vagy közönség iránti igényét akkor, amikor a művész az alkotófolyamatot is feltárja a kitételre kerülő műalkotással-installációval, sőt, esetenként magát a műtermet állítja ki műként. Amikor pedig a műterem tervezői feladattá, építészeti témává vált, a 19. század második felében, a műtermekben folyt képzőművészeti alkotómunka közérdeklődésre tartott számot: kedvelt témája volt az újságok szöveg- és képanyagának, karikatúráinak, s elszórt irodalmi előzmények után a művészregényeknek is (Ambrus Zoltán: Midás király). Úgy is mondhatnánk tehát: a műteremből (építészeti kialakításából, életéből, berendezéséből, műtárgyaiból) megismerhető a művész ars poeticája és műve, vagy fordítva: felfedhető a műalkotásnak, a művészetnek a kor társadalmában játszott szerepe. A 20. század során e szempontból a műterem többféle változáson ment keresztül: a századelőn műtermek építtetésével büszkélkedtek a városi önkormányzatok, később a hivatalos kultúrpolitika több időszakban is publikussá tette, mi zajlott kedvelt vagy megbízott művészeinek műtermeiben, s ezen műtermek megépítését is támogatta, miközben a szellemi élet központjaivá vagy a művészek közti kapcsolatok színhelyeivé váltak más műtermek. Így ezek a privát és közszféra köztes, legendás terei, megörökítve a képzőművészet, olykor a társművészetek alkotásaiban is. Persze azt sem feledhetjük, hogy egy műterem alapvetően több funkciót tölt be: az alkotómunka, az alkotás megmutatásának, olykor növendékek alkotómunkába történő bevezetésének helye. Műterem, kiállító vagy bemutató tér és iskola ? magán és köztér egyszerre. Napjaink muzeológiájának egyik központi témája a művészet társadalmi kontextusainak feltárása. Közelünkben e szempont szerint rendeződött egy műteremépítészeti kiállítás Wiesbadenben (1989) és egy műterem-enteriőr kiállítás Bécsben (1990). Magyarországon a műteremkutatás művészettörténeti érdeklődésből fakadt (a MNG és a BTM kiállítása 1965-ben a Százados úti művésztelepről), az építészettörténet-írás folytatta, alapos kutatásokkal, de készültek feldolgozások helytörténeti szempontból is, egy-egy műterem hosszú életéről (M.Szücs Ilona: Egy műteremház a Józsefvárosban, a Budapesti Városvédő Egyesület kiadása). Kiállításunk összegzi a kutatások eredményeit, kibővítve azokat az e célra folytatott kutatásokéval, amiket 2000-ben kezdtünk meg. Magyarországon a műteremépítészet virágkora a 19-20. század fordulójára tehető. Ennek okai többfélék: egyrészt a 19. századon végighúzódó szándék eredményével, a magyarországi művészképzés megteremtésével, megindulásával függ össze (stilárisan a historizmussal-eklektikával), s a művészetnek ezzel párhuzamosan a társadalmi, állami reprezentáció eszközévé válásával; másrészt a századforduló esztétizmusával, művészetkultuszával, aminek kitüntetettjei voltak a művészcsoportok is (ennek stiláris vonzatai közül legfontosabbak a hagyományokat alapul vevő modernizáció, az Arts and Crafts mozgalom stílusa illetve a szecesszió). Az iskolai műterem (előbb a Mária Terézia Ratio Educationisa nyomán született iparrajziskolai, majd a magán és állami művészképzők tantermei) s az alkalmi megrendelések teljesítését biztosító ideiglenes műtermek, a meglévő terek műteremmé átfunkcionálása (várkertbazár) után ekkorra alakultak ki a műteremmel kapcsolatos, máig is érvényes épülettípusok: a műteremház vagy műtermes villa, a műtermes bérház (legfelső emeletén a műtermekkel), a műterembérház (mely csak műtermes lakásokat illetve műtermeket tartalmaz), a művésztelep és az önálló műterem. Ezek az alaprajz szerint is megkülönböztethető típusok egyúttal, a kapcsolatos terek révén, a