Hangoskönyvek a vakvilágban – rendhagyó irodalomórán jártunk

Takács Pető Péterrel én is csak a kapuban találkozom, és kicsit zavarba is jövök, mert a tekintete olyan kifejező, mintha látna. – Az egyik szememen öt százalékos a látás, árnyakat, foltokat érzékelek – mondja, majd arról mesél, hogy éppen ezért gyakran megesik, hogy nem veszik észre: nem lát. – A környékbeli boltban már ismernek, de amikor új pénztáros érkezett, kioktatott, hogy hol találom a keresett árut. Figyelmeztetnem kellett, hogy ha látnám, biztosan megleltem volna.

A diákok eleinte érzékelhetően zavarban vannak. Tényleg ügyetlenkedünk, elfelejtjük, hogy ha szólni akarunk, akkor nem némán jelentkezni kell, hanem egyszerűen megszólalni. Szerencsére Lajos András színművész a segítségünkre van. Elmeséli, hogy évekkel ezelőtt találkoztak Takács Pető Péterrel, aki hangoskönyvek felolvasásához keresett profi színészeket. – Olyan könyveket veszünk fel – teszi hozzá a korábban zenéléssel is foglalkozó Péter –, amik kuriózumok. Semmi értelme a már fellelhető klasszikusok sorát gyarapítanunk. A Vakok és Gyengénlátók Bükki Egyesülete YouTube-csatornájára inkább különlegességeket, vagy akár frissen megjelent alkotásokat olvasunk fel – többnyire magyarul, de akad már angol nyelvű gyerekmese-sorozatunk is.

Lajos Andrással is így ismerkedtek meg, egy Duna-parti találkozó alkalmával pedig azonnal megtalálták a közös hangot. – Péter azt akarta, hogy olvassam fel a Megfúvom fűzfalantomat! című kötet verseit. Ám erre nem voltam hajlandó – szögezi le András.

Ahogyan a címből sejthetik, a kötet rémesen rossz versek gyűjteménye a rendőrélet viszontagságaitól a meghalás előnyös oldalán át a Sztálint dicsőitő énekekig. Ebből a diákokkal együtt kapunk némi ízelítőt. – Aztán viccből elkezdtem a színházban felolvasni egyet-egyet az ügyelőnek, a háttérben dolgozóknak, a kollégáknak, akik feküdtek a röhögéstől. Emlékszem, éppen a Déjà vu előadásunkat próbáltuk Bodor Johanna koreográfussal, és a művészbejárónál adtam elő néhányat ezekből a tényleg szörnyű költeményekből. Ő és a többiek is azt mondták: érdemes lenne mégiscsak felolvasni. Úgyhogy idővel rávettem magam.

Először azonban Gárdonyi Géza verseit, majd – a már említett rossz versek után – Moldova György Érik a vihar című kétkötetes riportját olvasta fel. – Tizennyolc óra tiszta szöveg, hónapokig tartott a felvétel – mondja a színművész, akitől a diákok azt kérdik: mennyi időbe telik a felvétel. – Az attól függ, mennyit hibázom. Ráadásul András maximalista: azonnal visszahallgatja a felvett anyagot, és ha elégedetlen a hangsúlyozással, újra olvassa. – Ez egy lenyomat a jövő számára is. Azt gondolom, hogy akkor már legyen igazán jó.

Péter hét évvel ezelőtt egyik napról a másikra vesztette el a látását. Eleinte csak homályosan látott, ezért elment a szemészetre. – Azt hittem, kapok néhány cseppet, esetleg injekciót, ám ott láthatóan nagyon megijedtek. Azonnal a neurológiára küldtek. Én azonban hazamentem, kényelmesen összepakoltam, és órákkal később értem be a kórházba. Ott nem is értették, hogyan állok a lábamon. A leleletek alapján sokkal rosszabbul kellett volna lennem. Kiderült: az orvosok semmit nem tudnak tenni, a látásom menthetetlen.

