Hetedik alkalommal adták át a Rózsavölgyi Szalonban a Kortárs Magyar Dráma-díjat, amelyet Radnóti Zsuzsa Kossuth-díjas dramaturg – Örkény István özvegye, életművének gondozója – alapított. Az elismerésről egy szakmai kuratórium dönt, amelynek tagjai: Csizmadia Tibor rendező, Lőkös Ildikó dramaturg, Nánay István kritikus, Németh Gábor író, elnöke pedig az alapító: Radnóti Zsuzsa.
„Amikor átvettem a Kossuth-díjat, már akkor bejelentettem, hogy a díjjal járó juttatásból alapítványt hozok létre annak kapcsán, amely a fél évszázados munkámat végigkísérte: olyan kortárs drámákat, színpadi írásműveket díjazunk, amelyek közéleti tartalmúak, kritikus hangvételűek; tehát történelmi múltunk eddig kibeszéletlen, fájdalmas eseményeiről beszélnek. Vagy olyanok, amelyek kendőzetlenül szólnak a minket körülvevő jelenkori magyar valóságról, és képesek arra, hogy fontos és érzékeny társadalmi jelenségeket fogalmazzanak meg a nagy nyilvánosság erőterében” – fogalmazott Radnóti Zsuzsa.
A Kortárs Magyar Dráma-díjat idén Jánossy Lajos és Máté Gábor nyerte el Jánossy Lajos Örök hely és mindenhol idő című regényének Itt élet című színpadi adaptációjáért.
Lőrinczy Attila drámaíró, műfordító, dramaturg laudációjában hangsúlyozta: „Az adaptált mű mindig kényszeres összehasonlítások tárgya lesz, ezt csak akkor lehet elkerülni – és akkor sem mindenkinél –, ha a rendező értő szeretettel, de radikálisan nyúl a prózai alapokhoz, ahogyan ez alkalommal történt, a regényírónak pedig el kell viselnie, hogy a szövege szükségképp csak ez előadás fele, fel kell dolgoznia, hogy úgy érzi, minden megváltozott. Ez mindkét oldalról önfegyelmet és nagyvonalúságot igénylő lelki és szakmunka, hogy úgy mondjam: a kultúremberség próbatétele. Bizton állíthatom, hogy ők ketten gavallérosan kiállták ezt a próbát.”
„Megkerestem Lajost, hogy ebből színpadi változatot készítenék. Elkezdtünk dolgozni, és megállapodtunk abban, hogy a regény mely részei kerülhetnek színpadra” – fogalmazott Máté Gábor rendező a díjátadót követő beszélgetésen. „Ő küldött nekem jelenetszerűségeket, én pedig válaszként variációkat, hogy ez hogyan nézne ki színpadi szövegként. Ő pedig mindenre azt mondta, hogy ez nagyon jó. Nehéz volt vele ilyen szempontból, mert semmilyen kritika alá nem vetette, amit én fabrikáltam az ő csodálatos szövegéből.”
Jánossy Lajos megjegyezte: egy ilyen alkotói folyamatban nagyon sokat tanul az ember, hiszen alapvető műfajbeli különbségek vannak a próza és a dráma között. „Gábor nem árult zsákbamacskát, azt javasolta, próbáljuk meg, de már az elején jelezte: ez nem egy biztos bolt. Ez engem egyáltalán nem zavart, azt gondoltam, ez számomra már talált pénz, benne vagyok egy olyan helyzetben, ami nekem kifizetődő, hiszen Máté Gábor hónapokig tanít engem drámát írni. Úgy viszonyultam ehhez, hogy a könyv az nyersanyag.” Az író hozzátette: Máté Gábor szűkszavúan bánt az elismeréssel, amikor valamiről úgy gondolta, rendben van, ugrott a következő feladatra. „Volt egy jelenet a végén, amit még meg kellett csinálnom. Rám jutott az ipari szakmunka, és amikor elküldtem Gábornak, összesen annyit írt: Na. Én ezt a vállveregető, megerősítő indulatszót senkinek semmiért nem adnám.” Az előadás dramaturgja Török Tamara volt.
A különdíjat Solt Róbert, Fullajtár Andrea és Borgula András vehette át a Tíz hónap Babilon-ügy című előadás szövegkönyvéért, Galló Olga memoárkötetének dramatizálásáért és megvalósításáért.
„A Gólem előadása valójában két nagy történetet beszél el: az egyik a deportálásnak, a hazavesztésnek, a fogságnak, a túlélésnek, sőt embernek maradásnak és a megmenekülésnek a története. A másik az előadás voltaképpeni kerete, a napló megírásának és ki nem adásának a története. Küzdelem ez is, nem a puszta fizikai életért, hanem az írásért és a nyilvánosságért. Az élet méltóságáért. (…) Végig Fullajtár Andrea jelenléte teremti meg a közeget, a kontextust, az epikai és drámai hitelt. És az az abszurd és (ön)ironikus, (szöveg)helyenként kifejezetten humoros hozzáállás, világlátás, ami az eredeti műnek is lényegi eleme, hát még a keletkezéstörténeté” – fogalmazott méltatásában Szegő János, a Magvető Kiadó szerkesztője.
Solt Róbert dramaturg a beszélgetésben elmondta: egyrészt rendelkezésükre állt a napló több mint négyszáz oldalas szövege, valamint a kiadatása körüli nehézségekről szóló levelek. „Néha azt éreztem, utóbbiakból érdemes lenne egy külön előadást készíteni” – jegyezte meg. Hozzátette: számára már az elején egyértelmű volt, hogy csak a naplóból, a lágeréletből nehéz lett volna előadást készíteni a történet fájdalmas nehézsége miatt. Ezért is tűnt jó megoldásnak párhuzamba állítani – ahogyan maga Galló Olga is tette – az életben maradásért vívott tíz hónapos küzdelmét a napló kiadásáért folytatott harcával. Ez pedig lehetőséget adott arra, hogy a történet bizonyos részein nevetni is tudjuk – fűzte hozzá.
Borgula András úgy vélte: neki rendezőként a kereteket kellett megteremtenie, és ott lennie azokban az érzékeny pillanatokban, amikor Fullajtár Andreának szüksége volt arra, hogy valaki megfogja a kezét. „Nem kicsit terheli meg a próbafolyamatot, hogy Andi a saját nagymamáját játssza az előadásban. Hiszen azt mondani az unokának, hogy: – Ez a mondat erős, de inkább hagyd ki…, nem egyszerű.” A rendező szerint a próbafolyamat alatt szépen lassan előjöttek bizonyos karakterbeli hasonlóságok, bár szándékosan sosem törekedtek erre. „A végén Andi mondta is, hogy: – Úristen, végig úgy tartom a kezem, ahogyan a mama, végig úgy igazgatom a hajamat.”
Borgula András megjegyezte: „Az volt a cél, hogy ne temessük Galló Olgát azon a két tragédián túl, amiről itt szó van: a deportálás, a családja kiirtása és a napló kiadásával kapcsolatos visszautasítás. Csodálatos, amikor nekikezdek egy ilyen anyagnak, és azon gondolkodom, hogyan lehetne ebből valami szórakoztatót csinálni. Szerintem Budapesten mondjuk van öt rendező, aki meg tudja engedni magának, hogy a holokauszttematikájú előadásán még nevessenek is, és erre én nagyon büszke is vagyok. Nem lehet azt csinálni, hogy csak a poklot járjuk be, meg kell mutatni, hogy ott van menny is.”
Fotók: Csákvári Zsigmond/Kultúra.hu
