imre bácsi sem tudta elfedni mosolyát.

Kovács és Kovácsné elhűlten álltak a pálya szélén. Tekintetükkel követték a fiút, ahogy a meccs végeztével a földet nézve a kispad felé kullog.

– Nem lehetne, hogy… – kezdett bele Kovácsné esdeklő tekintettel a férjére nézve.

– De. Lehetne – sóhajtott Kovács, és aznap véget vetett fia sportkarrierjének. Imre bácsinak sem szólt, egyszerűen nem mentek többet.

*

– Zene! Ennek a gyereknek zenélnie kell! Megvan hozzá a hallása, a többi meg gyakorlás kérdése – mondta néhány héttel később Kovács a feleségének. A tévé előtt ült a család, és Kiskovács a lábával ütötte a ritmust a Barátok közt főcímdalára: „új élet vár”.

És Kiskovács szorgalmasan járt a szolfézsórákra, és mikor folyékonyan olvasta a kottát, több hangszert is kipróbált. Fáradhatatlanul furulyált, de a kis hangszerből hetek múlva sem tudott kicsikarni egy tiszta hangsort sem. A furulya egyébként is komolytalan, belépő hangszer, legyintett Kovács. És másnap megjelent egy használt Jolana gitárral. A célnak megfelel, mondta a fiának. Elszántan gyakorolt a Kiskovács, mindennap órákat töltött a szobájában, skálázgatott, az akkordokat próbálgatta. Jobb kezén megnövesztette a körmeit, balján viszont tövig vágta, nehogy akadályozzák, mikor ujjai a bundok között galoppoznak majd. Az ujjbegyek megkeményedtek a húroktól, a körmök letöredeztek, kínozták Kiskovácsot, aki fájdalomtól eltorzult arccal, de rendületlenül gyakorolt. A C-dúrral próbálkozott, igen tetszett neki ez a vidám akkord, ami nem olyan bárgyún-egyszerű vidám, mint mondjuk egy A-dúr, hanem valami megfáradt szabadságérzetet hallott bele, amiről a Kiskovácsnak bizonyos madarak, bárányfelhők, a távolban kéklő tenger képe, a frissen nyírt gyep és különös módon a fokhagymás lángos illata jutott eszébe. Ezt szerette volna megidézni otthon is, de tömpe ujjai minduntalan rálógtak a következő a húrra, ami így nem zengett-bongott, csak bénán csattogott, ahogy jobbjával végigpengetett a gitáron. Talán mégsem a gitár lesz az, gondolta Kovács, ahogy a kisszoba ajtaja előtt hallgatta a kiszűrődő hangfoszlányokat. Beszerzett egy hegedűt, és mikor átadta fiának, betette Vivaldi g-moll hegedűversenyét.

– Na valami ilyesmi. Itt kezdődik a történet.

És Kiskovács a hegedűvel is szorgalmasan gyakorolt, hiszen ezt mondták neki. Nyűtte a vonót, szaggatta a lószőrt, és állát olyan erővel szorította a hangszerhez, hogy kisebesedett belé. Végül szombat délután kopogtak Kovácsék ajtaján, a kelleténél valamivel erélyesebben. Kovács nyitott ajtót, és a szomszéd állt ott fújtatva. Dagadó homlokerekkel tördelte a kezét ez a máskülönben halk szavú kultúrember. A furulyára még nem szólt semmit, arra számított, hogy úgyis megunja majd, és szerencsére így is lett. A gitár már más tészta, hangosabb is, és a gyerek is kitartóbban gyakorolt, fontolgatta, hogy átjön, végül nem tette.

– De ez...! – dadogott, kereste a szavakat, kapkodta a levegőt. – Ne haragudjon a csúnya beszédért, de erre nincsenek szavak – hápogta, és fejével a kisszoba felé bökött, ahol a pokoli hangszert és megszólaltatóját sejtette –, hogy kérem a sátán menyegzőjén lehet ilyen elviselhetetlen nyikorgást hallani. Nagyon szépen megkérem a Kovács urat, hogy intse le az ifjú művészt, de leginkább dobja ki a picsába azt a kibaszott hegedűt.

