Ha rákeresünk a nevedre, illetve ha végiggörgetjük a közösségimédia-oldalaidon megosztott tartalmakat, rögtön rájövünk, hogy számodra a fotózás és az írás is nélkülözhetetlen tevékenység. S bár a két művészet összefügg, sok eltérést is mutat: míg az írás magányos, addig a fotózás sokkal több ingert és impulzust kíván. Te hogyan éled meg ezt a két alkotási módot – akár külön-külön, akár összevonva a kettőt?
Valóban egészen más a kettő, és talán ez az egyik oka, hogy mindkettőre szükségem van, így megvan az összhang, kiegyenlítik egymást. Alapvetően szeretek egyedül lenni, egyedül tevékenykedni, és erre az írás tökéletes. Amikor csönd van vagy egyszerűen csak úgy létezem valahol, még ha nincs is csönd, befelé figyelek – volt időm, lehetőségem ezt megtanulni, kifejleszteni az elmúlt két évtizedben. Ugyanakkor igazán szeretem az embereket, szeretek velük foglalkozni, és leginkább ők kerülnek középpontba – a tekintetük, a tevékenységeik, az életük – a fotósorozataimban, amelyek elkészítése közben sokkal inkább kifelé kell figyelnem, lemondhatok magamról, ami különösen hasznos dolog, ezért gyakran megteszem. Amikor nem magammal, a gondolataimmal vagyok elfoglalva, hanem mások gondolatait, pillantását fürkészem vagy beszélgetek velük, mindez rendkívül inspiráló, és az írásaimra is erős hatással van.
Főként a fotóriporteri tevékenységednek köszönhető, hogy rengeteg helyen megfordultál már. Milyen célokkal indulsz neki egy ilyen útnak?
Elsősorban azzal a céllal, hogy kilépjek, izgalmas eseményekben vegyek részt, illetve a helyi embereket, kultúrát a lehetőségeimhez képest be-, illetve megmutassam a képeim által. Vonzanak az ismeretlen helyek, az olyan szituációk, ahol szellemi, érzelmi és fizikai értelemben is helyt kell állni, amelyekben azt érzem, hogy nem lazítani, kikapcsolódni mentem oda, hanem figyelni, megörökíteni, jó esetben tanulni valamit. Nyilván vannak előre terveim; hogy kiket, milyen közösséget, milyen rituálét, kulturális programot stb. szeretnék fényképezni, de különösen szeretem a meglepetéseket, szóval van olyan út is, amikor nem tervezek túlságosan vagy szinte egyáltalán nem, amikor hagyom sodortatni magam, ha erre megvan az időm, lelki nyitottságom.
Ezek az élmények hogyan, milyen formában mutatkoznak a papíron, írott formában?
Többféleképpen is megmutatkozhatnak. Van, hogy kifejezetten az élményeim alapján írok szöveget, akár tárcát vagy útirajzot, esetleg esszéisztikus dolgot, azonban van, hogy ezek az élmények transzponált formában beépülnek a szépirodalmi szövegeimbe – egy-egy út kapcsán persze mindkettő lehetséges, ahogyan az például a Kárpátalján tapasztaltakkal történt. Ez függ a helytől, attól, hogy milyen kapcsolatot vagyok képes kialakítani a helyiekkel, egy nyelvet beszélünk-e, mennyi időt töltök ott, mennyire vonódok be vagy épp nem a helyi dolgokba, történésekbe, a helyiek életébe. Egyre gyakrabban van az, hogy konkrétan, dokumentatív igénnyel megírom azt, ami történt. Naplót is vezetek, ami nagyban segíti a pontosságot, azt, hogy minél hitelesebben tudjak ezekről az összetett tapasztalatokról írni később más formában.
Ha jól tudom, az Orosz–magyar uráli régészeti expedíciót négynapos vonatút előzte meg. A vonatok, a vonattal való utazás számos írónkat, költőnket megihlette. Neked milyen élmény volt?
