Isten éltesse a Lánchidat!
„Nézz le a Lánchídról a vén Dunára, nézd meg a vén folyót, megvan-e még” – énekli Cseh Tamás a Lánchíd című dalában, mintegy leltárt készítve, mi maradt meg, és mi veszett el. Jelentjük, a Lánchíd megvan, épp születésnapját ünnepli, 176 éve, 1849. november 20-án adták át. Az alábbiakban egy képzeletbeli, művelődéstörténeti sétát tartunk a hídon, kiemelve a kultúra és a híd kapcsolatát.
„A Lánchíd magosan emelkedő ívei alatt ment át a régi Magyarország az új Magyarországba” – írta 1915-ben Krúdy Gyula Hídavatás című publicisztikájában. És valóban, a Lánchíd nemcsak Pestet kötötte össze Budával, hanem a hétköznapokat is a történelemmel.
Nemcsak a reformkorban volt központi kérdés a Lánchíd felépítése – ami 13-szor annyiba került, mint amennyibe a szintén ekkor épülő Nemzeti Múzeum –, de történelmi szerephez jutott a szabadságharc idején is, amikor is hol az osztrákok, hol a magyarok akarták az akkor már majdnem teljesen kész hidat átjárhatatlanná tenni, megakadályozva az átvonulást. Amikor 1849 januárjában az osztrák katonák megszállták Pestet, a híd vázára pallókat raktak, így 70 ezer katona kelt át, hogy Pestet elfoglalja.
Később, a honvédseregünk közeledtével visszavonultak, és megkezdték a híd felrobbantásának előkészítését, amiből szerencsére nem lett semmi.
Korábban már volt korlátozott átjárás a hídon, elsőként 1849. január 1-jén Kossuth rendeletére a Szent Koronát vitték át rajta a Budáról Debrecenbe induló vonathoz.
Krúdy Hídavatás című írása így folytatódik: „A hídon egy lyuk volt, amelyen át a memóriából a Dunába ejtette nagyapánk az elavult jelszavakat és ideálokat.”
Ha ebbe a lyukba benézünk, továbbra is a történelem hullámait látjuk. Amikor ugyanis 1849. november 20-án, a terror vérgőzében Haynau felavatta a hidat, alig másfél hónap telt el, hogy a gyilkos osztrák katonai főparancsnok kivégeztette Aradon a magyar vértanúkat. Az avatás a nemzet dicsősége kellett volna, hogy legyen, de valójában a nemzet megalázása volt. Egy gyászos és dicstelen szertartás, amin csak a katonaság vett részt, és beszéd sem hangzott el. Maga Széchenyi István, akinek élete egyik legfontosabb célja maga a Lánchíd felépítése volt, soha nem ment keresztül az elkészült hídon, az avatás idején már a döblingi elmegyógyintézet lakója volt.
Aztán évtizedek teltek el, és a híd felújítását sokáig elodázták. Majd 1914. február 3-án zárták le a Lánchidat, néhány hónappal Ferenc Ferdinánd meggyilkolása és az I. világháború kitörése előtt. A híd itt is jelképesen vezet át egy következő korszakba. Károlyi Mihály kormánya 1918-ban megszüntette a hídvámot, majd a híd teljes rekonstrukciója, a trianoni tragédia évében, 1920 tavaszán fejeződött be. A második világháború végén, 1945. január 18-án a németek felrobbantották, majd az 1849-es avatásának századik évfordulóján, 1949. november 20-án adták át, ezzel a felirattal: „Újjáépült a 3 éves népgazdasági terv 20 hónapja alatt”.
Jelenleg a 200 forintos érmén látható, de feltűnt filmekben, festményeken, zeneszámokban, sőt, fonalat, konyakot és rádióállomást is elneveztek róla.
Barabás Miklóst évtizedeken keresztül foglalkoztatta a Lánchíd építésének első fázisa, nem sokkal az 1842. augusztusi esemény után készített egy vázlatot, majd 1864-ben fejezte be a festményt. A reformkor jól beazonosítható alakjai félkörben, afféle színpadi kompozícióban láthatók, a képet uraló gerendázat alatt.
Csak néhány arc a kompozícióról: Tompa Mihály, Petőfi Sándor, Szemere Pál, Fáy András, báró Jósika Miklós, gróf Zichy Ödön, Adam Clark, W. T. Clark, báró Sina György, gróf Andrássy György, gróf Széchenyi István, báró Wesselényi Miklós, gróf Batthyány Lajos.
A Hídember
A Hídember Bereményi Géza 2002-ben bemutatott magyar filmdrámája, amely gróf Széchenyi István életét mutatja be, Eperjes Károllyal a főszerepben. A történet negyven évet fog át, a reformkor kezdetétől a fagyos Bach-korszakig követjük nyomon Széchenyi fejlődéstörténetét, melyben az egykori léha aranyifjúból a nemzete iránt elkötelezett reformer lesz, akinek célja a Lánchíd megépítése és egyben hazája felvirágoztatása lesz. A forradalom és szabadságharc bukása és barátai kivégzése után beleőrül az önvádba. A látványos, milliárdos költségvetésű filmet közel háromszázezren látták.
Szépirodalom
A Lánchídról nemcsak Krúdy Gyula emlékezett meg, hanem többek között Kosztolányi is. Ezt írta A Hétbe: „Egy új jövőbe ível bele az aggastyán híd, melyet még nem ismerünk. Mert az élet furcsa és bonyolult, igazán pont olyan, mint a Lánchíd.” És persze megemlékezett róla Szerb Antal is A varázsló eltöri pálcáját című írásában: „Mennyi nemesség van a Lánchídban, milyen előkelő hallgatagság, gőgös szerénység, bájos könnyűség és ódon mélabú (…) A Lánchíd nem avul el soha, a Lánchíd klasszikus.” És akkor még nem beszéltünk Szép Ernő verséről, a Lánchídról, melyből megtudjuk: „Hogy a Lánchid s az alagut / Valamikor viszonyt kötöttek. / Hogy kezdődött, mindenki tudja: / Egyszer egy nagy eső esett, / S a Lánchidat az alagutba / Betolták jótékony kezek.”
Lánchíd brandy
A Lánchídról számos terméket neveztek el, például a Pamutfonóipar Vállalat Lánchíd márkanevű cérnáját. De ennél nagyobb karriert futott be a Lánchíd brandy, amely 1949-ben, a Lánchíd építésének századik évfordulóján került a boltokba. A szeszes ital tipikus paraszolvencia lett a kórházakban. Lánchíd volt a főnök, illetve az elvtársak irodájának bárszekrényében, mint a szocializmus egyik prémiumitala. De igazi prémium csak akkor lett, amikor Lánchíd De Luxe Brandy néven néhány éve újrapozicionálták. Az eredeti, szocialista ital ma is megtalálható a retró gyűjtők polcain, fél deciliteres kiszerelésű, méretarányos kisüvegben.
