Baka István (Szekszárd, 1948. július 25. – Szeged, 1995. szeptember 20.)

József Attila-díjas magyar költő, műfordító. A Digitális Irodalmi Akadémia 2015-ben posztumusz tagjává választotta.

*

1948. július 25-én született Szekszárdon. Édesanyja, Stirsky Mária (1926) Tolnáról, cseh–szerb–osztrák–magyar keveredésű családból származott, édesapja, Baka István (1923) Szekszárdon született. Bátán és Tamásiban élnek, itt kezdi el az általános iskolát.

1956 márciusában Szekszárdra költöznek, nyolcévesen írja első verseit. Középiskolai tanulmányait a szekszárdi Garay János Gimnázium orosz tagozatán végzi. Itt éri életének egyik jelentős eseménye, a kamaszkori viszonzatlan szerelem, amely verseiben és prózájában számos változatban elevenedik meg. Kamaszkori verseit „érkező” álnév alatt a Bonyhádi Közgazdászban jelenteti meg.

1966-ban érettségizik, Hódmezővásárhelyen előfelvételis katona. 1967-ben megkezdi tanulmányait a szegedi József Attila Tudományegyetem (ma Szegedi Tudományegyetem) magyar–orosz szakán.

1969 február 1-jén házasságot köt egyetemi csoporttársával, Ökrös Tündével. Házasságukból két gyermekük születik, Ágnes (1973) és Tamás (1978).

1969 februárjában Ilia Mihály bemutatja a Tiszatáj folyóiratban.

1971–72-ben utolsó egyetemi tanévét Leningrádban tölti. Életre szóló barátságokat köt orosz underground értelmiségiekkel, szamizdatot olvas. Felfedezi Mandelstamot, Szosznorát, Brodszkijt. Egyetemi évei alatt a szinte csak saját belső világára figyelő, elvont irodalmi és zenei élményekért rajongó fiatalemberből határozott, tudatos, népért és nemzetért felelősséget érző költő válik.

1972 júniusában megszerzi orosz–magyar szakos tanári oklevelét. Szeptemberben a Kortárs folyóiratban mutatkozik be verseivel.

1972 és 1974 között magyart és oroszt tanít a szekszárdi Egészségügyi Szakközépiskolában.

1974 májusában írószövetségi meghívásra Bulgáriába látogat. Egy szerelmi élmény hatására bolgárul kezd tanulni, barátságot köt Kiril Kadijszkivel, akitől verseket fordít. Ősszel visszakerül Szegedre, ahol a Kincskereső című, gyermekeknek szóló irodalmi folyóirat munkatársa, később főmunkatársa, majd 1992-ben főszerkesztő-helyettese lesz. A nyaranta megrendezésre kerülő és a folyóirat szellemiségéhez kapcsolódó szegedi országos Kincskereső-tábor költőiskolájának rendszeres vezetője.

Bombitz Attila: Baka István életrajza (részlet)

Santiago! Santiago!

Július 25. Jakab apostol ünnepe. Azé a Jakabé, akit hasonnevű társától való megkülönböztetésül idősebbik vagy nagyobb Jakabnak (Jacobus Maior) hívnak. Jakab és öccse, János egy Zebedeus nevű ember fiai voltak. Halászok, mint András és Péter, és az elsők között szegődtek Jézushoz, aki a „mennydörgés fiai” nevet adta nekik (Mk 3.17). Jakab a tanítványok legbelsőbb köréhez tartozott, jelen volt az Úr színeváltozásánál, majd az Olajfák hegyén, a másik két kiválasztott, Péter és János társaságában. A hagyomány szerint i.sz. 44-ben Jeruzsálemben Heródes Agrippa nyakaztatta le hitéért. Egy másik hagyomány szerint Hispániába ment téríteni. Az Arany Legenda e két hagyományt kísérelte meg összeegyeztetni; tanítványai – így a legenda – egy angyal vezénylete alatt a már holt apostol tetemét kicsempészték Júdeából, és a távoli Spanyolhon Galícia nevű tartományába vitték. A néki tulajdonított ereklyék itt, a róla elnevezett Santiago de Compostelában nyugosznak. Szent „Iago” a spanyolok nemzeti szentje lett, sírja a középkorban a leghíresebb zarándokhely a Szentföld és Róma után. Compostela nevének születését megőrizte egy legenda. Eszerint elfeledett sírjának helyét a IX. században egy csillag mutatta meg (campus stellae, annyi mint „csillagrét”).

Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium (részlet)

„Csillagom, révészem!”
Kristóf, a tizennégy segítő szent egyike, a népies vallásosság talán legnépszerűbb alakja, sosemvolt személy. Legendás történetének héjából könnyen fogyasztható kegyes tanmese hámozható ki, magja azonban archaikus motívumoktól hemzsegő naptári-csillagászati konstrukció. Már a tridenti zsinat szabadulni akart tőle a XVI. században: egy szent, aki óriás, és kutyafeje van, semmiben sem különbözik a „hátborzongató” pogány istenektől. Sikertelenül; a tudós atyák joggal féltek attól, hogy kiakolbólítása a szentek „aklából” a jámbor nép haragját vonja fejükre. Végül is csak felvilágosult korunkban tudott tőle megszabadulni az egyház, az 1968. évi II. vatikáni zsinat törölte a naptárból. Kár érte, jelképes naptári aktualitását ma sem vesztette el egészen, s ha a kalendárium-szerkesztés szempontjait figyelembe vesszük, több egyetemes igazságot tudunk meg „hiteltelen” legendájából, mint akárhány történelmi szent hiteles, ám csak egyháztörténeti vonatkozásban jelentős életrajzából.

Élettörténetének „aranyos-legenda” változata Kristófot kánaánita óriásnak írja le (állítólag 12 könyök magas volt, több mint 6 méter). A pogány Kristóf igen büszke volt dali termetére, karja erejére, s úgy érezte, nem szolgálhat akárkit ilyen adottságokkal; gazdaként kijár neki a világ leghatalmasabb uralkodója. Vándorútra kelt tehát, hogy megkeresse. Első gazdája, egy király azzal okozott csalódást, hogy félt az ördögtől. Kristófnak sem kellett több, beállott az ördög szolgálatába. Az ördög viszont azzal ábrándította ki, hogy egy út menti kereszt láttán szállt inába a bátorsága. Kristóf ekkor határozta el, hogy Krisztust fogja szolgálni. Egy remetétől kapta azt a tanácsot, hogy akkor érheti el leghamarább a célját, ha egy bizonyos veszedelmes folyón hordja-viszi át az embereket. Kristóf egy éjszaka egy kisgyermeket vitt át a megáradt folyón, akit minden lépéssel nehezebbnek érzett, s közben a víz is csodák csodájára egyre magasabbra emelkedett. Amikor szerencsésen kievickélt terhével a túlpartra, a gyermek fölfedte magát, mondván, ő Krisztus, és véle hordozója a világ terhét cipelte a vállain (görög Khrisztophórosz annyi mint: „Krisztushordozó”). Azt tanácsolta neki, hogy a történtek emlékezetéül ültesse el azt a száraz datolyapálmatörzset, amit botként használt. Kristóf úgy is cselekedett, és a pálmafa, mint Áron vagy József vesszeje, kihajtott és gyümölcsöt hozott. A nyugati művészet Kristófot előírásosan abban a „pillanatban” örökíti meg, amikor az örvénylő vízben gázolva a gyermek Jézust viszi a vállán.

Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium (részlet)

FELLNER JAKAB, (Nikolsburg, 1722. július 25. – Tata, 1780. december 12.): építész, a klasszicizáló késő barokk építészet legkiválóbb hazai mestere. 23 éves korában telepedett le Tatán, és élete nagy részét itt töltötte. 1750-től kezdve főleg az Esterházy grófok számára dolgozott, bár növekvő híre más megbízatást is szerzett számára. Első jelentős önálló munkája az 1751-ben megkezdett tatai plébániatemplom, melynek építését utódja, Grossmann József fejezte be 1780 után. 1756-ban a cseklészi Esterházy-kastélyt építette át. 1761-ig Komárom vármegye szolgálatában állt. 1762-ben a Lamberg család kastélyát tervezte Mórott. 1764-ben szerződést kötött Esterházy Károly püspökkel az egri püspöki uradalom egyes építkezéseinek tervezésére és felügyeletére. Első műve itt a püspöki kastély lépcsőháza és kápolnája volt (1766). 1768-74 között a veszprémi püspöki palotát tervezte. 1765-től átvette a Gerl József bécsi építész által tervezett és egyetemnek szánt egri lyceum építését, melynek befejezése másra maradt. 1773-ban tervezte meg és kezdte el építeni utolsó nagy alkotását, a pápai plébániatemplomot. Mindezeken kívül sok építkezést tulajdonít neki a kutatás. Jelentős szerepe volt Veszprém, Pápa, Eger és Tata városképének kialakításában. 1773-ban magyar nemességet kapott.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Forrás: Évfordulóink 1997. MTESZ; Magyar életrajzi lexikon; MEK)

Számos tűzoltó és tűzvédelmi eszköz feltalálója, SZILVAY KORNÉL (Budapest, 1890. július 25. – Budapest, 1957. szeptember 8.) a felső ipariskolában szerzett technikusi oklevelet. Már diákkorában érdeklődött a tűzoltók munkája iránt és édesapja munkahelyén, a Schlick-gyárban, majd a budapesti önkéntes tűzoltók csapatában tevékenykedett. Itt ismerte meg a világon elsőként hazánkban használt gépjárműfecskendőt, amelynél a jármű álló helyzetében a jármű meghajtó motorja működteti a járműre szerelt szivattyút. Szilvay első találmányával a motor indítási nehézségeit küszöbölte ki. 1914-től a budapesti hivatásos tűzoltóknál műszaki tisztként dolgozott. Főként az foglalkoztatta, hogyan lehetne a tűzoltásnál fellépő vízkárokat kiküszöbölni, mivel az égő anyagokra zúdított víztömeg sokszor nagyobb károkat okozott, mint a tűz. 1923-ban szabadalmaztatta egy közömbös gázzal oltó, azaz szárazoltó gép elvi megoldását. 1925-ben a Nemzeti Kaszinóban – az ő vezetésével – sikerrel alkalmazták poroltóját, az értékes gobelinek és szőnyegek csak minimális kárt szenvedtek. Találmányának lényege az volt, hogy egy robbanómotor kipufogó gázait először lehűtik, majd kompresszorral sűrítik, végül a gázzal az oltó port (szódabikarbónát) a tűzre fúvatják. A készülék gyártását a MÁVAG Mozdony- és Gépgyárban kezdték el és Szilvay találmánya az 1929-es párizsi nemzetközi tűzoltó kiállításon nagy sikert aratott. Számos egyéb szabadalma is szolgálta a tűzvédelmet, például a hőhatásra záródó szelep, az úszószivattyú (8 méternél mélyebb vízforrások hasznosítására), a tűz- és robbanásbiztos szekrény és az alarmográf (önműködő tűzjelző távíró).
Mint tűzoltó tiszt több ezer oltást vezetett. Ő irányította 1947-ben a budapesti Bazilika kupolatüzének oltását, ahol előrelátóan és sikeresen gondoskodott az értékes freskók védelméről.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Magyar Tudóslexikon A-tól Zs-ig, Évfordulóink a műszaki és természettudományokban 1990 [Tarján Rezső])