Az expedíció 2019-es egyik szakaszát előzte meg a Transzszibériai expresszel való több mint négy napig tartó utazás a Bajkál-tóig, de már korábban többször – először 2015-ben – részt vettem az expedíció egyes állomásain, Oroszország nagyon különféle vidékein. Azt gondolom, hogy a Transzszibériai expressz a vonatozásnak egy speciális és kissé szélsőséges formája, az utazás hosszúsága és a szokatlan körülmények miatt is. Számomra nagy kilépés volt, régóta tervezgetett út, bizonyos értelemben elmélyülés is, a sok zakatolás közben rengeteg csönd, beszélgetés és figyelem. Fényképeztem útközben, ilyen értelemben is izgalmas, inspiráló, hosszadalmas, és kellően fárasztó, átlényegítő trip, ahol igencsak sok és különféle emberrel akadtam össze egy szűk, behatárolt térben. Közös vagonban egy régésszel, egy genetikussal és egy nyelvésszel, akik egy konferenciára tartanak Ulan-ude városába. Öreg oroszokkal, akik Cseljabinszkból Tyumenybe tartanak egy rokon temetésére. Egy négyfős svéd, szinte kölyök csapattal, amelynek eltökélt szándéka, hogy lovagoljanak valahol Ulánbátor környékén, a mongol sztyeppén stb. Meglehetően összetett élmény.
Téged – látva a fotóidat, ismerve a költészetedet – folyamatosan foglalkoztat a szabadságérzet kérdése. Azt hiszem, az imént említett utazásokban tetten érhető az a fajta útkeresés, amelyben kihangsúlyozódik a szabadságvágy is.
Az utazás jó esetben szól a szabadságvágyról, abból fakad, nem menekülésből, és valóban, a keresésről is, nálam ez a kettő erősen összekapcsolódik. Nem tudnék úgy utazni, hogy csak azért megyek el valahová, mondjuk egy trópusi országba, hogy kifeküdjek a tengerpartra mindennap, ennek számomra nincs valódi jelentése, értéke, hangsúlyozom: számomra. Ennél nekem valami jóval komplexebbre van szükségem ahhoz, hogy igazán jól érezzem magamat. Szükségem van arra, hogy hozzá is adjak valamit az egészhez, ne csak a kényelmét, a könnyedségeit élvezhessem a helynek. Azt hiszem, igazából maga az úton levés a legjobb. A megérkezés, akárcsak akkor, amikor megjelenik az ember könyve, a megelégedés mellett némi kétségbeesés és kiüresedés is, ezért is fontos, hogy a helyen belül is utazzak, folyamatosan haladjak valahová. Az idei indonéziai utunk is nekem – amellett, hogy Andreával, a párommal pihentünk is – nagyban szólt Pápua Új-Guineáról, arról a helyről, ahová már régóta terveztem eljutni – és most végre sikerült is. Hatalmas, kontinensnyi sziget, tehát csak egy kis szeletéhez léphettem közel, de a Baliem-völgyben sikerült egy komoly túrát tenni, és olyan helyeken jártam, ahol magyar ember még szerintem nagyon kevés, és olyan emberekkel, kultúrával találkozhattam, amely elszigetelt és persze egészen egyedülálló. Az ilyen pillanatok, napok, hetek miatt utazom elsősorban olyan helyekre, amelyek néha elég nehezek, fárasztók, akár próbákkal teliek is lehetnek, de szükségem van ezekre az élményekre, hogy éber és elszánt maradhassak.
Két évvel ezelőtt jelent meg a Szabad című versesköteted. A könyv hátoldalán csupán egy sort olvashatunk a Szakítás című versedből: „Elindulsz úgy, hogy itt maradni minden.” Itt bár egy párkapcsolati veszteségről írsz, azt hiszem, ez a gondolatsor átvezethető az előző kérdéseim témakörére is: útkeresés, szabadság, hátrahagyottság.
