Kit nevezünk idiótának?

Korábban azt mondtad, hogy Dosztojevszkij sosem állt még ilyen közel ahhoz, hogy szerződést kössön a színházzal. Mire gondolsz pontosan?

Ennek a szövegnek nagyon erős filmes jelleget kölcsönöz az, amilyen plasztikusan láttatja az eseményeket, az embereket, az apró mozzanatokat. A mi korunkban pedig a színház mégiscsak igazodik a filmhez, hiszen az emlékek gyűjtögetése, vagy még inkább a különböző zoomolási technikák teljesen beleitták magukat a létezésünkbe. Azaz már sokkal jobban megfigyeljük az emberek rezdüléseit, jobban pszichologizálunk, vagy legalábbis azt hisszük, hogy sokkal okosabbak lettünk. Épp ezért, amikor Csehovtól vagy Dosztojevszkijtől olvastam, mindig úgy éreztem, hogy ezek a művek egyszerűen behívják a technológiát, ami által újabb és újabb rétegeket tudunk felfejteni.

Milyen gondolatok fogalmazódtak meg benned, amikor először olvastad a regényt?

Ezeknek a műveknek a többsége engem még gyerekkoromban érintett meg, és adott egy rendkívül erős érzetet. Akkor még oroszul foglalkoztam velük, de nem is a nyelv a lényeg, hanem a hozzá fűződő kapcsolat. Nagyon szerettem ugyanis a gyerekkoromnak azt a világát, amikor nem ezoterikus, de szakrális isteni dolgokról kristálytiszta logikával lehetett beszélni, és amelyben az emberek számára fontosabb volt saját mulandóságuk gondolata. Az, hogy a pillanat mindig egy és megismételhetetlen. Ehhez szorosan kötődik Dosztojevszkij is, már csak az órási távok miatt is. Oroszország hatalmas, mi, amikor elbúcsúztunk valamelyik rokonunktól, lehet, hogy aztán hónapokig, évekig nem is láttuk.

Mit gondolsz, más hangsúlyokat kap attól a történet, hogy nem félkegyelműként, hanem idiótaként definiáljátok Miskin herceget?

Igen, kíméletlenebb, nyersebb lesz tőle. Jobban is tükrözi az eredeti címet, abban ugyanis nincs pardon.

És kit nevezünk idiótának?

Ki a normális? Tulajdonképpen ez a nagy kérdés, és persze minden függ attól, hogy honnan is nézzük. Roppant képmutató társadalmat élünk: ami egy bizonyos közegben természetesnek tűnik, az kiszakítva onnan azonnal ellenállást vált ki. Például, ha kiteszem a kezemet krisztusi pozícióba és végigmegyek az utcán, de csak azért, mert jól esik a mellkasomnak, akkor az emberek elkezdik mondani, hogy úristen, ez nem normális. Ha részegen teszem meg ugyanezt a gesztust, vagy akár egy kocsma előtt, nem részegen, akkor az már teljesen rendben van.

Az alkohol tulajdonképpen felment.

Igen, és az az ijesztő, hogy valamilyen módon a színház is. Itt mindent elmondhatok az érzéseimről. Mindent. Úgy, hogy utána ne vigyenek diliházba. Ezért is izgat az egy drámában, legyen az klasszikus vagy kortárs, hogy a szerkezet szívét megtartva, kapcsolódva a szerzőre, mindent elkövessek azért, hogy a szöveg mögötti érzelmek erősebbé tudjanak válni. Minden világnak megvan a maga törvénye, és ha egy előadásban használok például hétféle stílust, az mind egy irányba tart, hiszen ezt a törvényt ismerve tud elszabadulni a pokol. Ahhoz képest tud vágyni az ember. És akkor ott tartunk, hogyha ki akarsz szakadni a megszokott mátrixból, akkor a többiek szemében már kicsit idióta vagy.

És mi ennek az Idiótának a törvénye? Hogy bontottátok meg a regényt?

