Király Gábor figurái esendők, sérülékenyek, empátiát váltanak ki a nézőjükből. „Szerintem nagyon emberiek a képeimen látható alakok, és igen, van bennük egyfajta törékenység, én mégis úgy érzem, hogy nem kell sajnálattal szemlélni őket, hiszen kikezdhetetlen tartásuk van. Sebezhetők, de magukban hordozzák az erőt és a feloldozást, ami tiszteletet ébreszthet irántuk, ha megnézzük a közeget, amiben élnek. Hozzáteszem, hogy meghatározó jelenlétük is erőt sugároz: a jelenben állnak, az itt és mostban, harmóniában élnek a környezetükkel, tökéletlenségük felvállalása pedig nagyon emberivé teszi őket, és talán ezért állnak ilyen közel hozzám.” Tekintetük jellemzően nincs; Király úgy véli, hogy így is képesek kapcsolatot teremteni a nézőjükkel.
Alakjai marginalizáltak, egyfajta kívülállóság-érzetet, outsiderséget közvetítenek, és noha nem akar társadalmi üzeneteket közvetíteni, olyan karaktereket tesz láthatóvá, amelyek jellemzően árnyékban maradnak. Ösztönösen élő figurák; névtelenek, akik teszik a dolgukat, és elfogadják azt, ami a világból nekik jut. Király gyakran belső terekbe, letisztult, harmonikus környezetbe helyezi őket. Mostanában tájakat is fest: végtelennek tűnő vidékeket, amelyekben apró, gyakran egyedül haladó alakok jelennek meg; világba vetett figurák, amelyek szorosan és autentikusan kapcsolódnak környezetükhöz.
Az alkotó nemrégiben kapta meg a HAB alkotói ösztöndíját. Ennek keretében szintén olyan mű készül, amelyben a táj, a természet és az emberi élet szoros és zárt kapcsolatai, áthallásai dominálnak; a környezet egyszerre realisztikus és látomásszerű, a figurák a valóság és a káprázat határán lebegnek. „Ebben a látomásban az emberi lét határozott, de egyúttal alázatosság és engedelmesség jellemzi, amelynek az a lényege, hogy csak annyit vesz el a környezetétől, amely feltétlen szükségleteit fedezi; se többet, se kevesebbet. Az ábrázolt ember mozgásban van, napi tennivalóját végezve, mert csak így lehet a zord és egyszerre békét sugárzó tájon megélni” − írja Király a pályatervében. Arról is beszélgetek vele, hogy a felületi játékok, a kopások és a visszakaparások nem csupán a képfelszín ritmusát teremtik meg, hanem egyszerre archaizálnak, a valóságtól az emlékképek felé terelve a műveket, és keltik fel szemlélőjükben az érintés vágyát. „Mosom a vásznakat, és a többi hordozót is. Magasnyomású vízsugárral szoktam dolgozni; így jönnek létre a kopott, freskószerű felületek. Akkor is a lemosást alkalmazom, ha nem tetszik, amit látok, és szeretnék a képen változtatni, vagy éppen eltüntetni valamit. Ezzel a technikával meg tudom bontani a rétegeket: az adott pillanatban van, ami lejön, van, ami fennmarad; ez a módszer a véletlenszerűség szabadságát adja a képalkotás során.”
Király alkotói gyakorlatára egyébként is jellemző az ösztönösség: semmit sem tervez meg előre: hagyja, hogy a vásznon megtörténjenek a dolgok. Vázlatokat sem készít, mivel szerinte mindenféle előzetes ötletelés megölné az alkotást. „Nincsenek szimbólumok, jelentések, semmit sem szeretnék tudatosan mondani vagy üzenni. Ars poetica ellenes vagyok. Távol áll tőlem bármiféle művészi hitvallás megfogalmazása, mert olyasvalaminek érzem, mintha a képeket magyarázattal kellene megtámogatnom.” Ez az ösztönösség élettelivé és közvetlenné teszi a műveit, és bár festészeti nyelve alakul és formálódik, ebben sincs semmiféle tudatosság. „Csak csinálni kell, aztán majd alakul magától” – vallja az alkotó, aki egyébként napi tíz-tizenkét órát tölt kecskeméti műtermében, mivel fontosnak tartja, hogy állandó kapcsolatban legyen az alkotással, a képeivel; még akkor is, ha csak nézi őket. „Egyszerre több képen dolgozom, párhuzamosan készülnek a színesebb és a monokróm kompozíciók; így tudom mindig frissen tartani a szemem, és izgalmas is, hogy folyamatosan kétféle világ között járhatok.”
