Ponyvák alatt, mesék és hattyúk között – így zárult a 97. Ünnepi Könyvhét

Zalka Csenge Virág Kié az aranyalma? című kötete kapcsán tartott mesemondás, nagyon is személetesen mutatta meg, hogy milyen erővel hatnak a mesék: még az eső sem tántorította el a közönséget. A Móra Kiadónál megjelent könyv ötven magyar népmesét tartalmaz, a válogatás egyik fontos szempontja pedig az volt, hogy a gyerekek, pedagógusok és mesemondó versenyekre készülők könnyen találjanak benne rövid, jól mondható, mégis izgalmas történeteket. Olyan meséket, amelyek csattanósak, komolyak vagy bölcsek, de nem feltétlenül azok a szövegek, amelyek a mesemondó versenyek világában már túlságosan is közszájon forognak.

A bemutató után a mesemondás nyelvéről, személyességéről és kézjegyéről is kérdeztük. Zalka Csenge Virág szerint mindenki úgy mesél, ahogy neki természetes. Ő a saját szavaival és saját stílusában szeret mesélni, miközben nagyon fontosnak tartja a mesei nyelv ízes fordulatait, formuláit, kifejezéseit. A Kié az aranyalma? szövegeiben ezért, bár újramesélte a történeteket, igyekezett megtartani ezeket a mesei elemeket.

Szóba kerültek azok a hagyományos mesemondók is, akik nemcsak továbbadták, hanem alkotó módon formálták is a történeteket. Csenge különösen szereti azokat a mesélőket, akiknek felismerhető kézjegyük van. Ilyen például Pályuk Anna, a kárpátaljai mesemondó, akinek több meséje is bekerült az új kötetbe. Az ő történeteiben sok a virágmotívum, a kertészet, az empátia, és még a mostohatestvérek is szeretettel jelennek meg bennük. De említette Albert Andrást is Csíkszentdomokosról, akinek meséivel korábban a csíki meséskötetén dolgozott: szerinte zseniálisan kreatív mesélő volt, akinél a népmesék néha egészen váratlan, „őrült” fordulatokat vettek, miközben a mese alapstruktúrája felismerhető maradt.

A délután másik fontos könyvbemutatója Szőcs Géza Sétatér című posztumusz kötetéhez kapcsolódott. Az Európa Könyvkiadó gondozásában megjelent, látványában is különösen szép, gyönyörű borítójú könyvről dr. Farkas Wellmann Endre költő, a kötet szerkesztője, Józsa Márta író, szerkesztő és Rácz I. Péter szerkesztő beszélgetett. A program az eső miatt végül a színpadon zajlott. A helyzetnek volt némi különös, de a kötethez illő mellékzöngéje: miközben odakint zuhogott, a beszélgetés egy olyan kötetről szólt, amely maga is egy fizikai és spirituális térbe, Kolozsvárra, húzza be az olvasót.

Rácz I. Péter a beszélgetés elején a kötet fraktálszerű jellegéről beszélt: arról, hogy az egész ott van az apró részekben, az apró részekben pedig az egész. Ebben az összetett szerkezetben Kolozsvár a fókuszpont, a város, amelyhez a szövegek újra meg újra visszatérnek. Józsa Márta a kultúremlékezet felől közelített a kötethez, és úgy fogalmazott: a Sétatér olvasása szinte olyan, mint Kolozsváron kódorogni. 

Farkas Wellmann Endre arról beszélt, hogy a kötet útját az ötlet megszületésétől az első változatokon át a posztumusz megjelenésig közelről követte. Szerkesztőként számára nem elsősorban a szövegek összegyűjtése jelentette a kihívást, hanem annak megmutatása, miért éppen ezek a szövegek kerülnek egymás mellé. A kötetben hat vers szerepel, az esszék mellett, amelyek Farkas Wellmann értelmezésében spirituális pillérei annak a hídnak, amely Szőcs Géza és az ő Kolozsvárhoz fűződő viszonyát összeköti. Elmondása szerint ez a viszony a rendszerváltozás idején és után is alakult, ám a költő nem személyes sérelmek nyelvére fordította ezt a változást, hanem költészetté lényegítette. „A versek és esszék egymásra olvasva adnak egyfajta spirituális keretet: egyszerre beszélnek Gézáról és a városról, az ember és a világ viszonyáról, az erdélyi ember létbe helyezett határairól.”

A kötetbemutató személyesebb pillanataiban történetek is előkerültek Szőcs Gézáról. Farkas Wellmann Endre úgy fogalmazott, talán csak adminisztrációs ügyei intézésekor volt igazán magánember; máskor mintha egy mítoszból lépett volna ki. Józsa Márta pedig azt mondta róla: bármikor elképzelhető volt, hogy a világot tényleg megváltja.

A nap programjai közül – a teljesség igénye nélkül – két bemutató rajzolt ki egymással finoman összekapcsolódó irodalmi útvonalat. Zalka Csenge Virág meséi a mondhatóságon keresztül vezetnek vissza a múltba: azt mutatják meg, hogyan maradhatnak élők a régi történetek, ha mindig új mesélői hangon szólalnak meg. Szőcs Géza Sétatere ezzel szemben egy valós városból, Kolozsvárból épít imaginárius, víziószerű teret, ahol a személyes emlékezet, a kultúrtörténet és a költői képzelet egymásba nyílik. Az esős könyvheti zárónapon az egyik könyv a mesék időbeli útjait, a másik egy költő belső várostérképét tette bejárhatóvá – innen lehet majd továbbindulni a következő könyvhét felé.

Nyitókép:97. Ünnepi Könyvhét. Fotó: Sorok Péter / Kultúra.hu