A vizualitás korát éljük, a telefonon, a tévén, de még az utcai plakátokon keresztül is folyamatosan vizuális ingerek érnek minket. Ilyen szempontból egy gondosan megválogatott képi világ meghatározó lehet egy könyv utóélete tekintetében? Vagy egy igazán jó történet önmagában is megállja a helyét? Miért van egyáltalán szükség illusztrációra, ha cél, hogy a történet által a saját képi világunkat alkossuk meg?
A képi ábrázolás mindig gyorsabban értelmezhető, ha például a még nem olvasó gyerekekről beszélünk, a vizuális ábrázolás külön fontossá válik, általa ugyanis a történet valamelyest külső segítség nélkül is értelmezhető. A képi ábrázolás is egy nyelv, amely segít a történetmesélésben. Mivel nap mint nap óriási mennyiségű információval találkozunk, maga az alkotó válik egyfajta csomóponttá, szűrővé, amin keresztül érthetőbbé válik ez a bábeli zűrzavar.
A mozgóképek térhódítása miatt mennyire helyeződik nagy nyomás a könyvillusztrátorokra?
Sok műfaj fejlődik dinamikusan a jelenben, de egymásra nem nyomást gyakorolnak a nézetemben, hanem inspirációt. Szemléletváltást. Nyomást talán az MI miatt merül fel, és az is leginkább az idő miatt. Bízom benne, hogy lesz erre is egy megoldás, ahol az alkotók nem kerülnek a mennyiség és a gyors termelés árnyékába.
Milyennek jellemeznéd a jelen kor képi világát? Elsősorban az említett két médium összehasonlításában, másodsorban pedig magát a könyvekét – azon belül is főként a gyerekirodalmit.
Eklektikus, de ez valahol így is természetes. Az egymás mellett fejlődő stílusok nem egymás ellen fejlődnek vagy alakulnak, hanem párhuzamban. Ha antropológus szemmel tekintenék erre a folyamatra, azt mondanám, hogy egy nagyon sokrétű társadalomban élhetünk, mert van benne hely minden stílusnak, organikusan erősítik egymást.
Dolgoztál már reklámcégnél is Bukarestben és Moszkvában, így a képi világ kereskedelmi részét is megismerhetted. Milyen tapasztalatokat gyűjtöttél ott, milyennek láttad ezt az alkotói közeget, és az ott szerzett tapasztalatok hogyan hatottak később a művésziesebb alkotói énedre?
Amikor reklámügynökségeknél dolgoztam, megtanultam rugalmasnak lenni, és egymástól eltérő képi identitásokban otthonosan mozogni. Igen, az alkotó ténylegesen egy végrehajtó egy ilyen folyamatban; akkor még nem használhatja a saját stílusjegyeit, de az előnye, hogy megtanulja érezni, tudni, hogy mi határozza meg a brand identitását. Mert ott is egyfajta történetmesélés zajlik, csak másként. Ha a saját munkáimra gondolok a jelenben, valahol mindig felerősödik bennem az igény, hogy megkeressem a történet sajátosságát és a rajzaimmal azt erősítsem, kihangsúlyozzam. Minden történet más; más a hangja, más a hangulata.
Sokat beszélünk az olvasóvá nevelésről a fiatalabb generációk esetében, a vizuális igényességre való nevelésről már kevésbé. Mit gondolsz, fontos lenne – és ha igen, miért és hogyan – erre is nagyobb hangsúlyt fektetni?
Valahol egyértelműnek tűnik, hogy a képi olvasás sokkal könnyedebb, ösztönösebb, ezért gyakran elengedjük a kezét és hagyjuk, hogy a maga medrében sodródjon. Ez részben jó, mert így marad benne sok-sok szabadság, ami viszont kevésbé jó, hogy a nevelés hiányában az igényt bármi kielégíti, nem alakul ki semmilyen szűrő vagy ízlésnyelv.
Többféle alkotói módot és műfajt kipróbáltál már, mégis talán a gyerekirodalomban érzed a legotthonosabban magad. Mit adnak neked ezek a gyerekirodalmi művek, hogyan hatnak a kreativitásodra, az alkotói énedre?
A gyerekirodalomban sokkal nagyobb az alkotói szabadság, emellett gyakran szembejön velem, hogy a bennem lévő gyermek is örvend, játszik és felfedezi, hogy a mai gyerekekkel milyen közös tervei lehetnek.
November 30-án jelent meg az Apa olvas című antológia a Petőfi Kulturális Ügynökség kiadásában, a te illusztrációiddal. Milyen volt ennek a könyvnek az illusztrálásán dolgozni?
Eleinte nagyon nehéz, mert a legtöbb szöveghez már kapcsolódik egy nagyon erős illusztráció, képi világ a legjobb magyar illusztrátoroktól. Ugyanakkor nagyon erős írások, mind különböző nyelvezettel, hangulattal és belső térrel. Talán addig a pontig volt bennem ez az érzés, amíg meg nem született az ötlet, hogy gyerekrajz jellegű vonalrajzokkal fogom majd kivitelezni a könyv illusztrálását. Ilyenkor jó társ a stílus, összefogja a sok különböző hangot.
Több kortárs alkotó műve is megjelenik ebben a kötetben, ráadásul prózai és lírai művek egyaránt. Ezek a műfaji és stílusbéli eltérések hogyan hatottak a munkafolyamatodra? Könnyen meg tudtad találni az átmenetet a szövegek között?