Így végződött tehát a Kiskovács zenei pályafutása, és ettől v bár ezt maguknak is alig merték bevallani – a Kovács szülők is megkönnyebbültek.

Ha nem sportoló vagy művész, akkor mérnök lesz, döntötte el Kovács, és a döntést Kovácsné is megkönnyebbülten fogadta, hiszen rengeteg mérnök mászkál és tevékenykedik a világban, míg a sportolói vagy művészi pálya elkerülhetetlen kudarcokkal van kikövezve, főként ha Kiskovács koordinálatlan mozgására vagy hangszeres zenére alkalmatlan, csökött ujjaira gondol.

A fellelkesült apa haladó szintű feladatgyűjteményt vásárolt, napi gyakorlásra utasította fiát, esténként három óra tanulást követelt tőle. Ez most mindennél fontosabb, mondta, ezen múlik minden. Különtanárt keresett, aki a felsőbb matematika rejtelmeibe vezeti be Kiskovácsot, aki tehát szombatonként fegyelmezetten eljárt ehhez a fáradt szemű, kissé mindig álmos fiúhoz, aki különben végzős volt a műszakin, és azzal keresett némi mellékest, hogy unott hangon magyarázott olyan középszerű vagy annál is gyengébb képességű diákoknak, mint a Kiskovács. De az eredmények nem jöttek. Ugyanúgy hozta a stabil hármast, mint annak előtte. Az osztályban ugyan nem tartozott a „mocsárba”, ahogy a matektanár hívta a legreménytelenebb tanulókat, de közelébe sem ért az első sor eminens diákjainak, akik már akkor a megoldással jelentkeztek, mire Kiskovács egyáltalán a kérdést felfogta volna. Kovács a fejét csóválta, ahogy az ellenőrzőben nézegette a gyerek jegyeit, melyek között elvétve fordult elő egy-két négyes, egyébként legtöbbször a bántóan középszerű hármas. Naná, ismeri ezeket a tanárokat, ha egyszer elkönyvelnek valakit, nehéz kitörni a skatulyából, bizonyítani a fejlődést, ami pedig kétségkívül megvan, gondolta, hisz annak idején ő maga is egy ilyen korlátolt matektanár miatt hasalt el a felvételin. Azért mégis rákérdezett, hogy hányadán állnak a fiával.

– Fejlődik, igen – mondta a tanár egykedvűen.

– De van érzéke hozzá?

– Nem tudom – ránézett a kétségbeesett Kovácsra és kicsit megsajnálta –, nem nagyon.

– De mérnök lehet belőle?

Elgondolkodott a különtanár, a számtan felkent mestere, hogy ebben a helyzetben mi lehet a jó válasz, hiszen a gyerek tényleg alkalmatlan ezekre a feladatokra, másrészt viszont ő személyesen is annyi félhülye mérnököt ismer, hogy azok közé végül is a Kiskovács is nyugodtan beférne. Végül úgy döntött, nem hitegeti tovább az apát, és egyszerűen közölte vele: – Nem.

*

Válságtanácskozást tartottak Kovácséknál. Kovács és Kovácsné egy kancsó víz és egy tál pilótakeksz előtt ült a nappaliban, úgy várták haza a gyereket, aki igen megilletődött, mikor meglátta szüleit a hosszú asztalnál. Kovács a fiára függesztette tekintetét és megköszörülte torkát.

– Anyáddal meghánytuk-vetettük a dolgokat.

 Érdeklődve hallgatott a Kiskovács.

– Kisfiam! Megmondom, mi lesz belőled. Kertész.

– Kertész – nyugtázta egykedvűen a Kiskovács, és magában megkönnyebbült kissé, hogy nem autóversenyzőnek vagy katonának akarják küldeni.

