Alkotói munkádban és kutatásaidban is az emlékek foglalkoztatnak. Egy fiatal művész miért a múltban keresgél?
Ez egy dialógus. Ahogyan a nagyszüleim egyre idősebbek, és már az egészségük sem tökéletes, igyekszem minél többet megőrizni, kikaparni a gyerekkoromból, az élményeimből és az övékből. Ez egyfajta előre hozott gyász, mert ha a nagyszüleim nem lesznek, az azt is jelenti majd, hogy sokkal kevesebbet fogok Magyarországra járni. Ők Mosonmagyaróváron élnek, én onnan 1253 kilométerre, Párizsban születtem. Édesanyám magyar, apukám francia.
Magyar az anyanyelved?
Technikailag igen, magyarul szólaltam meg először, de francia közegben nőttem fel. Anyukámmal otthon magyarul beszéltünk, volt egy magyar dadám, az ünnepekre rendszeresen hazajártunk, a nagyszüleimmel szoros volt a kapcsolat, így a gyerekkoromat erősen meghatározta a magyar kultúra. De ha a nagyszüleim nem lesznek, akkor megszűnik ez a kapocs. Eleinte családi fotók alapján festettem, de aztán rátaláltam Korniss Péter képeire.
Párizsban?
Igen. A műtermemben otthon van egy falam, ahová felfeszítem a vásznat, és miközben dolgozom, megy a tévé. Négy évvel ezelőtt arra lettem figyelmes, hogy magyarul beszélnek. Leültem a készülék elé, és Korniss Péterrel ment egy beszélgetés a párizsi kiállításáról, az interjú alatt pedig bevágták a képeit. Akkor úgy éreztem, megvan, amit a családi albumokban nem találtam. Arra gondoltam, hogy így megragadhatom a folklór motívumait: arcokat, testtartásokat, szubjektív és homályos emlékképeket. Felhívtam a Magyarországon élő nagynénémet, hogy látom, Korniss Péternek több albuma is megjelent, beszerezne nekem néhányat? Két hónap múlva jöttem Magyarországra, és magammal vittem őket.
Mi az, amit személyes emlékként őrzöl a magyarországi tartózkodásaidról?
A nagyon nagy szeretet, ami itt körülvett: a húsvét, a karácsony, a készülődés az ünnepekre… Számomra nem elsősorban a történelmi emlékek vagy nevezetességek fontosak, hanem a kert végében a málnás, a Duna, a gyerekkori idillikus képek. Ezek persze ilyen távolságból már mind kicsit homályosak. Párizsban ismerem az épületeket, nap mint nap ott járok, de mivel Magyarországra csak évente egyszer jövök, ez mindig egyfajta felfedezés. Sétálok az utcán, és emlékek jutnak eszembe, többnyire elmosódott képek, az egésznek van egy homályossága, nem is tudnám pontosan leírni, de izgatnak engem. Anyukám is eljött a kiállításmegnyitómra, és csaknem harminc év után járt újra Budapesten, és teljesen átérezte, amiről beszéltem korábban neki is. Hogy minden ismerős, de mégsem olyan, mint régen, nem is tudta hova tenni mindezt. A párizsi lányával találkozott a Széll Kálmán téren, ahol fiatalon szórakozott, és így összekapcsolódtak az évek meg az élettörténetek. Nemcsak a város változott meg, hanem az ő identitása is, hiszen már ő is párizsi, és ha visszajön, nemcsak azért nem tud a várossal azonosulni, mert az más lett, mint egykor, hanem mert ő is más.
Mi az, amitől Korniss Péter képei közel kerültek hozzád?
Szerintem ez egyfajta illusztrációja annak, ahogyan én elképzeltem azt a paraszti világot, amelyben a nagymamám felnőtt. Az ő képein keresztül mintha a családi történetekről kaptam volna képet. Amikor a nagymamám mesélt, akkor én is elképzeltem ilyeneket. De a családi albumokban hiába kerestem, ezeknek nem volt nyomuk, mert mindig ugyanazt fotózták. Mosonmagyaróváron ott vannak ötven év ünnepi képei, de csak onnan szerzünk tudomást egy-egy születésről, válásról vagy halálesetről, hogy a következő évben többen vagy kevesebben vannak a fotón. Nincs kép arról, hogy milyen volt a hálószoba, a konyha, hiszen nem akartak mindent lefényképezni. Péter képein viszont találkoztam ezzel a hiányzó családmitológiával. Azért sem festek a saját képeim alapján, mert emlékszem rá, amikor fotóztam, és a fényképezőgép előtt a nagyszüleim is kimódoltabban viselkednek.
A képeiden elvonatkoztatsz az eredeti képtől, és ügyelsz is arra, hogy ne legyen túl személyes, nincsenek például jól kivehető arcvonások. Miért?