külvilághoz fűződő viszony nyilvános, reprezentatívabb vagy bensőségesebb voltára is utalnak. A 20. század során ezen épülettípusok variációival találkozunk. (Különös variációknak mondhatjuk a művészek által tervezetteket.) A műtermek maguk persze aszerint is különböztek, hogy szobrásznak vagy festőnek készültek-e. (Ez alkalommal az építészek, fotográfusok és a sajátos technikai felszereltséget igénylő iparművészek műtermeire nem térünk ki.) A műteremház vagy műtermes villa születése az építészeti feladatként megjelent házzal (családi házzal, villával) függ össze. A századforduló második nagy műteremépítési hullámában már az előbbi befolyása feltételezhető az utóbbira, amennyiben a művészi ars poeticát is kifejező műteremház egy addig "szabad", kötetlen épülettípus műépítészetbe emelésével született meg, és ez döntő jelentőségű lépés volt az építészettörténet alakulásában. Ez a szabad épülettípus ugyanis a nem tervezett, szükség szerinti funkcióknak épített, ezért alaprajzában tetszőleges, szabálytalan, növelhető épületek középkorig visszavezethető vagy a paraszti és vidéki építészetben meglévő hagyományát jelentette, amit elsősorban a nagyvárosi sematikus tömegépítészettől elforduló értelmiség karolt fel a 19. században (Philip Webb Vörös háza William Morris számára, 1859), így vált a szokatlan teret tartalmazó műteremháznak is meghatározójává. A tervező építész új funkciót hangolt össze a hagyományokkal, miközben - John Ruskin rendkívüli hatású esztétikája és társadalomfilozófiája nyomán - a műteremházak egy ideális társadalom műhelyeivé váltak, a természet és mű-vészet, alkotók és mesteremberek, alkotó- és életfolyamat közössége jegyében. A századfordulón sokasodó művészközösségek, művésztelepek különös reprezentációi ennek az ars poeticának, amit az alkotók akkor összefonódó képző- és iparművészeti munkáinak tematikájában és technikájában is felfedezhetünk. A telepszerűen épült műteremházak az alternatív városkísérletekkel is összefüggöttek: a 19. század végére kialakult, szennyezett és zsúfolt megapoliszok helyett a lakható, a természeti környezettel kapcsolatban épült telepek (lakástelepek, kertvárosok ill. városrégiók) sokféle variációival. Ezek ideaként és megvalósulva is, városrehabilitáció vagy új építkezés útján, szaporodtak a századfordulón, két fő elven nyugodva: a város hely az élethez (urbs) és közösség (civitas). Magyarországon is ismertek voltak e gondolati és gyakorlati kísérletek a Huszadik Század, A Ház vagy a Magyar Iparművészet című folyóiratok révén. Új, ideális városok azonban nálunk nem létesültek, de majd a városok mellett vagy szélén épített művésztelepek (Budapesten a Százados úton, Budapest közelében Gödöllőn illetve Kecskeméten, Szolnokon, Nagybányán) példázzák a településközösség és a modern városrehabilitáció, a városfejlesztés elvét. Összekötve a kultúra támogatását (tulajdonképpen életben tartását) a városok életének mozgalmasabbá, érdekesebbé tételével, amit jelentős polgármesterek (Bárczy István Budapesten, Kada Elek Kecskeméten, Bernády György Marosvásárhelyen) ars poeticájuknak vallottak. A műteremházak, művésztelepek tanúsága szerint a századfordulón hittek a kultúra, a művészetek ember-, társadalom- és civilizáció-formáló képességében, pontosabban: az embert, civilizációt, társadalmat az ember kultúra- és művészetalkotó képességéből eredeztették, s ezek nélkül, az iparosítás korában, elsatnyulni, felbomlani látták azokat. A századfordulón megújuló magyarországi városokban, városközpontokban, városiasodó falvakban így nemcsak művésztelepek létesültek, de új iskolák épültek, folytatva a nálunk Eötvös József