Szinte biztos vagyok benne, hogy miközben ezt a cikket olvasod, az egyik kezedben a telefonod, a másikban pedig a kávéd van, és már most azon gondolkozol, hogy miután végigfutottad, melyik feladatodnak állj neki. A modern ember folyamatosan rohan és képtelen egy dologra koncentrálni, produkciós kényszer hajt bennünket, mintha apró gépek lennénk. Ám mi lenne, ha végre egy kicsit megállnánk, hátradőlnénk, és valós figyelmet szentelnénk a mostnak? A jelen részletgazdagabb megélésére buzdít a slow mozgalom, ami a Ludwig Múzeum új kiállítását is inspirálta.
A lassúság elsőre pejoratívan hangzik a 21. századi ember számára, hiszen mindenki multitaskingol, a munkahelyeinken is az az elvárás, hogy rövid idő alatt minél többet termeljünk. Miért alakulhatott ki mégis ez a mozgalom?
Inkább úgy fogalmaznék, hogy a fennálló társadalmi-gazdasági berendezkedés nem kedvez a slow szemléletmódnak, ezért nagyfokú tudatosságot és elköteleződést igényel, valamint némi kritikai hozzáállást is előfeltételez az egyén részéről. Talán nem véletlen, hogy a mozgalom gyökerei a táplálkozáshoz, egy alapvető emberi szükséglethez vezethetők vissza, ami kulturálisan meghatározott, ugyanakkor a globális kapitalizmusnak leginkább kiszolgáltatott terület. A slow food „forradalom” Olaszországból indult útjára a nyolcvanas években, és Carlo Petrini publicista nevéhez köthető, aki elsőként emelte fel hangját az amerikai gyorsétteremlánc, a McDonald’s térhódítása ellen. Ekkor tapadtak a mozgalomhoz a lokális, minőségi, tradicionális, emberléptékű, környezetbarát jelzők, idővel pedig egyre több terület „fertőzött meg” az utazástól a divaton át a gyereknevelésig.
A Ludwig Múzeum Lassú Élet. Radikális hétköznapok című kiállítása ugyanakkor nem a manapság divatos és gombamód szaporodó életmód-mozgalmakból merít, ezek egy része ugyanis ugyanúgy kommercializálódott, újabbnál újabb termékeket és szolgáltatásokat kínál a lassulni vágyó fogyasztók számára.
Hogyan kell ezt elképzelni a gyakorlatban? Mit jelent lassúnak lenni?
Az utóbbi pár évben mintha elindult volna a globális környezeti problémákkal való társadalmi szembenézés, és a közgondolkodás is kezd eljutni arra a szintre, hogy tudomást vegyen a klímaválság okairól és következményeiről. Egyre több ember választ tudatosabb, „zöld” életformát, mond nemet a túlfogyasztásra és a pazarlásra, hagy fel korábbi környezetterhelő szokásaival, vagy igyekszik megszokott élettempóját emberléptékűre lassítani.
Hogyan működik ez a művészet világában – mind alkotói, mind befogadói oldalról?
A kortárs művészet mindig is nagyon érzékenyen reagált a társadalomban zajló jelenségekre, nemritkán szeizmográfként jelzi előre a világban zajló mozgásokat, máskor pedig katalizátorként mozdít előre folyamatokat.
A kiállítás és a résztvevő művészek értelmezésében a lassúság elsősorban olyan alternatív gondolkodásmódot és gyakorlatokat jelent, amelyek kritizálják a fogyasztás alapú világot, megkérdőjelezik a profit- és növekedésorientált rendszereket, tehát a művészet eszközeivel hívják fel a figyelmet a változás szükségességére.
A Lassú Élet. Radikális hétköznapok címválasztással egyfajta szkeptikus távolságot szerettünk volna kijelölni, ahonnan a művészek a felgyorsult világ jelenségeit szemlélik.
