Emlékszem, a ’80-as években te voltál a kedvenc gyereksztárom a tévében. Vagyis Csepke, az izgő-mozgó pantomimes kislány, aki mindig bajba keveredik.
Édesanyám művészcsoportjába jártam, és amikor a televízióba pantomimes gyereket kerestek, kiválasztottak. Karsai János és Karsai Gizella, a szüleim a szakma kiemelkedő magyarországi képviselői, akik a hetvenes-nyolcvanas években az egész világot bejárták. Akkoriban mindenki ismerte őket, és mindenki tudta, mi az, hogy pantomim. Amikor a Csepke sorozat megszűnt, párszor még felbukkantam a tévében, de aztán megszűntek ezek a lehetőségek. Először a szüleimtől tanultam a szakmát, később önállóan képeztem magam mozgás- és táncszínházi, majd elméleti irányban. Azért indultam el 17 évesen a ’93-as Ki mit tud?-on, mert nem tudtam, hogy valóban jó vagyok-e, vagy csak a szüleim miatt kaptam gyerekként az elismeréseket, akik egyébként soha nem kivételeztek velem. Meglepett a rengeteg jó kritika, Dunai Tamás, Jeszenszky Endre vagy Szinetár Miklós őszinte elismerése, bátorítása. Az, hogy a döntőig jutottam, megerősített abban, hogy saját jogon is helyem van ebben a művészeti ágban.
Hogyan fogalmaznád meg a pantomim jelentését olyasvalaki számára, aki nem tudja, milyen művészeti ágról van szó?
Teatrológusként az elméleti háttér, a különböző nagy irányzatok is foglalkoztattak. Ha az itthoni viszonylatról beszélünk, akkor ahány pantomimes, annyi stílus. Világviszonylatban kicsit más a helyzet, mert sokan csinálnak hasonlót. A magyar pantomim nagyon gazdag. Sajnos sokak számára a pantomimes egy fehér arcú, mutogató, gugyerák valaki, mert ezt ismerhetik a filmekből. Vagy az, aki az utcán áll, és akkor mozdul meg, ha bedobják a százast a kalapjába, mert ezzel találkozhatnak a köztereken. Azt gondolom, az egyik rossz élményekből fakadó karikatúra, a másik ügyes mutatvány.
Számomra a pantomim: színház. A pantomimes hihetetlenül precíz testtechnikával dolgozik, amit megtanult, de ez olyan, mint az ábécé betűi, míg a pantomimszínház: vers. Hogy betűket tudsz írni, az senkit sem érdekel. Hogy ezt a tudást mire használod, az a fontos.
A kopasz énekesnő című darabot a gyerekkori pantomimes csoportotoktól páran különválva 2001-ben mutattátok be a Thália Színházban.
Ekkor már körülbelül 15 éve nem szerepelt pantomimelőadás kőszínházi repertoáron. A kopasz énekesnő szárnypróbálgatás volt, egy nagy álom megvalósulása, ráadásul imádtam játszani. Akkor még nem volt sok elméleti képzettségem a műfajhoz, viszont volt hozzá szívem és elképesztő mennyiségű erőm. Később, mivel ez a csoportunk, a Melange Pantomimtársulás hamvába holt, tanítani kezdtem, hogy egy új generációból felnőjenek minőségi pantomimesek, akikkel egy, a 21. század emberéhez szóló, komplexebb színházat tudunk létrehozni.
Így született több előzmény után a Mimage Pantomim Színház és Stúdió, és 2010-ben például az Aki elindult című előadás, amely az egyik legnagyobb szakmai büszkeségem színházpedagógus-rendezőként. Számtalan helyen felléptünk ezzel a csapattal itthon és külföldön egyaránt, és mindenhol jó visszhang kísérte a munkánkat. Sajnos ez a társulat sem tudott életben maradni. Jelenleg minden minőségemben szabadúszóként dolgozom, saját projekteken és meghívottként egyaránt.
A Lélekmadár program – amit Kecskés Karina kolléganőmmel és barátnőmmel, illetve Karsai J. András színész-pantomimművész-énekes öcsémmel most is játszunk – a szívem egyik csücske. Michal Sznunit műve ihlette, én rendeztem a pantomimszínházi előadást, és Karinával hoztuk létre évek alatt erre építve azt az érzelmiintelligencia-fókuszú komplex programot, amellyel járjuk az országot, például általános iskolák alsó tagozataihoz is visszük. Karináé benne a mese, enyém a pantomim, Andris pedig mindkét szerepben kitűnő váltótárs. A gyerekeket egyrészt az előadás formája, másrészt a téma érzelmi mélysége és humora érinti meg, akárcsak minket, az előadókat. Csodálatos, ahogyan a gyerekek és a pedagógusok fogadják, ahogyan megnyílnak előttünk, ahogy kialakulnak a nagy nevetések mellett a beszédes csöndek.