által megkezdett népiskolai programot, a már helyi adottságokat alapul vevő művészeti képzés számára is (tervben maradt a gödöllői, marosvásárhelyi és kecskeméti). Mivel azonban a művészeti élet a 19. század végére központosodott, s központja Budapest lett (itt épültek múzeumok, kiállítótermek, s itt folyt széleskörű művészképzés, összefüggésben az új főváros lakosságának hirtelen felduzzadásával), a századfordulón kiépült város bérházainak jelentős része is tartalmazott műtermeket (egy legenda szerint ez kedvezményt jelentett az építtetőnek), kívülről a lakásokétól jól megkülönböztethető sajátságokkal, amiket a tervezők egyeztettek az új stílus, a szecesszió különféle irányainak formavilágával, egyúttal gazdagítva is azt. Kiállításunkkal és e katalógussal az a célunk, hogy bemutassuk a műteremépítészet emlékeit és a műterem privát illetve köztéri szerepének változásait. Összhangban a műfaj virágkorával, a hangsúlyt a 19-20. század fordulójára helyezzük, de bemutatunk néhány előzményt is, s noha nem teljességében, de máig követjük a műfaj történetét. Ugyancsak összhangban a műfaj elterjedtségével, a kiállításon elsősorban a budapesti műtermeket vesszük számba, de katalógusunkban több okból nem mellőzhetjük a vidéki műtermeket sem: egyrészt imént említett jelentőségük miatt, másrészt mivel a 20. században változatlanul jelentős életművek születtek vidéken, legendássá vált műtermekben. Mivel kiállításunk építészet-központú, az eredetileg nem műteremként tervezett építményeket nem szerepeltetjük. Így Ybl Miklós Várkertbazárját sem, jóllehet már átadása után sem bazár, hanem női festőiskola kapott benne helyet, illetve a millenniumi szoborprogramok legjelesebbjei (Ligeti: Anonymus, 1899-1903) készültek ott. A budai Duna-parton máig, egy évszázadon át, egymásnak adták a kulcsot az újabb és újabb szobrászgenerációk képviselői. Csak remélhető, hogy a tervezett újabb funkcióváltás, az eredeti funkció visszaállítása elmarad, s nem fogja megszüntetni Budapest e különleges színfoltját, mely a főváros egykori, üzleti érdekeken túlemelkedő, páratlan kultúrakedvelésének bizonyítéka. Persze más, egyéni kezdeményezésű kisajátítások (átfunkcionálások) is legendássá váltak. Mint például Veszprémi Imre szobrász műterme Molnár Farkas félbemaradt hűvösvölgyi Szentföld templomának tereiben, ahol a 60-as évek első felében, mikor a művész és a művészet ismét a szabad gondolat hordozójának szimbólumává vált Magyarországon, egymást érték a baráti összejövetelek. Napjainkban is tanúi lehetünk átfunkcionálásoknak, mégpedig újabb típusúaknak. A Horánszky utca egykori mosodájából, alapítványi kezdeményezésre, ötletes belsőépítészeti megoldásokkal és komplex üzleti terv alapján alakítottak ki műtermeket és galériát (A.P.A.). (A művészek évenként váltják egymást, ott készült műveiket a galéria állítja ki és forgalmazza.) És nem mutatjuk be a lakóterekből alakított műtermeket sem, jóllehet olyanok vannak köztük, mint a tárgyaival, emlékeivel a modernizmus hőskorát idéző Gyarmathy Tihaméré, amit jelenlegi állapotában kellene megőriznünk. Mindazonáltal nem mellőzzük az új művészettörténet-írás azon szempontjait, melyek a műtermek, berendezésük és a bennük folyt élet leírásával a művészet és a műalkotás társadalmi kontextusait, a műalkotás genezisének kézzelfogható összetevőit tárják fel. Ezért felvillantjuk egy-egy híres vagy több generáció által is használt műterem életét, tárgyait a benne készült művekkel együtt, utalva a művészet- és építészettörténet, társadalomtörténet közti szoros kapcsolatra. Amivel, remélhetőleg, további kutatásokat fogunk ösztönözni. - Keserü Katalin
