Bár a Jane Goodall–Douglas Abrams által írt, A remény könyvéből származó idézetet csak a Legyél te is Jane! sétaszínházi előadás végén húztam ki egy tasakból, valójában tömör összefoglalója is lehetne Jane Goodall életének és az abból készített különleges előadásnak is.
A Hármashatár-hegyen megrendezett produkció ugyanis egyszerre volt testi és lelki utazás, amely során nemcsak az előadás szövegén keresztül, hanem érzékszerveink teljes spektrumával kapcsolódhattunk a természethez. A híres csimpánzkutatóra, környezetvédőre kísértetiesen hasonlító Bohoczki Sára monológja Goodall életének meghatározó pillanatait elevenítette fel, miközben a róla elnevezett, hármashatárhegyi tanösvényen sétáltunk.
A gyönyörű környezet és a még gyönyörűbb őszi napsütés miatt nem volt nehéz relaxált állapotba kerülnünk, de erre rá is segített, hogy egy néhány perces vezetett meditációval indítottunk. Szemünket becsukva hirtelen mintha kiélesedett volna a hallásunk: a fák susogása, a kutyák csaholása, a madarak éneke és a repülőgépek távoli zaja is sokkal intenzívebbé váltak. De lehetett ezt még fokozni: egy közös páros gyakorlat során oda-vissza ugráltunk az időben, amikor egymás szemébe nézve elképzeltük, hogy milyen lehetett a másik gyermekkorában, vagy milyen lesz idősen, életének végéhez közeledve. A séta egy másik pontján pedig a közvetlen környezetünket vetettük alapos vizsgálat alá, és bár a környék nevezetes haragossiklóját nem fedeztük fel a fűben, az egyértelművé vált, hogy mekkora élet van akár egy egy négyzetméteres területen is.
Goodall ösztönösen, egészen kicsi gyerekkorától kezdve aktív figyelemmel fordult a környezete felé és igen korán megtanulta, hogy tisztelettel bánjon minden élőlénnyel. Ezért is borzasztotta el, amit a rókavadászatokon, vagy akár amit a természettudományos, múzeumi munkái során megtapasztalt: fel nem foghatta, hogy miért kell annyi állatot szórakozásból vagy a tudomány nevében megölni.
Az előadásból természetesen nem maradhatott ki az az egész életét befolyásoló élmény sem, amikor először találkozott csimpánzzal. Vizsgálódásai során nagyon hamar rájött, hogy az állatoknak ugyanúgy van jellemük, érzelmeik és intelligenciájuk, mint nekünk. Az egyik csimpánz például, akit Szürkeszakállú Dávidnak nevezett el, még „szerszámot” is használt: egy fűszál segítségével szedegette ki a hangyákat a hangyabolyból. Megfigyeléseivel széttörte azt az addig makacsul tartott teóriát, miszerint ilyesmire csak az ember képes.
A darab egyik különleges pillanata volt, amelyik azokat a tapasztalatokat mutatta meg, amelyeket Goodall az anyaság és a csimpánzokkal való interakciói során szerzett, párhuzamot vonva az anyai szeretet és az állatok védelme között. Ugyanakkor soha nem misztifikálta őket: a csimpánzok viselkedésének vizsgálata során arra is rájött, hogy az emberekhez hasonlóan ők is képesek agresszióra, harcra és féltékenységre, és időnként brutális cselekedetekre ragadtatják magukat. Ennek ellenére az is világos lett a számára, hogy bár a csimpánzok képesek fájdalmat okozni, az emberi kegyetlenség mégis egyedülálló, hiszen mi szándékosan és tudatosan is okozunk egymásnak testi és lelki fájdalmat, míg az állatok viselkedése ösztönből válik agresszívvá.
Az előadás felidézett egy történetet egy londoni taxisofőrrel, aki kezdetben igen előítéletesen viszonyult az állatvédő tevékenységekhez. Reptérig tartó utazásuk során Goodallnak végül sikerült őt meggyőznie munkája fontosságáról, és később az is kiderült, hogy a taxisofőr nézeteit sikerült alaposan megváltoztatnia.
Ez az az optimizmus, amely Goodall életét végigkíséri: még kilencvenévesen is fáradhatatlanul utazik a világ minden pontjára, hogy felvilágosító előadásaival minél többeket állítson a természetvédelem ügye mellé. Szerinte a remény és az együttműködés kulcsfontosságú ahhoz, hogy legyőzzük a saját butaságunkat, kapzsiságunkat és önzésünket, és ha elveszítjük a reményt és a hitünket, akkor bizony a közöny és a kétségbeesés alágyűr minket, és végül nem teszünk semmit.
A Legyél te is Jane! előadás így nemcsak Jane Goodall életét és munkásságát, az állatok iránti elkötelezettségét tárta elénk, hanem egy szimbolikus séta is volt a természet és az ember kapcsolatának mélyebb megértése felé, amelyhez minden érzékszervünkre szükség volt. Erőteljes üzenetet hordozott a szeretet és az empátia fontosságáról: olyan értékekről, amelyek mindannyiunk számára példaként szolgálhatnak. Az esemény egyedülálló alkalmat nyújtott arra is, hogy közelebb kerüljünk magunkhoz, és mélyebben megértsük, hogy a változás és a változtatás közös felelősségünk. A természet védelme ezért nem csupán elvi kérdés, hanem mindannyiunk feladata, amely nélkülözhetetlen ahhoz, hogy harmóniában élhessünk a környezetünkkel és az állatvilággal.
A séta végén húzott másik cetli szövege – amely Jane Goodall–Phillip Berman Amíg élek, remélek könyvéből származik – tökéletesen rezonált reményteljes hangulatunkra:
1. az emberi agy,
2. a természet rugalmassága,
3. a világ fiataljaiban található vagy bennük lángra lobbantható tettvágy és lelkesedés, valamint
4. a megzabolázhatatlan emberi lélek.”
Fotók: Vainel Gergely Gyula