A szüleid után kitől tanultad a szakmát?
Nem volt könnyű dolgom. A pantomimnek a ’80-as évek fénykora óta hányattatott a sorsa itthon, mert hivatalosan sem táncosok, sem színészek nem vagyunk, igazából sehova sem tartozunk. Én is önerőből képeztem magamat, mert pantomimes iskola nem létezik. ’94-ben a Nemzeti Filharmónián hivatásos előadóművészi vizsgát tettem, és megkaptam a működési engedélyt, ez volt akkor az út. Sokféle árnyalatban dolgozom. Az Aki elindultban például közel harminc tanítványom lépett föl, ezért fantasztikus látványokban tudtam gondolkodni.
A nonverbális színházi műfajokban azt szeretem nagyon, hogy a szívhez, az érzésekhez szólunk, az agy szerepe másodlagossá válik.
Fontos is, hogy ne akarj mindent megérteni, mondatokkal körülírni, amit látsz. Akár nevetsz, akár sírsz, akár megrendülsz, egyszerűen csak ülj ott, és hagyd, hogy átmenjen rajtad az előadás.
Számomra a színháznak még a megrendülésben és a sírásban is mindig felfelé húzó erőnek kell lennie, tehát azt szeretem, ha „felfelé” sírunk vagy rendülünk meg, nem pedig beülünk a színházba a szorongásainkkal, depressziónkkal, és még rosszabbul jövünk ki. Az előadásaimhoz szeretem a zene inspiráló erejét használni, ami hat rám alkotás közben, és segíti a közönség számára is a befogadást. A zene oda-vissza ható elem. Ezzel szintén eltérek egy bizonyos pantomimes stílustól, mert vannak, akik teljes csendben játszanak, ami megfelelő helyen valóban iszonyatos erejű lehet.
A Ki mit tud? után résnyire kinyitottam az ajtót, és elkezdtem megkeresni, ki vagyok én az ajtó mögött. Arra például sokáig kellett várni, míg prózai szerepet is elvállaltam. Az átkozott tehenek című színházi előadás mozgásrendezője voltam valamikor 25 éve az RS9-ben az egyik egyetemi csoporttársam, Suda Balázs Róbert darabjában, és amikor a bemutató előtt az egyik színész váratlanul kiesett, bármennyire ódzkodtam tőle, be kellett ugranom. Utána már örültem, mert átléptem ezt a számomra nagyon erős határt: megszólaltam színpadon.
2005–2006-ban a szintén Balázs által rendezett richárd2nixon című előadás mozgástervezője voltam. Nagyon szerettem, a Tháliában játszottuk. Ott Balázs már kifejezetten rám tervezett egy nagyon összetett prózai szerepet, ami elképesztő, de örömteli kihívás volt, ahogy a színpadi mozgás megálmodása is. Manapság hiányzik az ilyen munka. Jó lenne újra színpadra tenni prózai vagy zenés műben egy rendezői világot.
Ifjabb korom óta szerettem verseket, kisebb dolgokat írni, sokszor úgy érzem, szavakban is kikívánkozik belőlem valami. Rendszeresen írok szöveges betéteket, átkötőket is az előadásaimhoz, amelyek amolyan mikroművecskék. A Szása című előadásra is jó szívvel emlékszem vissza. Csehov négy nagy darabjából és néhány novellájából szerkesztettem az alapszövegét, majd a Madách Gimnázium színitanoncaival és az én pantomimeseimmel állítottam színpadra. Első szakdolgozatom óta foglalkoztatott, hogy Csehov humorát egy önálló darabban és egy arra épülő szöveges-mozgásos színpadi előadásban is megmutassam. Nagyszerű alkotófolyamat volt, sokunknak emlékezetes, akik részt vettünk az előadásban, és több díjat is nyertünk vele.
Mivel foglalkozol most?
Sok mindennel, ami borzasztóan nehéz, mert elaprózom magam, de mindegyik munkámat imádom. A sokszínűség, ami körülvesz, nagyon jó, a nagyon fontos semmi pedig őrülten hiányzik. Több száz tanítványom volt a Mimage Pantomim Színház és Stúdióban, köztük hobbi- és profi csoportok egyaránt. A húsz év társulat- és iskolavezetés tapasztalatait használom ma előadóként, alkotóként, trénerként is.