Amikor azt kérdem, megtanulta-e a Braille-írást, azonnal rávágja, hogy nem, és nem is áll szándékában. – Miért? – Mert én újra látni fogok – jegyzi meg mosolyogva. A hangoskönyvek viszont így is lehetővé teszik, hogy az irodalom vagy akár a könnyedebb műfaj a mindennapjai része legyen. – Arra törekszünk, hogy jó minőségben, kiváló előadók olvassák fel ezeket a könyveket. Persze eleinte mi is próbálkoztunk vele, de hamar rájöttünk, hogy az ehhez kevés lesz. Azonban a Rock napszámosai című kötetnél például az érintett zenészeket kértem fel, és szerintem nagyon jól sült el.

A diákok érzékelhetően felengednek, ahogyan Lajos András kezdetben zavarba ejtően rossz versekkel, majd Varró Dániel roppant mulatságos – és korántsem rossz – versével színezi a beszélgetést. Péter arra buzdítja a diákokat, hogy kérdezzenek, és közben mesél arról, milyen vakon közlekedni a városban. – Amikor elvesztettem a látásomat, hónapokig csak ültem otthon. Csókay András idegsebész figyelmeztetett, hogy ennek nem lesz jó vége, találjak valami feladatot. Így kezdtem bele idővel a hangoskönyvek készítésébe. Eleinte azonban a barátaim tudtak csak kirángatni, és ha kellett, hazakísértek a sörözésből. Ma akár Miskolcra is elvonatozom egyedül. Abban kell csak segítség, hogy a Keletiben éppen melyik vágányról indul az IC. A múltkor az egyik kalauz ki is osztott, hogy minek járkálok egyedül…

A járókelők jelentős része azonban szívesen segít. – Arra kell csak ügyelni, hogy ha én útba igazítást kérek, ne mondjatok olyasmit, hogy a barna kapunál balra, vagy ott, az épület mögött, mert ehhez nem tudok viszonyítani. Számomra is érthető módon kell elmondanotok mindezt. Nem kell félni, attól, hogy egy vak embert útba igazítotok, nem fog rajtatok maradni, nem várja el, hogy kísérgessétek!

Péternek sokáig nehézséget okozott, hogy nem használt fehér botot. A falnál tapogatódzva, a sziluetteket látva tájékozódott, ám többször megesett, hogy részegnek hitték, ezért két éve fehér bottal közlekedik. – Nincs rá igazán szükségem, de így legalább látják, hogy mi a helyzet. A lányom szokott viccelődni, hogy apa, megvan a magasságmérőd? Lépcsők, peronok magasságát szoktuk vele nézegetni.

A rendhagyó irodalomóra zárásaként Lajos András Nehéz Ferenc Két harangszó ölelkezett… című novelláskötetéből olvas fel. – Erről jut eszembe: a jogok kérdése – szól közbe Péter. Kiderül, hogy eddig minden szerző jogutódja ingyen és örömmel bocsátotta rendelkezésükre az írásokat, hogy azokból a YouTube-on mindenki számára ingyenesen elérhető hangoskönyvek szülessenek. – Most, hogy Bandi a Nehéz Ferenc-kötetet olvassa majd fel, ott is rendezni kellett a jogokat. Erre Bandi egyszer csak felhív, hogy járt otthon Dunamocson, és beszélt a nagynénjével – idézi fel Péter a különös telefont. – Jó – mondtam. Mire ő: – Kapált. Na, gondoltam, jó kis szürreális beszélgetés ez. Aztán Bandi kibökte, hogy azt mondta: csináljuk a Nehéz Ferenc-kötetet. Kiderült, hogy az ő nagynénje az ötvenes évek elején Amerikába távozott író legközelebbi fellelhető rokona, így ehhez is meglett az engedély.

Végül aztán óvatos, kötetlen beszélgetés kerekedik a diákokkal arról, mi foglalkoztatja őket, hol szeretnének továbbtanulni. – Számunkra az a fontos, hogy ezek a fiatalok egyáltalán már láttak vak embert – fűzi hozzá Péter. – Nem fognak kétségbeesni, ha bárki útba igazítást kér tőlük, és ha egyszer döntési helyzetben lesznek, mondjuk egy középület tervezésekor, akkor talán eszükbe jutnak majd ezek a szempontok is.

Nyitókép forrása: Vakok és Gyengénlátók Bükki Egyesülete