Az utazás mindig veszteség is, mert például gyakran van úgy, hogy az ember hátra- vagy elhagyja egy időre azokat, akiket szeret, azt a helyet, ami az otthont jelenti. Szinte közhely, de kétségtelenül így van, hogy egy hosszabb, megpróbáltatásokkal teli vagy egyszerűen csak olyan út után, amely komoly koncentrációt igényelt, elvont a megszokottól, jobban, másként tud az ember figyelni azokra, amik rutinná váltak; azokra az emberekre, akikkel amúgy sokat, néha talán túl sokat is van együtt.
Hasznos távol lenni, kilépni, elmenni egy olyan helyre, ahol minden más, az illatok, a fények, a tekintetek, máskor kel fel a nap és fekszik le, egyetlen íz vagy hang sem olyan, mint amit ismerünk, ahol lehet őszintén izgulni, néha talán kissé félni is, rácsodálkozni a sok újra, egy idegen nyelvre, a sok szokatlan gondolatra, egy másfajta hitre, amelynek mégiscsak hasonló vagy talán ugyanaz az alapja, mint ami bennünk is van.
Farkas Wellmann Endre gondolata mostanság egyre többet foglalkoztat: „Az utazás komplex módon hat az emberre, azt gondolom. Sőt, minden hosszú utazás belső utazás is”. Te hogyan éled meg ezeket az utazásokat?
Ez nagyban függ attól, hová utazom, mert az biztos, hogy mondjuk a Transzszibériai expresszel való utazás egészen más volt, máshogy hatott rám, mint amikor a Baliem-völgyben jártam a danik közt, Pápuán. Az biztos, hogy nagyon ritkán van honvágyam a mellkasszorítós értelemben. Persze van, hogy hiányzik az otthon, az a hely, ahol például az írásaimmal kiegyensúlyozottan tudok foglalkozni, de összességében igencsak inspirálnak ezek az utak, az úton levés, az a fajta feszült várakozás, ami a helyszínre való megérkezéssel jár. Általában sokat jegyzetelek, le szoktam írni az érzéseimet, akár belső tapasztalataimat, figyelek magamra is, és érdekes, mennyire más-más lelkiállapotot tud előidézni a sok különböző közeg, az újdonság egyes változatai.
Az utazás allegorikus jelentéseit figyelembe véve beszélhetünk az alkotási folyamatokról – esetedben a fotózás és az írás útjáról. Milyen hosszú út vezet el egy beugrott gondolattól, egy verssortól addig, hogy abból egy kötetben szerepeltethető kész verset kaphassunk?
Ez érdekes kérdés, mert alapvetően olyan alkotó vagyok, aki szeret hozzányúlni a korábbi alkotásaihoz. Ha megjelent egy vers, mondjuk kötetben, az sem jelenti azt, hogy az volna a végleges változat. A két éve megjelent Szabad című kötetemben van egy ciklus, a Gyulladás című, amely talán a legegységesebb versegyüttes, amit eddig írtam, és egy évtized eltelt, hogy semmilyen módon nem éreztem szükségét, hogy változtassak a benne szereplő verseken. Amikor azonban elkezdtem összeállítani az említett kötetet, amely az elmúlt 15 évben írt verseimből egy erős válogatás, kiegészítve jó néhány egészen friss költeménnyel, akkor, ahogy ránéztem a már szűrt anyagra, láttam, hogy mégiscsak hozzá kell nyúlnom a Gyulladás verseihez; igénylik a frissítést, jó tesz nekik, ha – még hogyha néhány esetben csak egy leheletnyit is, de – más formában kezdenek el létezni, működni. Nehéz lenne pontosan megmondani, miért tartottam ezt szükségesnek, ez egyszerűen jön, érzi az ember, nyilván van hatása a többi versnek, annak, hogy már egy más rendszerben, más kontextusban vizsgáltam a ciklust, és persze annak is, hogy sok tekintetben más ember lettem mostanra, máshogy viszonyulok ahhoz a markáns témához, amelyet a versek megragadnak, közvetítenek. A módosítás nem törlés, nem megtagadása a réginek, egyszerűen csak más formába hozás, átalakítás, a változtatás lehetségességének bizonyítéka. Szerettem volna egy kicsit újraértelmezni őket, a magam számára új nézőpontot keresni, másként megszólítani vele az olvasókat és újabb sarokpontokat keresni és találni. Összességében ritkán írok verset, sokáig érlelődik bennem, és általában úgy, hogy tényleg bennem van, mélyen, majd elkezd mozgolódni, és csak akkor írom le, ha már nagyon kikívánkozik, ha már „megőrjít” a lüktetése.
