Befogadhatatlanul komplex ez a kiállítás, egészen elképesztő műtárgymennyiséggel találkozunk, így az biztos, hogy nem fogunk tudni minden képet, tárgyat megnézni, azonban ez a tárlat mégis olyan, ami megmarad az emlékezetünkben, hiszen olyan erős hangulatokat fest és annyira belehelyez minket az adott korba, hogy szinte tényleg azt érezzük, hogy végigbarangoljuk a kora huszadik századot a maga teljességében.
A történet a bécsi historizmustól indul, Hans Makart képeivel, amelyek egy súlyos bársonyfüggönyre vannak installálva. Allegorikus, mitologikus képek ezek, amelyek a mai szemünknek már avíttnak, túlságosan teátrálisnak tűnnek, amit az installáció maga is jól jelez. Ez a terem jól mutatja, hogy Bécs az 1900-as évek körül az ellentétek városa volt, ahol a konzervatív nemesek ütköztek meg a haladó értelmiségiekkel, ahol a paloták mellett húzódtak a nyomornegyedek. Az akkor kétmillió lakosú metropolisz jelentős társadalmi, politikai, gazdasági és művészi változások előtt állt, termékeny talajt jelentett a progresszív művészekből, építészekből és tervezőkből álló kollektíva létrejöttéhez.
Innen az egyik irányba haladva tájképek sora fogadja a látogatót: Camille Corot és a barbizoni iskola hatását lehet lekövetni a bécsi alkotók természetben készült festményei segítségével, de szerepel itt Courbet-mű is szép számmal. Az osztrák realizmus és az atmoszferikus impresszionizmus szép példái ezek a művek, amelyek könnyedségükkel és éteriségükkel ellenpontot képeztek a műtermi festészettel és az akadémikus hidegséggel.
És igazából a következő termek azok, ahol elmélyedhetünk a bécsi modernizmusban: a terek hol egy témát járnak körül, hol egy alkotóra fókuszálnak, így valóban árnyalt és teljes képet kapunk a korról, miközben a legnagyobb alakjainak oeuvre-jét is mélységben megismerhetjük. A kor két nagyágyúja, Gustav Klimt és Egon Schiele például annyi teret kapott, hogy ha már csak ezeket nézzük végig, akkor is úgy érezhetjük, hogy két teljes, monografikus kiállítást jártunk be. A Klimt-rész egyik fő hangsúlya a Halál és élet című olaj-vászon kép, amely az emberi élet körforgását dolgozza fel a születéstől a halálig, és amelyet Klimt számtalanszor át is dolgozott.
Egy óriási allegorikus képről van szó, amelynek egyik oldalán a halál megszemélyesítése, a másikon pedig az élet három legfontosabb stációja, a születés, a szerelem és az öregedés jelennek meg. A csontváz dinamikusan közelít az életet jelző párokhoz, a kilencalakossá duzzadt embercsoporthoz, akiknek többsége álomszerűen réved és szinte lebegni látszik. A térbe a festmények mellett Klimt Josefstadter Strasse 21. szám alatti stúdióját is rekonstruálták, de szerepel itt néhány plakátja, valamint tájképei is, ami az életmű mintegy negyedét teszi ki. Érdekességük, hogy míg Klimt figuratív munkáiban mindig ott van a narratíva, addig ezeknél a hangulat visszaadásán van a hangsúly.
Schielétől rengeteg önarckép szerepel, ezenfelül pedig nőábrázolások sokasága. A válogatásnak köszönhetően kiderül az is, hogy a festőnél a női alakok szerepe igen változatos, gyakran az anyai szerepeket, máskor az életkort szimbolizálják, de szép számmal találunk erotikus aktokat, sőt csak a nőábrázolásokon le lehet követni Schiele stílusának változásait, valamint életének alakulását is.
A Schiele-részből az is világosan kiderül, hogy a művész arra tette fel az életét, hogy saját magát és a körülötte levő világot megértse. Izgalmasan stilizálta az emberi alakokat, valamint a tájakat is, érzéki és festői felületeket hozott létre, szinte érezzük az alkotó egykori rezgéseit, amelyek e művek létrejöttét eredményezték.
A kiállításon nagyobb hangsúllyal szerepelnek még Carl Moll alkotásai, Oskar Kokoschka művei, főként a plakátjai, amelyeket a töredezett, bizonytalan kontúrok, valamint az expresszionista színhasználat jellemez.
A tárlat további zsenialitása, hogy úgy rendezi a tereket, hogy szinte zsigerileg tapintható, hogy abban a korban, legyen szó akár a szecesszióról vagy az expresszionizmusról, az élet és a művészet elképesztően közel volt egymáshoz. A termek számos pontján berendezett enteriőröket látunk, amelyek világossá teszik, hogy az iparművészek által tervezett bútorok és használati tárgyak épp olyan evidens részei voltak az otthonoknak, mint a festmények. Az utcákon művészek által tervezett plakátokkal találkoztunk, az alkotók holisztikusan gondolkodnak, amire jó példa Josef Hoffmann vagy Koloman Moser, aki bútort is terveztek, de festettek is és plakátot is csináltak.
Egy rész foglalkozik a divattal és a tánccal, a dekadens életérzéssel és azzal, hogy az miként jelent meg a mozgásban és az öltözékekben, megismerhető, hogy a háború hogyan hatott a művészeti életre, vagy, hogy a mágikus realizmus miképpen értelmezhető a szecesszió tükrében.
És a kiállításon ugyan a festmények dominálnak, azért a bútorok, berendezési tárgyak, étkészletek, üvegedények, ékszerek, kiegészítők izgalmas dimenziókkal egészítik ki ezeket a tereket. Olykor befogadhatatlannak vagy eklektikusnak tűnik a rendezés, azonban ez is jól tükrözi, ahogy a művészek nem korlátozták magukat egy-egy médiumra vagy műfajra.
A kiemelt pillanatok között szerepel a Secession művészcsoport óriásira nagyított fotója, amely 1902-ben készült a tagokról, melléjük állva kicsit tényleg azt érezhetjük, hogy még ha csak egy kitüntetett pillanat erejéig, de mégis részeivé válhatunk annak a gazdag áramlásnak, amely Bécset jellemezte a 20. század elején.
A kiállításról itt lehet tájékozódni.
