Külsőleg

Ad notam:

„Egy kakukkos karórát vett fel Amálka”

Adamis Anna

A könyvhéten (nem – csak – ezen, sok korábbin is) járva-kelve, dedikálva figyeltem meg, hogy mily sok író érzi külsőségekben is szükségesnek megmutatni, hogy ő… író. Nyilván most nem fogom megnevezni azokat a sapkákat, süvegeket, kalapokat és sálakat, amelyeket meg lehetne, mert kicsi a szakma és könnyen azonosítható az ember – inkább tehát fiktív kiegészítőket említek: ízléses, fejfedőhöz erősített napernyőt, fogvájót, szempillaszedőt, körbevágó körömollót; hason átkötött kobrát, nagyobb testű íróknál óriáskígyót; vállon hordott majmot és papagájt; kisebb űrhajót a bal lábon, nyak köré tekert kötelet, akarom mondani lesből támadó szárítókötelet.

Külsőségek, mormoltam magamban, de közben azért irigy voltam nagyon, mert bezzeg rólam senki se nem mondhassa meg, hogy író vagyok, mert sajnos nincs semmilyen megkülönböztető jegyem – esetleg a szemüveg, na de az manapság már a proliknak is van, szóval hogyan mutassam így meg, hogy mekkora író volnék?! Legalább egy konszolidáltan a nyakban hordott irodai forgós széket fel kellett volna vennem reggel, töprengtem, miközben felbogoztam a macskát a derekamra.

De aztán rájöttem: nem kell nekem ilyesmi! Emberként érdektelen vagyok – de tényleg. Más azért érdekes, ami, én legfeljebb azért, amit írtam. Persze, vannak vágyaim, testrészeim, meg minden, de éppen annyira érdektelen vagyok személyként, emberként, barátként, társasági lényként, mint mindenki, mint bárki. Bárka. (Lehet, egy bárkát kéne felvennem magamra, ha kimegyek, mint afféle/egy kifordított Vanek úr, és a vájt fülű irodalmárok rögtön tudnák, honnan fúj az irodalmi tengerszél.)

Szóval, tesóikám, emberként érdektelenek vagyunk, akárhány cseresznyepaprika-koszorút tűzünk a hajunkba, bármekkora kalucsnit veszünk fel kesztyűként az eső miatt. Ez már ilyen: írósors. Egyetlen dolog érdekes, és bocs az evidencia kimondásáért: amit ír(t)unk. (Állítólag a nagy humoristák mind savanyú és kedvetlen alakok – voltak – az életben. Persze, jelzem nyomban, attól, hogy savanyú és kedvetlen alakok vagyunk, és írunk, még nem leszünk nagy humoristák.)

Nehéz ezt elfogadni, tudom, de még mindig könnyebb, mint pöttyös nyakkendőt venni a csíkos inghez, a látszat kedvéért, majd inkább egyetlen szál keskeny, mondhatni leheletnyi (átlátszó!) töltőtollban piruettezni az olvasók előtt.