Az egyik legtöbbet emlegetett utazásod a beszélgetés elején is előkerülő régészeti expedíció az Urál-vidéken. Azt mondtad egy korábban adott interjúban, hogy ennek az útnak az elsődleges célját abban látod, hogy megértetted, miért fontos a magyar őstörténettel foglalkozni.
Nehéz erről beszélni, mert egyrészt nem vagyok szakértője a témának, másrészt sok minden badarság rárakódott már erre az elmúlt évtizedekben, a különféle ideológiák torzították a képet, ami összességében is igen kusza, nehéz lenne egyben látni az egészet, egyelőre nem is lehet, azt hiszem. Amit Türk Attila és csapata csinált egy bő évtizeden keresztül, szerintem azért is fontos, mert végre ott, azon, vagyis azokon a területeken zajlottak komoly kutatások (részvétel az ásatásokon, mintavétel, konferenciákon való részvétel, akár levéltári, egyéb gyűjteményekben való kutatás), ahol a népvándorlás kori események főként zajlottak.
Nem meglepő, ha kicsit belegondolunk, hogy az oroszok szakértői ennek a témának – náluk például van olyan tanszék, ahol a „magyar kérdéssel”, mármint eredetkérdéssel foglalkoznak, miközben az elmúlt évtizedben, úgy tudom, voltak olyan évek, amikor az ELTE-n nem lehetett a honfoglalás kori időszakból szakdolgozni, mert nem volt szakértője az egyetemen a témának.
Az elődeink vándorlásai vagy inkább tudatos mozgásai azokon a területeken zajlottak, amelyek ma Oroszország részei, másrészt az oroszok, az amerikaiak mellett, a világ legjobb régészei (mindenféle ideológiai vonatkozás nélkül), nagyon komoly szakértői gárda dolgozik odakint. A hetvenes évek második felében volt egy nagy temetőfeltárás tatárföldön (Bolsije Tyigani), amely sok olyan leletet hozott elő, ami magyar vonatkozású, lószerszámvereteket, csüngőket, egyéb eszközöket találtak, de ha jól tudom, azon a gazdag leletanyagon kívül nem igazán voltak akkor egyéb „bizonyítékok”, támpontok. Azok a régészek és történészek, akiknek az elméletét/elméleteit ma széles körben ismerik, amelyekre a magyar őstörténettel kapcsolatos jelenlegi általánosnak mondható tudásunk támaszkodik, nem járták be az Urál-vidékét vagy a mai Baskíria területét vagy akár a Volga mente bizonyos részeit, például a Zsiguli-félszigetet, ahol nagy valószínűség szerint a volgai átkelés megtörténhetett anno. Sokan közülük, mármint a régészek közül, nem is beszéltek oroszul, a kutatási lehetőségek (és így feltehetően az eredmények is), úgy tudom, finoman szólva is korlátozottak voltak. A nyolcvanas évek közepétől kezdve aztán pedig nem is volt igazából rendszerbe szervezett kutatás. Türk Attila, az elszántságának és egy szerencsés véletlennek köszönhetően, amikor