Szenvedés, akarat, diadal - BEETHOVEN-SZIMFÓNIÁK

Zene

"Tulajdonképpen a célom ezzel a sorozattal nem valamiféle teljesítmény- vagy erődemonstráció, hanem az, hogy Beethoven stílusfejlődését azokon a műveken mutassam be, amelyeknek műfaja az egész életmű meghatározó része." Kocsis Zoltán fogalmazott ekképpen a nagy vállalkozást beharangozó írásában, s bár e kijelentés őszinteségéhez nem férhet kétség, azért a Zeneakadémiát búcsúztató Da Capo 2011 fesztivál főeseménye mégis óhatatlanul az erőnlét és a fizikai állóképesség próbájává vált, s korántsem pusztán az áldozatos előadók, a zeneakadémisták cseresoraival megerősített Nemzeti Filharmonikus Zenekar művészei és mindvégig partitúra nélkül, fejből vezénylő karnagyuk számára. Mert a hármas koncerten bizony a közönség is komoly erőpróba elé került, miután egy kevéssé átgondolt és kevéssé befogadóbarát - sarkosabban fogalmazva: rossz - döntés következtében a három-három szimfóniát kínáló egységek belső szünetek nélkül, értsd egyvégtében hangzottak fel. Márpedig egy ültő helyben végighallgatni a VII., a VIII. és a IX. szimfóniát, ez olyasféle megterhelés, mely az optimálisnál jóval nagyobb teret enged a műélvezet aktusában a zsibbadt ülepnek, a gémberedett alsó végtagoknak, s egy sor létfontosságú fiziológiai folyamatnak. S ha ez tán még nem lenne eléggé kimerítő, hát a földszint jobb oldalát az első perctől az utolsóig egy reflektor szemfájdító vallatófénye világította be - a tévéfelvétel képminőségét biztosítandó.


kocsiszoltan_fidelio.jpg
Kocsis Zoltán

S mégis, jóllehet nincs okunk feltételezni, hogy a Zeneakadémiát vasárnap délután és este csupa vas- és acélember töltötte volna meg, a közönség zokszó nélkül, sőt lelkesen, s ami még ennél is fontosabb, mindvégig koncentrált figyelemmel követte a Kocsis Zoltán pálcaütésére elősorjázó szimfóniákat. Mindjárt az I. szimfónia, ez a némiképp leárnyékolt, itt-ott még Haydn hatását mutató remekmű előadása rácsodálkoztató hatást gyakorolt a hallgatóságra friss tempójával, eleven formakészségével, fiatalos derűjével.

Az első koncert másik két szimfóniájában azután felsejlett a vállalkozásban rejlő néhány kockázati tényező, ám a rezes bakik szórványa és az itt-ott maszatosabbá váló vonóshangzás sem ekkor, sem a későbbiekben nem terhelte meg a produkció élvezeti értékét. Meglehet, a VI. (Pastorale) szimfónia némiképp halványabbnak bizonyult, s a beethoveni metronómjelzésekre támaszkodó előadásmód a sorozat folyamán néhol a vélt ideálisnál sebesebbnek érződött, mindazonáltal a VII. szimfóniát, s különösképpen annak nevezetes második tételét éppen ez a mindennemű vonszolódástól és elnehezedéstől ment' tempó avatta tartós élménnyé. Aminthogy a VIII. szimfónia tökéletes arányokat teremtő, egylendületű, s (ami hat óra elteltével korántsem elhanyagolandó erény) fáradtságűző előadását sem fogjuk egyhamar feledni.    

A beethoveni zene stiláris sokrétegűségének, gyönyörködtető gazdagságának bemutatására törő Kocsis Zoltán erős akarattal és kikezdhetetlen autoritással irányította a zenei folyamatot, s uralta egyszersmind nemcsak a közönség figyelmét, de a fegyelmét is. Ez az attitűd nyilvánvalóan felette áll a rokon- és ellenszenv erőjátékainak: a dobogóra lépő Kocsis ugyanis láthatóan nem akar a meghitt bizalmasunknak tűnni, s bizonyosan a szeretetünkre sem vágyik megveszekedetten. Működése azonban ellenállhatatlan meggyőző erővel és határozottsággal fordítja minden hallgatóját az éppen játszott mű felé, s ezen a maratoni hosszúságú hármas koncerten pódiumlényének eme jellegzetessége különösen gyümölcsözőnek tetszett. Így történhetett, hogy a befogadót rendszerint egymagában is próbára tévő IX. szimfónia minden mozzanatát elevenen átélhettük, s hogy korántsem csak a színpadra ültetett és sorukra váró énekes szólisták (főleg a bájosan elmerült Brickner Szabolcs) adták át magukat látványosan a zene élvezetének. 

A kilenc szimfónia végeztével perceken át állva tapsolt a közönség. S hiszik vagy sem, a legkevésbé sem azért, mivel jól esett végre kinyújtóztatni a lábainkat!

 

 

A kilenc Beethoven-szimfónia egyetlen napon, három koncerten
2009. november 8.
Zeneakadémia Nagyterem

Km.: Cserna Ildikó (szoprán), Mester Viktória (mezzoszoprán), Brickner Szabolcs (tenor), Kálmán Péter (basszus), Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Nemzeti Énekkar (karig.: Antal Mátyás)
Vez.: Kocsis Zoltán