És a Kiskovács kertésznek állt. Egy héttel később, iskola után egykedvűen jelent meg a városszéli kertészetben, ahová apja ajánlotta be. A telephelyvezető méla undorral méregette Kiskovácsot, fejébe tolultak a legutóbbi három diákmunkással kapcsolatos emlékek, melyek közül kettő a gereblyét se tudta felemelni, a harmadik meg annyira reménytelen eset volt, hogy az S betűt ötösnek olvasta, és még a garázs távirányítóját sem tudta kezelni. Tapasztalatai szerint ezek a gyerekek több kárt okoztak, mint hasznot, és ahogy Kiskovácsot elnézte, róla sem feltételezett sokkal többet. Kis gondolkodás után a tujasorhoz küldte a fiút, szedegesse ki a térkövek rései közé nőtt gazt, ezt legalább nem tudja elrontani.

Kiskovács egy óra alatt kitépkedte az összes gazt, egy nagy fekete vödörbe gyűjtötte és az egészet kidobta a komposztálóba. Visszaült a tuják mellé. Rágyújtott. A fák árnyékából végignézett a kertészeten, a dísznövények hosszú sorait kémlelte, a liliomfát, gyertyánt, gyöngyvirágot, hársakat és még száznál is több, tavaszi színekben hivalkodó dísznövényt, melyek fajtájáról sejtelme sem volt. Ahogy békésen dohányzott a tuják mögött, tulajdonképpen egész jól érezte magát. A telephelyvezető kijött az üvegházból, elnézelődött a tuják felé, és mikor megpillantotta a derűsen üldögélő Kiskovácsot, nagy lendülettel elindult felé. Mit képzel ez, gondolta, alig két órája kezdett, és máris így elpofátlanodott. De mikor a térkövezett részhez ért, csodálkozva látta, hogy a fiú kifogástalan munkát végzett. Sehol egy szem tarack, félve kikandikáló szulák, beszáradt ragadványkalász, csöndben sunnyogó disznóparéj, ólálkodó poncsér.

Megörült, hogy végre használható nyári munkást kapott, és egyre komolyabb feladatokat bízott rá. Előbb csak öntözött, talicskázott, anyagmozgatott, majd dugványozott, metszett és permetezett, betelepített és kitelepített. Szomjazta a tudást, itta a telephelyvezető szavait, aki fürdőzött Kiskovács érdeklődő tekintetében, amint a metszőolló helyes tartását mutogatta vagy a műtrágyák fajtáiról magyarázott. Büszkén figyelte, ahogy Kiskovácsban nyár végére szárba szökik a magabiztos szakértelem.

Mintha kicserélték volna. Mindig szorgalmas volt, de olykor sötét gondolatokat forgatott a fejében, előfordult, hogy hatalmába kerítette a megfáradt reménytelenség, a fájdalommal legyintett kétség saját magában. E gondolatok mostanra mind elillantak, fél hatkor kelt, és még iskola előtt dolgozott egy keveset a kertészetben. Októberben pedig szülei elé állt és bejelentette, hogy abbahagyja az iskolát, az érettségit sem várja meg, hanem főállásban munkába áll. Kovács és Kovácsné persze csalódottak voltak, előbb közölték, hogy szó sem lehet róla, az érettségi fontos, anékül még a kertészek sem lehetnek meg, de a fiú elszánt tekintetét látva végül megenyhültek, csinálja, ha akarja, most végre érdekli valami.

És Kiskovács keményen dolgozott a kertészetben. Növényekkel kelt és feküdt, esténként növényhatározót és kertészeti szakkönyveket olvasott, másnap pedig a gyakorlatban is megvalósította a tanultakat. Trenírozta a díszcserjéket, a tujákat úgy kezelte, mintha édestestvérei lettek volna, az apró, műanyag medres dísztóra úgy tekintett, mint egy tengerszemre valami sokkal boldogabb déli országban. Októberben fizetésemelést kapott, novemberben már egy személyben felelt a díszfák részlegéért, decemberben céges furgonnal jutalmazták, januárban pedig kinevezték telephelyvezető-helyettessé.