Cseljabinszkban előkerültek egyértelműen hasonló, magyar vonatkozású tárgyak, leletek, ezt a hiány igyekezett pótolni, egy olyan indíttatással és tudással (gondolok itt az elődök kutatásainak vagy az orosz nyelv alapos ismeretére, és az erős kapcsolatrendszerre), amely elengedhetetlen a sikerhez, ahhoz, hogy (új ) rendszerbe lehessen foglalni az eddigi és a frissen megszerzett tudást. Ami a legfontosabb ebben, és ezt sokszor hangsúlyozta nekem Türk Attila, hogy nem feltétlenül az a cél, hogy itt most felforgassunk mindent, sok mindennel ő maga is egyetért, úgy tudom, a korábbi eredményekkel kapcsolatban (időközben bizonyítottak is egyes feltevéseket), de az viszont lényeges, hogy a sírfeltárások, a különféle gyűjteményekben fellelhető magyar vonatkozású anyagok, a mintavételekből származó adatok és a genetikai vizsgálatok alapján pontosítsuk azt a mozgást, annak okát, körülményeit, amelyet az elődeink végeztek a honfoglalást megelőző évszázadokban. Ami nagyon érdekes, és ezt a csaknem száz helyről gyűjtött csontminták, illetve az Urál mentén, az említett Volga mentén, valamint a Dnyeper vidékén végzett kutatások is alátámasztják: lehetséges, hogy nem is évszázadokig, csak évtizedekig tartott az az egyébként jóval tudatosabb mozgás, amely a Kárpát-medencébe való benyomulást megelőzte.
Ekkor Baskíriában is töltöttél egy kis időt. Azt mondtad, hogy egy erős Erdély-érzeted volt az ottani látvány hatásától.
Ha jól tudom, Baskíria területe nagyjából megegyezik Erdélyével, valamivel talán nagyobb, nem sűrűn lakott vidék, és volt szerencsém az északabbra fekvő, erdős-hegyvidékes részeken is járni, valamint a sztyeppés részen, nyilván az előbbi emlékeztetett inkább Erdélyre. Sok a forrás, a faház, ménesek vannak erre-arra, dombok és hegyek közt fekszenek a falvak, a tradicionális viselet és néhány, a környezeti hatásokkal bizonyára összefüggő vagy épp abból fakadó szokás is hasonló. Nem is tudom ezt az érzést jobban átadni szóban, végül is ezért fényképezek, hogy a képek ezt megtegyék helyettem. Baskíria különleges hely számomra, ahogyan a baskír emberek is, híresek a vendégszeretetükről, arról, hogy befogadják, megvendégelik a hozzájuk látogató idegent, és ebből nekem kijutott, többször is, ami mindenképpen örömteli emlék.
Azt hiszem az utazás köré csoportosuló szórengeteghez még a megismerés fogalmat is hozzácsatolhatjuk. Látva a közösségimédia-oldalaidat, olvasva a bejegyzéseidet – számodra ez is nélkülözhetetlen: megismerni azt a világot, ahol éppen jársz-kelsz, felfedezni és magadénak érezni azt a látványt, amit sokszor meg is örökítesz akár a fényképezőgép, akár a töltőtoll segítségével.
