Hiányirodalom férfitestre – David Szalay Booker-díjas könyvéről
David Szalay Booker-díjas regénye, a Test, egy radikálisan minimalista életrajzi tabló, amely a férfilétet a cselekvés, az önértelmezés és a belső hozzáférés hiányán keresztül mutatja meg. A regény legnagyobb erénye és ellentmondásossága abból fakad, hogy miközben a könyv tele van már-már melodramatikus fordulatokkal, Szalay mindezt olyan száraz, tárgyilagos prózában beszéli el, amely szinte minden érzelmi azonosulást megtagad az olvasótól.
A Libri által az ünnepi könyvhétre kiadott kötet magyar fordítását – Barabás András munkáját – nagy várakozás előzte meg. Annál inkább, mivel a szerző magyar származásának és magyarországi éveinek okán hangsúlyos a magyar szál a történetben. Magyar olvasóként a regény különösen furcsa közelségből olvasható: Szalay Magyarországa egyszerre ismerős és idegen, de otthonosság helyett egyfajta provinciális klausztrofóbiát kínál.
A regény tizenöt éves korától követi Istvánt, amikor anyjával él egy vidéki magyar panellakásban, egészen a nyugdíjas koráig, amikor ismét anyjával él egy magyar panellakásban. Élete eközött drasztikus fordulatokat vesz: egy kamaszkori szexuális csábítás, javítóintézet, iraki háború, Londonban kidobóból lesz a felső tízezer tagja, végül a hazatér biztonsági őrnek.
A hullámzó felemelkedések és bukások láncolatát egyfajta filmes esztétikában tárja elénk Szalay: a gyakori hirtelen vágások nemcsak a történetvezetés eszközei, hanem kijózanító tükörállítások is. Például a kiskorú István elcsábítása utáni jelenetben a fiút erős kontrasztként az anyja társaságában látjuk a McDonald’sben. A könyvre végig jellemző ez a moralizálást nélkülöző, kíméletlenül tárgyilagos, objektív tekintet, de a nyelvezete is hasonló egy forgatókönyvéhez: jelzőtlenített és érzelemmentesített, szinte hiányirodalom.
A cselekmény megdöbbentően közel áll egy kíméletlenül giccstelenített szappanoperához: bukás, felemelkedés, szerelem megtalálása, család, mindezek elvesztése – de annyira száraz és varázstalanított, hogy tulajdonképpen hétköznapivá válik. Amíg ez a kivételes stiláris szigor lebilincselővé teszi a könyvet, addig másik oldalról nehezen emészthetővé és idegenné. A forma tehát egyszerre húz be és tart távol: könnyen olvasható, de nem könnyen befogadható.
Ezt erősítik a fásult, egy- vagy kétmondatos, a korlátozott szókészletű, az éhhalál szélén tengődő párbeszédek: István finoman szólva sem nevezhető különösebben verbális alkatnak (ha nem számoljuk a száznál is többször elhangzó „oké”-t.)
A fontos dolgokat következetesen nem is párbeszédként, hanem hirtelen vágásokkal vagy közvetítve kapjuk meg – ha egyáltalán. István katonaként átélt traumáját például egyfajta medikális távolságból, a pszichiáternek előadott történet összefoglalójaként ismerjük meg.
Ez a távolságtartás a gyakori szexuális jelenetek leírására is jellemző: a nyelv sokszor a pornográfiáig menően érzelemmentes. István életét egészen drasztikus módon alakítják a viszonyai: gazdaságilag hol a társadalom perifériájára, hol a felső tízezrébe repítik, morálisan pedig a bátortalan kiszolgáltatottságtól a tompa passzivitásig, sőt akár a bántalmazó agresszióig is bejárja a skálát. Ezek a viszonyok ráadásul egytől egyig aszimmetrikusak: említhető partnerei mind férjezettek. Ezt a képet egyfajta tükörállítás erejéig tovább mélyíti az István életét keretbe foglaló anya alakja is, akivel élete első és utolsó évtizedeit kettesben tölti.
De nemcsak az intimitás, az érzelmek vagy a kommunikáció: az egész világ hat korlátoltnak Szalay prózájában, amelyben gazdagon ír egy szegényes világérzékelésű emberről – annak a saját, elszegényedett nyelvén. István az iraki időkről így és ekképpen beszél: „Este hallatszik a mecsetek vagy mik hangja.”
A regény nem magyarázza túl Istvánt, de épp ettől válik üdítően nyugtalanítóvá: nem pszichologizál, hanem működést mutat, miközben sok helyet hagy az olvasónak reflektálni. Egyrészről azért, mert Szalay hiányfikciójában moralizálás nélkül, gondosan kelti életre hősét, másrészről implicit módon rengeteget gondolkodik/gondolkodtat arról, mit jelent 21. századi férfinak lenni – nem a kifújt hőseposzkarakternek –, meg arról, hogyan lehet modern férfisorsokat és -testeket ábrázolni.
Tágabb összefüggésben különösen beszédes a cím is: angolul Flesh (Hús) magyarul pedig Test. A hús vagy test ebben a történetben még csak puszta eszköznek vagy tárolónak sem nevezhető, sokkal inkább egy materiális tömb, amit különböző élethelyzetek, erőviszonyok, traumák és társadalmi mozgások sodornak kedvükre.
Szalay a férfiak nemiségének és identitásbeli válságát egyszerre direkten és közvetve tárja az olvasó elé. Olyan hagyományos férfi princípiumok, mint például a védelmezés, a teremtés, az ambíció és a tisztelet csak nyomokban találhatóak a könyvben: tárgyiasítás, pusztítás, sodródás és fásultság annál inkább. István férfiassága meg- és kiéletlen: passzívan kallódik, erőtlen próbálkozásai kudarcba fulladnak, ráadásul nincs olyan – eredményként aposztrofálható – mozzanat az életében, ami az ő döntéséből vagy erejéből születik. Még dühkitöréseiben vagy legsötétebb ragadozásában is tétova és bizonytalan.
Szalay szélsőségesen következetesen viszi végig ezt a lecsupaszított tudat- és testábrázolást – nagyrészt ebből a poétikából következik egyfajta megosztottság. Akik szeretni fogják, azok briliáns, őszinte portrénak fogják látni, amely hipnotikus erővel ábrázolja a modern élet elidegenedettségét és egy végletekig traumatizált elme működését. Akik pedig nem, azok hidegnek, üresnek és érzelemmentesnek fogják találni, István alakját pedig unalmasnak vagy akár ellenszenvesnek. De ami biztos: kevés közömbös olvasót fog maga után hagyni ez a könyv.