Kiskovács szakértelmének híre ment a városban, fokozódó kíváncsiság övezte a fiatalembert, akinek keze nyomán életre kel a talaj, énekétől fényben tündöklik az aranyeső, halk búgásától feléled a hortenzia. Hétvégente különmunkákat is vállalt. Eleinte füvet nyírt és gallyazott, de később már a megbízói sem kérték ilyesmire, érezték, hogy ezek a feladatok rangon aluliak lennének a Kiskovácsnak, megcsinálták inkább maguk. A kertek életre keltek a keze alatt, a bokodiak szánalmas almafái vagy csipkebokrai megtáltosodtak, és a halottnak hitt akácok megteltek élettel. Ha munka után hazafelé sétált, minduntalan elkapták egy szóra, tanácsokat kértek, a Kiskovács pedig szívesen adott: „Ángyi néni, ezt a körtét meg kell metszeni! Így nem lehet hagyni! Imre bátyám, locsolja azt a borbolyát, ne áztassa! Ki fog rohadni, aztán már hiába jövök!” Ilyeneket.

Népszerű lett a Kiskovács, hála és gyöngéd szeretet lengte körül. Az Ibolya presszóban alig hagyták fizetni, habár szinte minden este ott üldögélt. Egy este éppen itt találta meg a Wimmer Peti, egy külföldre szakadt vállalkozó, aki Olaszországban, Németországban és Ausztriában dolgozott kertészként. Úgy mondták, hogy kizárólag gazdag házaknál, napi ötszáz euró alatt a Wimmer le sem hajol, sőt, ki sem nyitja a furgon ajtaját, nemhogy akár a lombvágót beüzemelné. Véletlenül tehát itthon volt, de nem sokáig, az olaszoknál kinéz egy megbízás, nagy, komoly villa, komoly kerttel. Megkérdezte Kiskovácsot, hogy érdekelné-e.

– Attól függ – mondta a Kiskovács vállait vonogatva.

– A pénztől? Azon ne fájjon a fejed, jól fizetnek – mondta a Wimmer, odahajolt a Kiskovácshoz és megsúgta neki, hogy milyen jól. A Kiskovács eltátotta a száját.

– Amúgy nem a pénztől függ – mondta csöndesen a fiú, nem is nézve Wimmerre.

– Hát mitől?

Húzódozott a Kiskovács, kényelmetlen volt kimondani, de végül kibökte.

– A tengertől. Hogy látom-e a tengert?

– Persze! Ez egy parti villa. Nem is villa, inkább egy komplett uradalom. Egy igazi kastély, baszod. A tulajdonos a Grimaldi család oldalági leszármazottja.

A Grimaldiakkal Kiskovács nemigen tudott mit kezdeni, mindenesetre rábólintott az ajánlatra. Kezet fogtak Wimmerrel, aki a megegyezést követően újabb sört kért, és elgondolkodva szemlélődött a kocsmában. Bölcsen hallgatta az alapzajt. Szeretett nagyokat hallgatni.

– Mit gondolsz a Radicsról? – kérdezte a Kiskovácstól. – Tud az dolgozni?

– A Krisztián? Tud – vonogatta a vállát a Kiskovács.

Wimmer odalépett a nagydarab Radicshoz, és ajánlatot tett neki is. Erős, mogorva gyerek, még nem volt harminc, de már negyvennek nézett ki. Szeretett kötekedni, mindenen felkapta a vizet, jelentéktelen megjegyzéseket is személyes sértésnek vett. Egyszóval jó nagy fasz volt a Radics Krisztián, senki sem bírta az Ibolyában. De ha munka volt, sosem bújt ki alóla, sőt még bizonyos fokú igényességet is tanúsított, Kiskovácshoz ugyan nem volt mérhető, de mégis elfogadhatót.