Nagyon szomorúan halnék meg, azt hiszem, ha azt érezném, amikor majd eljön az idő, hogy nem igyekeztem megismerni azt a világot, amelynek egyébként szándékában is áll bizonyos szempontból feltárulkozni az ember előtt, előttem. Ha nem igyekeztem volna megragadni a lehetőségeket, azokat, amelyek az épülésemet, az emberekkel, helyekkel, eseményekkel való mélyebb kapcsolatom kialakulását szolgálják, szóval a legfontosabb „feladatnak” tartom, pláne íróként és pláne fényképészként, hogy meglegyen bennem az igény erre, legyen szándékom átlépni bizonyos határokat. Egyedüli gyerek vagyok, így viszonylag sok időt töltöttem egyedül. Apám is egyke, szóval még a nagyszüleim is, legalábbis egyik részről, úgy voltak vele, hogy elvan az a gyerek magában is, nem igazán avatkoztak bele abba a felmenőim, hogy mit csináljak, mit ne csináljak. Volt egy olyan időszak, amikor ennek a hátrányait éreztem inkább, de aztán egyre inkább elkezdtem érezni a nyomást, hogy kezdeni kellene magammal valamit, mert más nem fogja megtenni helyettem. A zene, ami szüleim felől jön, eleinte nem kötött le igazán – később elemi erővel tért vissza, nélkülözhetetlenné vált –, a sport volt az kamaszként, ami a legmeghatározóbbá vált, a kosárlabda. Szerencsémre rendkívül jó, összetartó közösségbe kerültem. Ráadásul a sportérték szempontjából is igazán minőségi helyre, a MAFC Kosársuliba, ahol Heisler Péter, az egyesület vezetője szúrt ki egy utánpótlástornán, és igazolt le, majd olyan edzőim lettek mint Molnár Tamás, Dinnyés Attila vagy éppenséggel Varga Mátyás, aki felnőtt szövetségi kapitány is volt, és akinek különösen sokat köszönhetek, ha kitartásról és tűrésről van szó. A kosárlabdát azért említem ilyen mélyen, magát a sportot, mert az önismeret egyik legjobb útja, nyilván az egyéni sportok különösen, de a csapatsport, úgy érzem, a legjobb döntés volt számomra, mert rengetegféle interakcióban volt részem, nagyon különféle, gyors reakciót, feldolgozást igénylő kapcsolódáson mentem át, mások által sok mindent megtudhattam magamról is, az érzéseimről, az állóképességemről, a határaimról, és egy valódi csapat, valódi csapatok része lehettem sokáig. Nagyon komoly utazás volt ez az elmúlt bő 28 év, amíg igazolt játékos voltam az utánpótlásban, NB2-ben, és egy ideig NB1 B-ben is.
Érzékletes útleírásokat is olvashatunk a különböző utazásaidról. Nekem mindig Petőfi Sándor jut eszembe, amikor útirajzokról beszélgetünk. Mennyire tartod fontosnak ilyen formában is megörökíteni, feljegyezni az utazás pillanatait? Illetve ez mennyiben más út-lenyomat a fotókkal és a szépirodalmi alkotásokkal szemben?
Petőfit én is nagyon szeretem, de azért az útleírások kapcsán elég sok mindenkit meg lehet még említeni Széchenyi Zsigmondon, Almásy Lászlón, esetleg Kőrösi Csoma Sándoron keresztül Arne Falk-Rønne dán újságíróig, vagy hogy egy klasszikust említsek, akinek a története közel került sokakhoz, hozzám is, Heinrich Harrer – ők, és még sokan mások, biztosan fontosak nekem. Nagyon különféle jellegű útikönyveket olvastam az elmúlt években, és azt gondolom, hogy alapvetően a műfaj kiaknázhatatlan, vagy inkább fordítva: megtölthetetlen. Annyiféle élmény, különféle részlet, szituáció, látvány lehet fontos, emberi tapasztalat sűrűsödhet össze egy út kapcsán, hogy mindig lehet, sőt kell is újat és izgalmasat mondani, a lényeg a mondás milyenségén van. Tavaly két hosszabb lélegzetvételű szöveget írtam az indonéziai élményeim kapcsán, amelyek meg is jelentek a kolozsvári Helikonban, és idén, az idei utazás végeztével igyekszem megírni egy elmaradást, egy, még 2019-ben történt izgalmas sumbai út történetét, és természetesen több szöveget az idei túra kapcsán. Rengeteg jegyzetem van, sokszor úgy nyerek időt, hogy diktafonba mondom a dolgokat, azonnal, napi szinten rögzítem az eseményeket, és hogy milyen érzések vannak bennem egy hely, egy találkozás kapcsán, valamint persze kutatómunka is jár ezzel, szeretek és fontos is, hogy – amennyire csak lehetséges és képes vagyok rá – elmélyedjek a helyi szokásokban. Hogy írjak a helyek történetéről, kulturális vonatkozásairól, gyökerekről, ezért is kezdtem el többek közt tavaly indonézül tanulni, hogy többet érthessek a körülöttem zajló folyamatokból abban a kontinensnyi méretű országban.