Királyt a palettájáról is fel lehet ismerni: monokróm festményein a kékesszürkék uralkodnak, színes képein pedig gyakran megjelennek a lilák, türkizek, rózsaszínek. Ám úgy érzem, mintha ezek vibrálása mindig vissza lenne fogva, le lenne tompítva. Így a felületeknek lesz egyfajta patinája vagy kora. A képek „idejét” a hordozó is befolyásolja: a festő előszeretettel használ fel talált tárgyakat: régi fatáblákra és általa épített falfelületre is fest. „Sokkal izgalmasabb olyan anyagra dolgozni, amire valahol rábukkanok, mint a művészellátóban vásárolt hófehér, kilúgozott vászonra. Már az is jó játék, hogy miként találok rájuk, vagy mit látok bele egy adott formába. Ezeknek a tárgyaknak eleve van egy történetük, amelyet én továbbírok a festés során.”
Király éberen figyeli a környezetét, így talál rá ezekre az anyagokra, és az aktuális helyszín is hatással van a festői kifejezésmódjára. Bár most az Artus Stúdióban találkozunk, amelynek a mai napig tagja, Kecskeméten él és alkot. Az erdő közelében álló házának pincéje tökéletesen megfelel műteremnek, hiszen ott megvan a festéshez szükséges egyedüllét, a tér pedig kellően tágas is ahhoz, hogy több képen dolgozhasson egyszerre. De más helyszín is meghatározó volt számára: hosszabban tartózkodott Indianapolisban, ahol a helyi afroamerikai közösséggel élt együtt, ami szintén formálta képei tematikáját és hangvételét. Megtudom, hogy a törzsi művészetet és a graffitik világát is inspirálónak tartja, majd arról beszélgetünk, milyen összefüggéseket találhatunk az afroamerikai művészet és az ő alkotói hangja között. Szerintem az ösztönösség és a közvetlenség alapján lehet párhuzamot vonni. Az a legfontosabb, hogy a sajátja legyen, amit csinál, mondja Király.
Mind az anyaghasználatot, mind a hordozót tekintve széles a spektrum: a festmények mellett szénrajzok, freskók, faragott szobrok is készülnek, újabban pedig kerámiával kísérletezik: leginkább a mázak egymással való keveredése és a kiégetés eredményei izgatják. Bármilyen műfajúak legyenek is, munkái jellemzően narratívak, de csak annyira, hogy ne váljanak tolakodóvá, hogy a történetiség ne kerekedjen felül a mű által kiváltott érzeteken. Az öncélú esztétizálástól is távol tartja magát. „Figyelni kell, hogy a visszakaparások, kopások ne vigyék át a képet a giccsbe. Úgy érzem, hogy sokszor pengeélen táncol a mű, ami általában akkor szokott elkészülni vagy akkor érzem jónak, ha másnap úgy megyek le a műterembe, hogy nem emlékszem a képre. Ha fel tudom idézni olyan részleteit, amelyek megoldásra várnak, akkor még nincs kész.”
Miközben a kipakolt képeket nézegetjük, elmondja, hogy májusban nyílik majd egyéni kiállítása az Einspach & Czapolai Fine Artban, én pedig arra gondolok: csodálatra méltó, ha valaki világunk erős vizuális zajában képes autentikus maradni, és arra, hogy mennyire inspiráló az a szabadság, ami Király Gábor művészetét átitatja.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