*

Egy hét múlva indultak útnak. Péntek este Kiskovács és Radics a városszéli benzinkútnál várták Wimmer kisbuszát. Sört is vettek az izgalomra, egyet már a kútnál kibontottak, feszülten kortyolgatták a falnak dőlve. Végre begördült a szürke furgon, szakszerűen bepakoltak mindent, és elindultak. Az M7-est egy óra alatt elérték, és Kiskovácsból ömlött a szó. Már holnap feltétlenül beugrik a tengerbe, mondta. Feltétlenül vásárol egy búvárszemüveget is, szögezte le, amikor elhagyták Nagykanizsát. Milyen halak gyakoriak ott, kérdezte, tokhal, csikóhal, bohóchal él-e arra. Cápák vannak? A búvárszemüveghez uszonyt is vásárol, mondta Letenyénél. A parton erős a szél? Okosabb lesz beszerezni egy jófajta széldzsekit is. Maribornál jártak, mikor felvetette, hogy azt a banános dolgot mindenképpen kipróbálná, tudod, fordult Radics felé a buszban, amikor egy gumibanánon ülnek tízen, és egy motorcsónak vontatja az egész kompániát. Na az poén lehet, mondta Kiskovács, és az ötödik sörösdobozt is összenyomta. De Radics mélyen aludt, talán az egész banános felvetést sem hallotta. Kilátásos szállásunk lesz, kérdezte Wimmert, de az nem akaródzott beszélgetni, csak mogorván figyelte az utat, arcán, mint szigorú tigriscsíkok vonultak a szembeforgalom fénypászmái. Ljubljanánál a hatodik sör felénél elszenderedett a Kiskovács. Hosszan és mélyen aludt, csak akkor ébredt fel, mikor órákkal később megálltak egy benzinkútnál. Wimmer és Radics kávéért ment, ő pedig rágyújtott a kisbusz mellett.

– Hol vagyunk? – kérdezte tőlük, mikor azok visszaértek a papírpoharakkal, és a kábán a kocsinak dőltek.

– Velencénél.

– Velence – suttogta áhítattal a Kiskovács. Arrébb ment kissé, egészen az útig, a nyakát nyújtogatta, hátha megpillantja a tengert. De csak egy Carrefour szupermarketet látott, ahogy a túloldalon tornyosul otrombán, ormótlanul. Csalódottan ült vissza a kocsiba, és szinte azonnal elaludt. Mikor felkelt, még mindig az egyhangú autópályán haladtak, végig az országon, több száz kilométert legyűrve. Sötétedett, mire a szálláshoz értek, egy jelentéktelen faluba, húsz percre a parttól. Kiskovács feldobta ugyan, hogy lemehetnének a partra, de a másik kettő olyan meghatározhatatlan, gyűlölettel vegyes fáradtsággal nézett rá, hogy inkább elállt az ötlettől.

A három magyar reggel hatkor üdén, fogkrémízzel a szájában beült a kisbuszba, és a sokat emlegetett kastély felé tartott, mely Wimmer elbeszélései nyomán, Kiskovács és Radics fejében a hosszú utazás alatt meseszerű jelleget öltött. És amikor egy hosszú szerpentin végén, a következő kanyar után előtűnt a villa, mindkettőnek tátva maradt a szája. Egy szikla tövében állt az épület, óriási parkkal, mely az épülettől egészen a tengerpartig elnyúlt a lejtőn. Hat tornya volt, homokszín terméskővel kirakva. Tízméteres ablakok, irdatlan tölgyfa ajtóval, kecses erkélyeivel tündökölt a hajnali fényben. De a lényeg, a villa mögötti kékség. Kiskovácsnak elakadt a lélegzete, pedig máskor szeretett beszélni, most csöndben maradt.

A kisbusszal megálltak a kapunál, Wimmer olaszul mondott valamit a kaputelefonba, mire kinyílt a díszes kovácsoltvas kapu. Végigautóztak a pineákkal szegélyezett úton, majd a kastély előtt megkerülték a szökőkutat, elhaladtak a főlépcsőnél álldogáló inas mellett és a bejáró egy távolabbi pontján leparkolták a kisbuszt. Kipakolták a gépeket, a fűnyírót, fűkaszát, a hosszú metszőollót, vegyszereket, kannákat, minden felszerelést, ami velük zötyögött idáig. Kiskovács minduntalan a tenger felé bámészkodott.