A munkafolyamat alatt mindig igyekszem gyermeknek maradni, és ugyanezzel a gyermeki kíváncsisággal kitartani a folyamat végéig, de sokszor rádöbbenek, hogy valójában felnőttként kapok válaszokat. A kortárs magyar gyermekirodalom ugyanis lehetővé teszi, hogy a felnőttekben megbúvó gyermek is ráleljen arra, amit annak idején esetleg nem kaphatott meg. A szövegek közötti átmenet nem jelentett különösebb problémát, mert stílustól függetlenül a hangulat és a gondolati tartalom marad fontos.
Melyik szöveg illusztrálása jelentette a legnagyobb kihívást és melyikkel sikerült a legjobban azonosulni?
Egy jó antológiában minden írás egyenlően jelent kihívást. Az Apa olvas esetében leginkább a már meglévő, erős illusztrációk adták az izgalmat. Mindig egyszerűbb olyan szöveggel dolgozni, ahol még nincs előzetesen rajzolt illusztráció.
„Megszállottan tanulmányozom az arányokat, mert úgy gondolom, hogy az az új, ami a megszokott arányoktól eltér és aránytalannak tűnik első pillantásra” – olvashatjuk tőled az Irodalmi Kávézoo oldalán. Az Apa olvas című kötetben is ezt éreztem – kicsit káoszos, de pont ebben a káoszban találni meg valami megnyugtató rendezettséget. Mi volt a koncepció? Hogyan fogtál neki a munkának?
A gyerekrajzokban szeretem, hogy kötetlenek, kalandoznak, felfedeznek, keresnek. Ezt a szabadabb vonalú rajzolást vettem alapul, majd kiegészítettem a tömörebb, kidolgozottabb karakterekkel, elemekkel. A valóságban a gyermek kerül bele a felnőtt világába, de a gyerekkönyvekben ez megfordul, a felnőtt kerül vissza a gyermeki térbe. Ennek az érdekes kapcsolatnak az együttesét vélem felfedezni a munkafolyamatban.
Némelyik illusztráció egyébként olyan, mintha egy kisgyerek belefirkált volna a könyv oldalaiba, így már eleve van egy olyan érzete ennek a kötetnek, hogy mindenkié. Nemcsak a szülő veszi ki belőle a részét azáltal, hogy mesél, hanem már rögtön a gyerek is benne van a kis firkák által. Tudatosan próbáltad megjeleníteni a gyerekek által ábrázolt képi világot?
Gyerekként, főleg nagyon kicsin, szerettem mindenre firkálni; például anyukám orvosi könyveibe általam kitalált baktériumformákat, valami jó kis lila golyóstollal. Gyerekkorunkban ráadásul volt egy fal a nappalinkban, amit szabadon telerajzolhattunk a bátyámmal: bogarakat, vasutat, autókat rajzoltunk, bármit, ami eszünkbe jutott. Később a bátyám megismertette velem az aszfalt krétát, az volt az igazi nagy kaland! Amíg a kréta tartott, telerajzoltuk apa nagy zöld garázsát, kéklett, piroslott, vörösben ragyogott, lilult, sárgállott. Volt az udvaron egy piros garázs is, de azon nem látszottak olyan szépen a színek, így maradt a zöld garázs, ami telis-tele volt kalóztervekkel, virágokkal, lovakkal és kutyákkal. Apa nem bánta, sőt csodával határos módon minden nagy eső után megnőttek a csonkig elrajzolt krétáink és még a garázs is kizöldült.
A tér mindig közös, főleg, ha egy mese vagy egy vers belső tere adja ezt a biztonságot gyereknek és szülőnek; olyankor, mint a garázs, kizöldül.
Jobb szereted szabaddá tenni a fantáziádat vagy szívesebben ragaszkodsz a szövegvilághoz? Az Apa olvasnál hogy volt ez?
Ez többnyire az írás függvényében dől el. Mindig szabad fantáziálni. Kell is. Ez az Apa olvas kapcsán is így volt.
A könyvillusztrátorok előolvasói az illusztrálandó könyvnek, és azzal, hogy elolvassák, már eleve értelmezik valamiképpen a szöveget. Az illusztráció tehát egyfajta interpretálása az adott műnek, ilyen módon pedig a kép nem leválasztható a szövegről, másodlagos. Vagy mégis? Szintén érdekes, hogy a könyvben megjelenő képek akaratlanul is befolyásolják az olvasó értelmezését, így a benne kialakult kép nemcsak a sajátja, hanem egy közös értelmezés eredménye is egyben. Itt nincs valódi kérdés, egyszerűen csak érdekes, hogy ezek a médiumok hogyan csapódnak át egymásba, és hogyan tesznek ki közösen egy egészt. Te hogyan látod ezt, és egyáltalán hol látod az illusztrátor helyét ebben a folyamatban?
Az illusztráció tárgya a szöveg tartalmához kell kapcsolódjon, és a rajzoló döntése, hogy milyen kapcsolatot hoz létre. Nagyon sokszínű ez a tér, sok lehetőséget ad arra, hogy a szöveggel egységben erősítse a jelentést, az olvasási élményt, az értelmezés lehetőségét.
Azt mondtad képekben sokszor könnyebben kommunikálsz, mint szóban. Mi kerülne bele az ars poeticádat megjelenítő illusztrációdba?
Ceruza: iránytű, varrótű, ház, torony, óra, csillag, csónak, mentőmellény, kard, sárkány, korona, csillám, hab, hátgerinc, gitár, hang, szín, napsugár, könyv, háztető, kormány, kerék, fordulat, fény … a rajz bármi lehet. De ez nem is ars poetica, ahhoz ugyanis még nem rajzoltam eleget.