Sokat írtam erről a szakdolgozatomban meg a kutatásaimban, hogy bár a magyar kultúrához, családi mitológiához kötöm ezt az egészet, de közben azzal, hogy én saját magam nem ismerem ezeket az embereket, lesz egyfajta univerzalitása a képeknek. Esküvőt festek, gyászt festek, és ezek olyan események, amelyeket mindannyian átélünk. A januári kiállításomon Párizsban szerepelt két kép: a Gyász I. és a Gyász II. Sok emberrel találkoztam a kiállításon, és elmondták, hogy ezzel ők is tudnak azonosulni, hiszen volt saját emlékük, történetük. Volt, aki a háborúra és a fejkendős palesztin asszonyokra asszociált. Nekem ez eszembe sem jutott, de benne ezt idézte fel a festmény. Olyan érdekes, hogy egy kép nem arról szól, hogy én mit akartam benne átadni, hanem mindenki a saját élményeit vetíti rá. Szerintem ez nagyon fontos.
A képeidet élénk színek jellemzik.
Nagyon szeretem a színeket, és mivel én nem illusztrálni szeretnék, nem megragadni valamit, hanem az emlék elmosódott, kicsit torzult képét felidézni, ezért nem kell élethűnek lennie. Ezekben is van némi eltávolítás az eredeti pillanattól. Minden emlékünk szubjektív, a saját megélésünk, és ebben az is benne van, hogy éppen rossz napunk volt, vagy jó. Összejön öt ember, és mind másként emlékszik ugyanarra a találkozásra. Én nem az emlék esszenciáját keresem, hanem egy saját, személyes olvasatot.
A Várfok Galéria Projekt Roomjában ezek a festmények Korniss Péter fotói mellé kerültek. Milyen érzés együtt látni őket?
Nagyon érdekes. Attól féltem, hogyha egymás mellé kerülnek, akkor elkezdjük összehasonlítani. De most úgy érzem, elég távol van a festmény a képtől, hogy elvonatkoztassunk az eredetitől.
Miért van szükség a fényképekre mint inspirációra?
A kép egy találkozás, elindítja bennem az emléket. Én az elmúlt hét évemre is a fotógalériámban lévő képek szerint emlékszem. Rengeteget nézem a fotógalériámat, van 33 ezer képem, soha nem válogatom le őket, és nagyon szeretek elmerülni a múltban. Egy jó kép olyan, akár egy ajtó a pillanathoz, mintha vissza tudnék menni oda, amikor az történt. Nekem nagyon tetszik, hogy Péter képein keresztül már van egy közbenső lépés. Mert én nem ismerem Skarbit Andrást, aki vendégmunkás volt, de felidéz bennem valamit. A Kötődés című albumának minden oldala festékes. Mindig ott van a műhelyben. Amikor elindítok egy folyamatot, kinyitom a könyvet, belelapozok, és ha találok egy képet, akkor előkapok egy lapot, néhány perc alatt nagy vonalakban felskiccelem, és aztán legtöbbször már elő se veszem az eredetit, a saját fantáziámból dolgozom.
Mi alapján válogattátok ki a kiállításra a képeket?
A legtöbb festményemet Péter valamelyik képe ihlette, de ezek általában kétszer háromméteres, óriási vásznak. Januárban kaptam egy üzenetet Pétertől, hogy a Várfok Galéria szeretne egy közös kiállítást rendezni, de azt rögtön tudtuk, hogy ezek a nagy képek a Projekt Roomba nem fognak beférni. Én azonnal mondtam, hogy akkor festek kisebbeket. Ezeket mind itt, Budapesten festettem az elmúlt hónapokban, ezért ilyen erős az összhang, olyan, akár egy sorozat.
Hogyan ismerkedtetek meg személyesen Korniss Péterrel?
Küldtem neki egy e-mailt, hogy jó napot kívánok, Joséphine Paul vagyok, most van első kiállításom, és az ön képei alapján festek. Javasolta, hogy találkozzunk. Előtte derült ki, hogy engem felvettek speciális mesterképzésre a Sorbonne művészeti iskolájába, és éppen egy projektet kerestem. A nemzetközi művészeti mesterem javasolta, hogy találjak ki valami Péterrel közös munkát. Amikor találkoztunk, Péter kérdezte, hogy miben segíthet. Mondtam, hogy nagyon szeretnék vele közösen csinálni valamit, ám azt mondta, már nem fotóz, csak archivál és kiállítja a képeit. Gondoltam, ez remek, hiszen a szakdolgozatomat éppen az archiválás témájában írtam. A címe az, hogy Előre hozott gyászok archiválása, egy családé és egy kultúráé. Mondta, hogy hát ez csodás, akkor keresünk neked valamit egy múzeumban. De mondtam neki, hogy én csak vele szeretnék lenni, segíteni. Januárban pedig kiderült, hogy lesz ez a kiállítás.
Folytatod ezt a sorozatot?
Egy újat kezdek ugyancsak a fotók alapján. Decemberben lesz egy kiállításom Párizs mellett, Vincennes-ben. Az egy hatalmas kiállítótér, ahová csak nagy képeket szeretnék vinni, kizárólag újakat. Közben pedig – ha minden jól megy – júniusban megvédem a szakdolgozatomat a Sorbonne-on.
Fotó: Hegyi Júlia Lily / Kultúra.hu