Élményszínházi workshopokat tartok felnőtteknek, amelyekre bárki jöhet. Informatikustól a hangszerkészítőig sokféle ember megfordul nálam ezekben; olyan nyugdíjas is, akinek a pantomimjátszás a bakancslistáján szerepelt. Járt hozzám hobbibűvész apuka, aki még jobban szerette volna előadni a trükkjeit a családnak, és olyan hölgy is, akinek állandóan kommunikálnia kellett a munkahelyén, és élvezte, hogy itt csak a teste és az érzései beszéltek. Töltődés és csapatépítés céljából egyaránt remek csoportok alakultak ki. Szakbarbár módon dolgoztam azon korábban, hogy egy minőségi pantomimszínház megszülessen, és tényleg mindenhol óriási sikert arattunk, de mivel a zsebpénzünkből csináltuk, nehezen tudtuk népszerűsíteni a darabjainkat. A Mimage megszűnése annyira megviselt, hogy utána még a tanítást is évekre abbahagytam.
Úgy tapasztalom, hogy az élményszínházi csoportokra óriási szükség van, jelenleg ez az egyik legfontosabb elfoglaltságom. A fő céljuk az, hogy a hétvégi alkalmak során kicsit kiszakadjunk a napi verkliből, és szabadon játsszunk, nevessünk, töltődjünk. Közben persze ismerkedünk a testünkkel, magunkkal. Egy karnagy résztvevő a vezénylést szerette volna kicsit mozgásművészetté tenni, valaki egyszer megígérte az anyukájának, hogy megtanul táncolni, és ez vállalható első lépés volt számára. De olyan is akad, aki bátorodni jön, mert szavak nélkül kevésbé stresszes számára megnyilvánulni, míg az improvizációs színházi színészek arra vágynak, hogy belekóstolhassanak a tárgyalkotó technikába.
Mindenki más célból jön. Pont ezt szeretem benne a legjobban. Az eszköztárat és pedagógiai tapasztalatot, amit összegyűjtöttem, itt úgy tudom kamatoztatni, hogy ahelyett, aki jön, egy picit másvalaki megy el, és az a picit másvalaki sokkal jobban érzi magát, mint az, aki jött – ez elképesztően motiváló.
Van két gyerekcsoportom is, az egyik a Csepke Stúdió, ami szeptembertől újra megnyílik minden kis érdeklődő előtt. Az elmúlt tanévben nem fogadtunk új jelentkezőket, mert fontosabbnak láttam, hogy csapattá kovácsolódjunk, és létrehozzuk első kis előadásunkat, amelyet szeretett próbahelyünkön, a Kozák Téri Közösségi Házban mutattunk be nagy sikerrel. Szorongó gyerekek is jönnek, akik nem találják a helyüket, vagy nem nagyon mernek felelni az iskolában, és itt a mozgásos és beszédes színházpedagógia eszközeinek segítségével együtt oldódunk. Ha valaki azt mondja, hogy nem szeretne megszólalni, hanem a bal hátsó csipkebokor néma szerepére vágyik, teljesül a kívánsága. Ha valaki sokat akar szerepelni, akkor sokat fog. Abban szeretném támogatni a tanítványaimat, ahol éppen tartanak, és csak picit feszegetni a határt, hogy előrébb is tudjanak lépni.
A másik gyerekcsoportom a Koneli Alapítványi Általános Iskola kis csapata, ahol hasonló módszerrel és célkitűzéssel dolgozom. Ezenfelül improvizációs társulatoknak tárgyalkotó pantomimtechnikai, a Csehov Műhelynek pedig színpadi mozgás tréningeket tartok. Hívnak színházi produkciókhoz is valamely kreatív minőségemben.
A 2021-ben a Vígszínházban bemutatott Szerelmek városában a fantasztikus főszereplő, Gyöngyösi Zoltán pantomimtrénere voltam. Ifj. Vidnyánszky Attila rendezőtől a premier után életem eddigi egyik legfontosabb elismerését kaptam. A próbaidőszakban kevés konkrét instrukciót adott, inkább csak éreztük egymás rezgését. Utána viszont azt mondta: ez a darab nem ilyen lett volna, ha nem én jövök hozzá pantomimesként, és hogy Zolót soha nem látta még ennyire jónak, mint most, és ezt nekem köszönheti. Ezt hallva igencsak könnybe lábadtak a szemeim, és e pillanatban is megerősödtem abban a meggyőződésben, hogy annak idején érdemes volt pantomimesnek, színházi valakinek állnom.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