A kiindulópont az az élmény volt, amikor olvasunk egy regényt, és már az utolsó lapnál járunk, de nem akarjuk, hogy véget érjen. Alig tudok olyan emberről, akiben ne élne ez a gyermekség, pedig mennyire butaság már: tudod, hogy egyszer be kell fejezned, ez ellen semmit nem tudsz tenni. Ez a visszalapozás szerkezeti szinten is megjelenik az előadásban, ami azt jelenti, hogy vannak benne ismétlődő jelenetek, csak más-más szemszögből látunk rá az adott szituációra. Illetve Kiss Gergely Máté, aki a címszereplőt játssza, egészen másként mozog ebben a Dosztojevszkij-világban, mint a többiek.

Arra jöttünk rá ugyanis, hogy igazából mindegy, szó szerint mi hangzik el, a szöveg tartalma vált fontossá. Körülötte mindenki precízen játszik, ő pedig úgy improvizál, hogy valójában megtartja szinte az összes szót, csak annak a szabadságával mondja ki azokat, mintha ott íródnának helyben ? ettől megint csak idióta, hiszen abszolút más ritmusban mozog. Ez azt is érzékelteti, hogy a többiek fogságban vannak ebben a letűnő, arisztokrata orosz világban, Miskin herceget azonban nem érdekli ennek a közegnek a szabályrendszere, ő performanszot hajt végre a szalonban. Az ő performansza nem más, mint az önmegadás gesztusa. Átadja magát a helyzetnek: az érzelmi valóságnak.

A modernizálás igénye mennyire volt domináns nálatok?

Nagyon érdekes, hogy ezekben a klasszikus színházi épületekben milyen könnyen meg lehet teremteni a fogság érzetét, különösen ha a jelmezek is illeszkednek a korhoz. Adhatnék egy lézerpisztolyt is a szereplők kezébe, de akkor tétjét veszítené ebben a felfogásban ez az egész, engem pedig az izgat, hogy egy-egy ember miként akar kitörni ebből a konkrét valóságból, amiről elhiszi, hogy az. Mindannyian arra vágyunk ugyanis, hogy megértsenek minket, hogy részese legyünk egy olyan szeretetnek, amit nem érdekel a tér és az idő. Ezért is gondolom azt, hogy az a társadalmi berendezkedés, ami ma a világban uralkodik ? vagy akár csak a színházban ?, nagyon káros az emberekre. Tulajdonképpen büntetőeljárást folytatunk önmagunkkal szemben.

Alig tudok olyan színészről, aki ne arról álmodna folyamatosan, hogy elfelejti a szöveget vagy elfelejt színre lépni. Ez messze nem a szabadság, ez messze nem a játék. És itt most lényegtelen, hogy jobb- vagy baloldali színházról beszélünk, egyszerűen nem vagyunk szabadok. Annyira félünk, hogy ugyanolyan vacakul bánunk magunkkal, mint valami csürhe, pedig minden hülyesége ellenére ez a szakma hordoz magában egyfajta feloldozást, vagy bizonyos kódnyelvben nevezhetem úgy is, hogy szentséget, ami megtisztítja a világot, és ami épp ebből adódóan kíméletlenül be is mutat neki. De nem vagyunk felnőve ahhoz, hogy ezt megértsük.

Mit gondolsz, az ember eredendően jó?

A társadalmunk nem az elfogadásra, nem a türelemre van szocializálva.Nem beszélünk a fájdalmainkról sem, mert szégyenként éljük meg. Valószínűleg létezik az eredendő jóság, viszont nem akarom rosszul érezni magam, ha mégsem. Régen sokat küzdöttem azzal a gondolattal, hogy igenis jó emberek vagyunk, de aztán rájöttem, hogy minden egyes dolog, amiért így harcol az ember, egyszercsak eszmévé válik, és az eszmékből előbb vagy utóbb diktatúrák épülnek.

Ugyanis ahogy úgy érezzük, birtokában vagyunk valamiféle bizonyosságnak, azonnal felállítunk belőle egy újabb berendezkedést, ami a legkevesebbszer válik ténylegesen jobbá vagy szabadabbá, mint az előző. Krisztusból, Don Quijote alakjából vagy Miskinből könnyen lehet jelkép, és eltűnhet az ember. Könnyen válhatunk egymás embertelen jelképeivé.

A teljes interjú a poszt.hu oldalon olvasható