– Na most – kezdte az eligazítást a főnök és kissé elkomorult, hangjából eltűnt a megszokott derű. Még sosem látták ilyennek a Wimmert. – Komoly munkáról van szó, elvárják a minőséget. Ezek cifra népek. Ahogy már mondtam, Pietro gróf úr oldalágon a Grimaldiak leszármazottja. Komoly ember.

– Gróf – mondta Kiskovács.

– Gróf – ismételte meg Radics is. – És akkor mit csinál? Kilovagol? – mondta és két kezét mellmagasságig felhúzta, akárha a gyeplőt tartaná. Klaffogott hozzá, fejét ütemesen mozgatta, mintha lóháton ülne. Kiskovácsra nézett, összeröhögtek.

De a gróf nem lovagolt ki, hanem egy bordó Pagani Zondával gördült elő a villa mögül. Halszálkás zakóban és napszemüvegben ült a volán mögött a deresedő halántékú úr. Futólag odanézett a furgon mellett álldogáló három magyar felé. Alig észrevehetően biccentett, majd elhajtott. Wimmer tekintetével követte, ahogy a sportkocsi bőgő motorral végigsuhan a pineák mellett, kigördül a kétszárnyú kapun és elhagyja a birtokot.

– Hát akkor... – mondta és kétszemélyes brigádja felé fordult. – Tengerre, magyar!

*

Nagy rössel dolgoztak, Radics a füvet nyírta, a lombtartályt ürítette, gallyazott, sepert, a sétányt gazolta, és mint általában, Kiskovácsra maradt a szakértelmet igénylő finommunka. Metszett, permetezett, a sövényt vágta, de oly precízen, hogy még egy vízmértéket is odatartott a sövényvágó mellé, nehogy a Grimaldi-leszármazottak egyenetlen bokrok között kényszerüljenek a reggeli sétájukra.

Délre pedig forróság telepedett Pietro gróf birtokára. Izzadtak a kertészek, olykor leültek a fák alá pihegni egy keveset. Nem is Wimmer hajtotta őket, hanem az elszánt Kiskovács. Csak néhány perc pihenőidőt engedélyezett, kifújta magát és vonult is vissza metszőollójával a bokrokhoz. Mikor végzett, vizes rongyot kerített és nekiállt letisztogatni a fasor mentén elhelyezett szobrokat. Negyvenöt fokot mutatott a hőmérő. A másik kettő az árnyékból nézte, ahogy Kiskovács, fejére tekert nedves kendőben kapargatta Dionüszosz fejéről az évszázados mohát, Apollón hajáról az odaszáradt galambszart.

– Kellene egy fogkefe! – kiáltott oda, jobbjával mutatva, hogy azzal tudna igazán hatékony munkát végezni.

– Ez hülye – tátogta alig halhatóan Wimmer. Kiskovács szorgalma nem lankadt, sőt, mikor két munkafázis között oda-odapillantott a kéklő tenger felé, valami bizsergő derű áradt szét benne, és könnyű léptekkel ment a talajlazítóért, ruganyos mozdulattal hajolt a szegélynyíróért. Hát lehet ilyen környezetben elfáradni? Nem lehet, gondolta, és elhatározta, ha itt végeznek, kora este biztosan lemegy fürödni, bármi is lesz.

Wimmer közben elment ebédért, Radics pedig nekiállt a locsolásnak. Magára tekerte a rikítósárga slagot, úgy próbálta az egész birtokot végigöntözni. Mintha egy királypiton fojtogatná Radicsot.

– Gróf, bazmeg, de be nem szerelne egy öntözőrendszert! – méltatlankodott.

