Lángos, líra, lobogó tükör: irodalmi túlélőkészlet a „magyar tengerhez”
Manapság a Balatonra lemenni afféle népi rituálé: az ember bepakolja a gumimatracot, a hűtőtáskát és a reményt, hogy idén talán nem lesz drágább a főtt kukorica egy kisebb családi bevásárlásnál. Szőrmentén egy kis irodalmi kiruccanásra hívunk, amely ideális egy Balaton-parti nyaraláshoz, amely sokáig nem „strand” volt, hanem gazdasági program, gyógyhely és az egzisztenciális szorongás sekély vizes terepe. Mielőtt tehát bedobnánk a törölközőt (a fövenyre), nézzük meg, hogyan „álmodták mellé magukat” költőóriásaink, amikor éppen nem a szívkórházban, akkor a füredi korzón vagy a siófoki kaszinókban keresték az ihletet (vagy a pénzüket).
Márkanevek és marketingháborúk: kié a „magyar tenger”?
Persze, a miénk. De kié a megnevezés szerzői joga? Kezdjük egy fontos filológiai pontosítással: a tó elnevezése körül már a 18. században állt a bál. Pálóczi Horváth Ádám, aki Szántódon gazdálkodott, még szerényen „honunk kisded tengerének” vagy „Pannónia Tengernek” nevezte a vizet. Aztán jött a korabeli véleményvezér, Kazinczy Ferenc, és végleg ráütötte a „magyar tenger” pecsétet.
Herman Ottó később próbálta a tó vizét képzeletben a látóhatárig nyújtani, hogy tengert kapjon, de be kellett látnia: a tenger a lélegzettől emelkedő óriás melle, a Balaton meg… nos, a Balaton. Gárdonyi Géza pedig gyönyörű Balaton-vágyról vall, amit „a lepke álmodik, vagy a költő”-típusú filozófia szerelmesei külön értékelni fognak:
Csakhogy újra látlak, égnek ezüst tükre,
égnek ezüst tükre, szép csöndes Balaton!
Arcát a hold benned elmélázva nézi,
s csillagos fátyolát átvonja Tihanyon.
Leülök egy kőre s elmerengek hosszan
az éjjeli csendben az alvó fa alatt.
Nem is vagyok tán itt, csupán csak álmodom:
Balatont álmodom s melléje magamat.
(Gárdonyi Géza: A Balaton)
Füredi flörtök és a szívkórházi celebwellness
Balatonfüred volt a korabeli „Ibiza”, csak több volt a savanyúvíz és kevesebb a DJ. A szívkórház szanatóriumában olyan nevek adták egymásnak a kilincset, mint Batsányi János, Krúdy Gyula és Szabó Lőrinc. Utóbbi különösen nagy szakértője volt a helynek: nemcsak gyógyulni járt ide, hanem titkos balatoni hétvégéken bonyolította hírhedt szerelmi háromszögét Korzáti Erzsébettel.
De a legnagyobb botrányt mégis az „írófejedelem”, a 72 éves Jókai Mór okozta, amikor a füredi mólón a 18 éves Grósz Bellával korzózott. Hiába fizette le a cselédeket, a füredi pletykagépezet gyorsabb volt, mint a futótűz: de a rokonok hiába ágáltak, a szerelem győzött, a közvélemény meg kapott egy kis csámcsognivalót a lángos mellé. Jókai persze líraian fogta fel a dolgot, szerinte a Balaton-vidék egy „bájos menyasszony”, ami az ő esetében különösen pikáns hasonlat volt.
Tihany, az ókori Facebook: vigyázz, Irma, hallja a víz!
Ha azt hiszi bárki, a privát szféra a közösségi média találmánya, olvassa Vörösmarty Mihályt. A tihanyi viszhang című költeményében Irma és Dezső próbálna eldugott helyen romantikázni:
„A viszhang ezeket, mint hallá, súgva beszélé
Régi barátjának, a Balatonnak, alant,
A Balaton pedig elmondá partjainak (...)
S már az egész ország tudta, hogy Irma szeret.”
Irma persze nem maradt adós a válasszal, és a legdurvább átkokat szórta a tóra, nem elégedve meg holmi kiszáradással, az ő verziójában a magyar tenger lángtenger lenne: „Némulj meg, viszhang; vén Balaton, te apadj / S láss fenekedre: gazos legyen az sokféle gazokkal, / S benne a száraz avart irtsa ki éjjeli láng”.
Siófok: kinyúlt trikók és „borogatás”-esztétika
A déli part a vidámság és a bohóckodás terepe volt. Karinthy Frigyes Siófokot tartotta szülőföldjének, imádta a kiskocsmai hangulatot és a kártyacsatákat, a kaszinókról nem is beszélve. Bár ő az „éjszakai mondén élet” megnevezést jobban szerette. A fotókon gyakran feszített kinyúlt fehér atlétatrikóban, miközben felesége, a gyönyörű Böhm Aranka csinos fekete fürdőruhában pózolt mellette (ami akkoriban kifejezetten kihívónak számított). Karinthy annyira eggyé vált a várossal, hogy a halál is ott érte a Vitéz-panzióban, miután egész éjjel Rejtő Jenővel kártyázott.
A dresscode-nál maradva: Örkény István szerint a modern fürdőruha már nem is ruházat: „A lány hasa meztelen. (...) Nem is ruha ez, csak borogatás…”
Ehhez képest Tolnai Ottó és Domonkos István a hatvanas években már igazi „gazdasági emigránsként” érkeztek a tóhoz, hátizsákjukban osztrák gyapjúval és rágógumival seftelve a nyaralás érdekében.
„rágót kakaót tiszta szeszt vegyenek
tetszik tudni én csak orkánt
nem pedig gumipitypangot vetek”
(Tolnai Ottó: Balaton – részlet)
Tolnai azonos című képversében kétszer is szerepel így-úgy a lángos. Úgyhogy, majd amikor a sajátunkat (a túlárazottat) eszegetjük a Balaton partján, akkor ezzel a verssel nagyon is mellbevágóan egészíthetjük ki az élményt. Majd, miközben a tömeget figyeljük, és meglátunk egy 72 éves urat egy 18 éves hölggyel vagy egy írót kinyúlt atlétatrikóban kártyázni, jusson eszünkbe: nem csak a hullámok, de talán az (irodalom)történelem is ismételheti önmagát. Valahogy úgy, ahogy minden évben igenis megvesszük azt a lángost.
