A III. Károly által szentesített törvény kimondta II. Rákóczi Ferenc és Bercsényi Miklós hazaárulását. II. Rákóczi Ferenc, miután 1711. augusztus 15-én feloszlatta a szenátust és mindenkit felmentett hűségesküje alól, legközelebbi híveivel - Bercsényi Miklóssal, Esterházy Antallal és másokkal - előbb szövetségeséhez, az orosz cárhoz menekült. Péter azonban török háborúja miatt éppen III. Károly elismerésével igyekezett megnyerni a bécsi udvar jóindulatát. Rákóczi Franciaországba utazott, hogy XIV. Lajos segítségét kérje Erdély önálló államiságának elismertetéséhez. Ezt azonban nem sikerült elérnie.
A Habsburg Birodalom és a Török Birodalom között kirobbant háború (1716) azonban ismét fölcsillantotta a Grobois-i kolostorban visszavonultan élő Rákóczi előtt a reményt, hogy újra felveheti a küzdelmet a bécsi udvarral. A török szultán meghívólevelével és ígéreteiben bízva Rákóczi 1717 augusztusában indult el Párizsból, de mire Drinápolyba érkezett, a háború befejeződött. Bár az 1718 júniusában Pozsarevácon megkezdett béketárgyalásokon III. Károly az ő és híveinek kiadatását is követelte, a Porta ezt a kérést nem teljesítette, ám a határtól távolabb - előbb Konstantinápoly környékén, majd 1720-ban a Márvány-tenger partján, Rodostóban - jelölt ki nekik tartózkodási helyet, amelyet nem hagyhattak el. Itt élt Rákóczi leghűségesebb híveivel, köztük Mikes Kelemennel, 1735-ben bekövetkezett haláláig. Méltósággal viselte mind a magánélet csapásait, mind a csak halovány reményeket fel-felcsillantó politikai elszigeteltséget. A legelszántabb Rákóczi-pártiak közül többen lengyel, orosz és főként francia katonai szolgálatba álltak. Közülük kiemelkedett a legendás hírű Bercsényi László, aki a francia huszárezredek megszervezője és Franciaország marsallja lett.