Kiskovács ügyet sem vetett rá, inkább még egyszer ellenőrizte a megmetszett kenderpálmák szimmetriáját. Utóbbiak szakmailag is érdekelték, otthon nem sűrűn lát ilyet az ember. Mikor megfelelőnek ítélte, visszament a fa alá és nagyot húzott a vizesüvegből. Pólójával megtörölte homlokát, hiába, negyvenöt fok az negyvenöt fok. Radics érkezett lihegve, a slagot ingerülten a földre vetette, kezeit a térdének támasztva görnyedt, a földet nézve fújtatott. Egy perc múlva társára sandított, majd az összevissza álló slagra bökött.

– A parti sávig már nem ér el. Azokat vödörrel kell.

Magukhoz vettek két műanyag vödröt, megtöltötték a csapnál és lassan, nehogy kilöttyenjen, lecipelték a villa melletti lépcsőn, végig a parti ösvényen és előbb az egyik ciprusra, majd egy leanderre öntötték. A harmadik körnél Radics a földre rogyott. Arcáról ömlött az izzadság.

– Nem bírok még egyszer felmenni. Beszart a hátam – vázolta a tényeket. És most először Kiskovácson is felülkerekedett a fáradtság. Pihentek egy keveset, rágyújtottak a part mellett sorakozó olajfák szegényes árnyékában.

– Hozzunk onnan – mondta Radics hirtelen kiszakadva a hallgatásból. A tenger felé mutatott.

– Hozzunk – mondta Kiskovács, és eltűnődött, hogy ez a kézenfekvő gondolat eddig miért nem jutott eszébe. Lám, mégis megérte elhozni Radicsot.

Csak néhány fokot kellett lesétálni a barokk kőkorláttal szegélyezett lépcsőn. Ott megmerítették a vödröket, és vitték is. Egy óra alatt megöntözték a harminckét olajfát, a leandereket, mind a negyvennégy ciprust, a huszonhárom fügefát, a gránátalmacserjéket, a tizenhét mandulalevelű eukaliptuszt, végül meglocsolták a Kiskovács által nagy műgonddal megmetszett sövényt és bőségesen öntöttek a gyepre is. Nem sajnálták a vizet, megdolgoztak a pénzükért. Kiskovács és Radics épp az utolsó datolyaszilvára loccsantották a tengervizet, mikor Wimmer tűnt fel a lépcső tetején.

– Most végeztünk, főnök! – intett oda vidáman Radics.

  Wimmer rosszat sejtve ereszkedett alá. Előbb hitetlenkedve a vödörre nézett, aztán előbb Kiskovácsot, majd Radicsot mérte végig.

– Végeztünk. Meglocsoltunk mindent, főnök – mondta magyarázatképpen Kiskovács.

– Vödörrel?

– Igen. Lentről hoztuk a vizet – mondta és a part felé mutatott.

– Mit locsoltatok meg? – Wimmernek remegett a szája széle.

– Itt lent mindent. Az összes fát és a bokrokat is.

– Tengervízzel... – Wimmer nem kérdezett, hanem kijelentett.

– És a gyepet is – tette hozzá készségesen Radics.

– De tengervízzel? – szakadt ki Wimmerből az indulat. Előbb fel-alá járkált, majd feszülten végigment a ciprusok mentén és egyenként megvizsgálta az összes fát, cserjét és bokrot, még a gyepet is megtapogatta. Távolról nézték, ahogy tenyerét időnként végighúzza arcán, megdörzsöli homlokát. Zihálva tért vissza, nem is szólt a másik kettőhöz, csak elkezdte felhordani a dolgokat. Kiskovács és Radics csöndben, lehajtott fejjel követték. Wimmer kicsapta a furgon ajtaját és bedobta a metszőollót. Nagyot csattant a raktér padlóján. Egyenként bedobálta a szegélynyírót, lombvágót, slagot, hosszabbítót, vödröket, permetezőszert és az összes többi kemikáliát, mindent. Csattantak, zubogtak, reccsentek a szerszámok. A másik kettő elsápadva figyelte Wimmer ámokfutását, aki ahogy végzett, a Kiskovácshoz fordult.

– Ide figyelj! Te nem láttál még növényt, baszod?

– De. Növényt azt igen – mondta csöndesen Kiskovács és merengve a tenger felé nézett.

