Éppen egy fellépés előtt vagyunk, és nyugodtan kávézgatunk a büfében. Nem ideges?
Már nem. Izgatott vagyok, de csak pozitív értelemben. Próbáltunk, és már várom, hogy játszhassunk.
Milyen egy Babos koncert előkészülete?
Letisztázzuk azokat a zenei fejezeteket, amelyeket előre bepróbáltunk. Ezeket a szegmenseket laza improvizatív kötőszövet köti egymáshoz, de nincsen szigorú helyük, soha nem biztos, hogy mi után mi jön. Én ezt blokkzenenélésnek nevezem. Olyan ez, mint az építőkocka. Van amikor sok piros van egymás mellett és egy kék, de az is lehet, hogy egy piros egy kék a sorrend.
Az utolsó lemezem is éppen ezért lett élő koncert, ahogy esik úgy puffan. Nem akartam azt a biztonságot, hogy majd később komputerrel belemegyek, kicserélek részeket, azt gondoltam, hogy ami annak a pillanatnak a varázsa, amit egy muzsikus és közönsége ideális esetben létre tud hozni, az legyen rajta a lemezen.
A zenekar hogyan tudja ezt előre? Hogyan lehet követni az improvizációt?
Ehhez nagyon komoly zenei felkészültség kell, másodsorban pedig tudni, hogy mit akarok. Nagyon erős, egyéni színekkel kell rendelkezni ahhoz, hogy ezek bármilyen zenei környezetben bevethetőek legyenek, és mindez ezekben a fiatal tehetséges muzsikusokban megvan. Tulajdonképpen a metakommunikáción múlik.
Tehát akkor van valamiféle jelzésrendszer, mint a baseball játékosoknál?
Hajjaj. A blokkok végénél, hogy éppen merre indulunk tovább. Nem egyszerű, és nem egyik napról a másikra tanuljuk meg egymást.
Mennyi idő, amíg összeforr egy csapat?
Az én tapasztalataim szerint mindez azon múlik, mennyire vagyunk nyitottak a másik jelzésrendszerére. Akinek az eszköztárában azok a zenei színek megvannak, amiket én vágyom létrehozni, akkor hamarabb, egy szempillantásból, vagy egy vállrándításból megértik, hogy mi következhet. Ha szóval történne a jelzés, akkor is nehéz lenne olyanok között, akik gondolkodásban távolabb állnak egymástól.
És ezekben a fiatalokban, akikkel együtt zenél, megtalálta mindezt? Miért fiatalokkal?
Azért a fiatalokkal, mert bennük megvan az a nagyvonalú követési óhaj, amivel az én vágyaim megvalósulhatnak.
Formálhatóak?
Nem akarom formálni őket. Úgy választom a muzsikusokat, hogy tudom kik ők. Nagy energia van bennük, szépek, frissek. Én ebből a szempontból hagyománytisztelő vagyok. Azt gondolom, hogy egy idősebb muzsikusnak kell bevezetnie a szakmába a frissebbeket, a saját hitelén keresztül. Másodsorban az én kortársaim nagyon markáns zenei világgal rendelkeznek, mint ahogyan azt remélem, hogy én is. Ennek a hosszas együtttartása nem valószínű. A fiatalokkal való játék hiteles. Hogy nézne ki, ha most én elkezdenék 50-60 éves, velem egyidős zenészekkel olyasmit játszani, ami ennyire új, ennyire friss. Tőlük ez természetes.
Hatnak a zenéjére is?
Velük, és tőlük nagyon jó impulzusaim vannak, mintha különböző csatornákon nézném, látom a világot az ő szemükkel és az enyémmel is. És szerelmes vagyok beléjük. Fiú-lány, mindegy. Nagyon tisztelem a tehetségüket. Sokkal kevésbé tisztelem a múltat, mint amennyire szeretem a jövőt. Nagyon tisztelem azt, ami megtörtént, és azokat, akik ebbe belevájják magukat, de engem csak az érdekel, amit még meg lehet csinálni.
Project Romani, Project Special, tervekben gondolkozik?
Amibe belekezdek az egy mű, nem feltétlenül művészeti tárgy értelemben. Annak van eleje, meg kell álmodni. Ez egyik oldala a zenészségnek. Azért angol szó, mert egy piktogramot szerettem volna, amely kifejezi, hogy nem kizárólagos, egy út az én dolgaim közül. Ez egy téma, valamihez kapcsolódik, nem egy pillanatnyi ötlet, hanem valamilyen ideológiát követ, mint ahogyan a Projekt Romani annak idején.
És a Special mitől speciális?
Speciális, mert különleges. Ezt én különleges, kuriózumzenének tartom, ahol a magyar zenei élet legtehetségesebbjei vonulnak fel. Robika (Szakcsi Lakatos Róbert), a zongorista éppen megnyerte a Montreaux-i Zongoraversenyt, Nika (Veres Mónika) gyereksztárként kezdett és 19 éves korára fantasztikus muzsikus lett. Hárs Viktor, aki bőgőzik velem, a nagyzenekari hangszereléstől kezdve a Hobo Blues Bandnek a basszusgitárosáig mindent tud és jól csinál és Oláh Gabi, aki most 22 éves, nagyon tehetséges fiatal dobos.
A Project egy speciális út a kelet-európai kortárs zenében az én elképzeléseim, és az én legjobb hitem szerint. A Romaniból kilépve megalakítottam ezt a közép-európai kortárs zenekart. Ahol a kortársság nem azt a kortársságot jelenti, amit a klasszikus zenészek útkereső csoportjai találtak maguknak. Azt nevezem kortársságnak, ahogyan a minket körülvevő zenét, az információözönben egyébként létező zenét, az én arányrendszerem és a muzsikus barátaim arányrendszerébe vegyítjük. Van amit a történelemből veszünk, van futurisztikus, van ami elektronikus, komputer, van ami török és van ami görög. Ahogy mondtam, információözön.
Nem fél, hogy közben valami elvész?
Dehogy. Én egyetlenegy vagyok a világon. A hatmilliárdból egyetlenegy. Nekem van egyedül ilyen ujjlenyomatom. Így senki nem tud sem kinézni, sem zenélni, sem élni, sem meghalni, mint én. És ez bőven elég. Én erre játszom.
Vannak új ?projektek??
Nagyon szeretném az európai vérkeringésbe bekapcsolni a zenekart, a magyar jazz zenészek szólistaként nagyon erősen jelen vannak a világban, zenekarral nem nagyon.
Tehát lesz egy turné?
Nem egy. Úgy fogok járni játszani Prágába, Bécsbe és Moszkvába, mint Miskolcra. Én erre vágyom.
Világszínpad.
Az. Engem csak az érdekel, hogy játszani lehessen, mert nagyon szeretek játszani. És ami a Füredi Fesztivált illeti, a legfontosabb, hogy ennek a fiatal zenésznemzedéknek meg kell találnia a saját közönségét, hogy a velük egykorú fiatalok kövessék őket, és tudjanak rajongani.