A lassúság beemelését a kiállítási koncepcióba pedig elsősorban kritikai gondolatnak, egy sokfelé tágítható fogalomnak szántuk,
amellyel plasztikusan leképezhetőek a művészetben artikulálódó problémák. Ennek megfelelően a kiállításban szereplő munkák témájukat, eszköztárukat és műfajukat tekintve is széles skálán mozognak. Egyes művek az ökológiai problémák mögött meghúzódó gazdasági-politikai mozgatórugókra irányítják a figyelmet, mint például Oliver Ressler osztrák képzőművész, aktivista 6-csatornás videóinstallációja. Vannak azonban olyan alkotások, amelyek egész egyszerűen nem akarnak mást, mint kizökkenteni a befogadót rögzült művészetfogyasztási szokásaiból és a cselekvés helyett a befelé figyelésre ösztönöznek. Többek között ilyen „műtárgy” Kaszás Tamás A munka nélkül töltött idő című „kontemplációs” padja, melynek támlája csak hátradőlve, szemlélődő pozícióban kényelmes, címadó feliratát pedig szimbolikusan a perzselő nap ereje és egy nagyító segítségével véste az alkotó a fába.
Mi alapján válogatták össze a kiállító művészeket?
A kiállításon rendhagyó módon a Ludwig Múzeum hattagú kurátori csapata dolgozott. Ezt a formát tudatosan választottuk, hogy az egyéni teljesítmény helyett az együttműködés, a munkamegosztás és a többszólamúság elve érvényesüljön. Volt egy kiinduló felvetésünk, ehhez ajánlott mindenki négy-öt művészt, illetve konkrét alkotást, amit aztán megvitattunk, szelektáltunk, vagy épp új szempontok után kutattunk. Közben magunkban is folyamatosan újra kellett fogalmaznunk, mit akarunk állítani a kiállítással, és az adott munka milyen kontextusokban nyer a legtöbb értelmet.
A slow-szemlélet egyik sarokköve a lokalitás, a helyi „alapanyagból” való dolgozás, ezért a művek válogatásnál fontos szempont volt a hazai vagy környező országok művészeinek bevonása.
A magas költség- és eszközigényű, nagy ökológiai lábnyommal rendelkező munkákra nemet mondtunk, annak ellenére, hogy az adott mű egyébként tökéletesen illeszkedett volna a koncepcióba. A képzőművészeti világban is hatalmas a túltermelés és a túlkínálat, sőt maga a „kiállítás-csinálás” is egy rendkívül környezetszennyező ágazat, ezért igyekeztünk a kevesebb több elvét szem előtt tartani.
Érdekes véletlen, hogy a kiállítás tervezett megnyitóját pont a vírushelyzet miatt kell halasztani, most mindenkit az otthonmaradásra intenek. Több pszichológus nyilatkozta, hogy „paradigmaváltás” várható, átalakulhat az életünk ritmusa. Bár alapvetően stresszhelyzet uralkodik, lehetséges, hogy ez mégis kedvez a slow mozgalomnak?
Az életmódváltáshoz előbb értékrendváltásra van szükség, ez pedig nem megy egyik napról a másikra. A kiállításról viszont elmondható, hogy olyan témákat feszeget, amelyek a világjárvány következtében fenyegetően közelivé és égetően aktuálissá váltak. A fogyasztás karanténja, a ritkuló repülőjáratok, a lassuló gazdaság csak néhány a vírus váratlan következményei közül, melyek kíméletlenül rámutatnak a lassúbb élet pozitív hatásaira, az előttünk álló válság pedig remélhetőleg a rendszerszintű lassítás létjogosultságát fogja igazolni.
Hogyan módosítja a kiállítás koncepcióját a kialakult helyzet?
A kiállítás jelenleg az online térbe költözött, a slowlife.ludwigmuseum.hu oldalon látogatható, amelyen folyamatosan friss tartalmakat, interjúkat, mozgóképes anyagokat teszünk közzé. Ezenkívül a közösségi média csatornáinkon élő és online programokkal, beszélgetésekkel, felolvasásokkal, koncertekkel igyekszünk kárpótolni a látogatókat. Ha a kiállítás fizikailag is megvalósulhat, egész biztosan újra kell majd pozicionálni a koncepciót. Egy interjúsorozatban már most elkezdtünk fókuszálni arra, milyen változások mennek végbe az egyes művészek munkásságában, milyen hatással van a kényszerű izoláció, a beszűkült élettér, egészségügyi kiszolgáltatottság és az egzisztenciális bizonytalanság a művészeti szcénára. Nagy érdeklődéssel figyeljük, milyen reflexiók születnek, milyen folyamatokat katalizálnak és milyen jövőt jósolnak majd az ebben a felkavaró, kihívásokkal teli időszakban született művek.
Kiemelt fotó: Petra Maitz: The Lady Musgrave Reef korallzátony