– Úristen – suttogta Wimmer, de már inkább csak magának. – Úristen, mi lesz ebből, te atyaúristen.

Rágyújtott és feszülten a villa felé nézett. Épp csak beleszívott a cigarettába, mikor a Pagani Zonda gördült be a sétányon és állt meg a főlépcső előtt. Wimmer lopva elnyomta a cigarettát és a grófhoz sietett. A gróf született eleganciával, szövetnadrágját kissé megemelve, egyenes háttal szállt ki az autóból. Csontkeretes napszemüvegét a homlokára tolta, úgy figyelte, kedves érdeklődéssel a felé igyekvő hózentrógeres kertészt. Hosszan beszéltek, Wimmer vitte a szót, riadt tekintettel, de pergő nyelvvel, széles kézmozdulatokkal magyarázott, időnként a két másik felé mutogatva. Pietro gróf okosan hallgatott, olykor összeráncolta homlokát és időnként feltett néhány keresztkérdést a kertésznek. Végül megindultak a furgon felé. Kiskovács és Radics éppen csöndben majszolták a szalámis zsemlét, megéheztek a hosszúra nyúlt tárgyalás alatt. Nem is szóltak egymáshoz, még a rágást is igyekeztek minél halkabban kivitelezni. Ahogy látták közeledni Pietro grófot, feltápászkodtak, és akaratlanul is egymás mellé álltak, mint annak idején tornasorban, várva a tanár ítéletére, hogy megbüntesse azt, aki bedobta az ablakot. A gróf összehúzott szemöldökkel végigmérte mindkettőt. Elnevette magát. Öblösen, felszabadultan, tisztán és zabolátlanul kacarászott.

– Ma non sapete che il mare è salato? – kérdezte göcögve, röhögve, kezeivel gesztikulálva.

– Azt kérdezi, hogy tudtátok-e, hogy a tenger sós – fordított Wimmer. Kényszeredetten nevetett a gróf felé pillantgatva.

– Non puoi irrigarlo! – mondta Pietro gróf és lehajolt a Kiskovácshoz, kicsit meghúzkodta fülét és atyaian megpaskolta a tarkóját. – Ma perché? Come ti è venuta l'idea?

– Azt kérdezi, hogy hogy jutott eszetekbe – fordított Wimmer.

Kiskovács nagyot sóhajtott. Kihúzta magát, a szalámis zsömlét határozott mozdulattal a földre dobta és mélyen a gróf szemébe nézett.

– Directe!

– Direttamente – javított önkéntelenül Wimmer, de fel se fogta igazán, mit beszél.

– Sí! Direttamente, bazmeg! – zengte érces hangon Kiskovács. Felszívta magát, harákolt, nyálat gyűjtött a torkában, nagyot szörcsintett, és mintha élete abban az üveggolyónyi nyállabdában nyerne értelmet, a Grimaldi-leszármazott lába elé köpött. A köpet jelentőségteljesen csattant a gróf őzbőr cipőjén, majd lassan megkezdte kényelmes útját a gróf lábfejének két oldalán. Kiskovács elégedetten megtörölte szája szélét és bólintott egyet.

A gróf fel sem fogta mi történik, hol az őzbőr cipőre, hol Kiskovácsra nézett. Még akkor is szobormereven állt a szökőkút mellett, mikor a három magyart szállító furgon kövér gázzal kitörte a kétszárnyú kaput és eltűnt a hegyi úton.

Hogy mi lett a kerttel? Semmi. Kirohadt a picsába. Az egész. Tulajdonképpen nem nagy ügy. De Pietro grófnak még hosszú évekkel később is eszébe jutott az a három különös kertész, akik egy teljes napot dolgoztak a birtokán. Magyarok voltak, mesélte mindig, amíg még friss volt az emlék. Igen, talán magyarok voltak, mesélte sokkal később, ahogy lassan elhalványult. Hogy azok milyen különös népek voltak. Igen, bizonyára az éghajlat teszi. Bizonyára az éghajlat.

A kép illusztráció. Forrás: Shutterstock