Mankók nélkül szabadabb az ember

A dalaidból tudatosság, bölcsesség és értelem sugárzik – van olyan ék-lemez, amelyet Platón a léleknek az ideákhoz való felemelkedését szemléltető barlanghasonlata inspirált. Miként tudsz könnyűzenei köntösben manifesztálni ennyire komoly gondolatokat?

 A zenében nem lehet hazudni. Olyan zenét készítek, amilyen ember vagyok. Sok esetben nem érzem magamban a bölcsességet, de örülök, ha a zenében sikerül megjelenítenem. A könnyűzene kifejezés csak Magyarországon létezik. Nem is szoktam használni, leszámítva azokat a perceket, amikor a nehéz erősítők és hangszerek cipelése közben azt az ósdi poént mondogatjuk, hogy „haha, »könnyű« zene”.

Elme helyett szívből alkotsz, és kitárulkozol. Korábban említetted, hogy a kreatív alkotás részeként sebezhetővé kell válnod.

Amikor ezt mondtam neked, önmagamnak legalább annyira mondtam, egyfajta emlékeztetőként. Nem vagyok megvilágosult ember, aki már teljes természetességgel éli azt, amit élni szeretne, de tudom, hogy mi az, amit szem előtt kell tartanom. A sebezhetővé válás nagy feladat számomra, és napról napra komolyan dolgozom magamon annak érdekében, hogy meg merjek nyílni, és ne féljek attól, hogy talán nem vagyok elfogadható. A zeném sok esetben ennek a lelki munkának a lenyomata. Gyakran érzem úgy, hogy a dalokat nem én írom, hanem csak „átfolynak rajtam”, én pedig lejegyzem őket. A Radiohead gitárosa úgy fogalmazott erről a fajta alkotásról, hogy mi csak behangoljuk az antennánkat a megfelelő frekvenciára, ahol szól egy dal, és engedjük, hogy rajtunk keresztül a fizikai világban is megszólaljon.

Mi az, amit a sebezhetővé válás révén a belső világodból adni szeretnél a világnak?

Bármit, amit ott bent találok, miután kinyitom az ajtót. Teljesen mindegy, hogy amivel találkozom, az szép, csúnya, dühös, megnyugtató vagy szomorú. Korábban éveken át azt gondoltam magamról, hogy szomorú dalok szerzője vagyok, de ma már nem skatulyázom be magam. Őszintén várom a napot, amikor táncolható, dilis dalt írok majd. Próbálok nyitott lenni az érzéseimre, és minél inkább figyelem őket, annál inkább rájövök, hogy sokkal árnyaltabban vagyok képes érzékelni a világot, mint pár évvel ezelőtt. Évek óta pszichoterápiára járok, és igyekszem meditálni. Az idei év egyik nagy tanulságát az a két hónapos időszak hozta el számomra, amikor elment a hangom, és esélytelenné vált az éneklés.

Ez két dolog miatt történt: részben egy januári betegség miatt, részben azért, mert nem jól képeztem a hangot. Amikor annak idején elkezdtem mutálni, a legtöbb fiúhoz hasonlóan én is rájátszottam egy kicsit a folyamatra, mert menőbbnek éreztem magam attól, hogy mélyebb a hangom. Ezt aztán megszoktam, és innen-onnan különböző olyan énektechnikákat is összeszedtem, amelyekről később kiderült, hogy nem megfelelőek a számomra. Egészen addig képes voltam mikrofon elé állni gégeproblémákkal, míg már akkora fájdalmat okozott a hangok kiadása, mintha szívószálat szúrtak volna a torkomba. Csak ezután tudatosult bennem, hogy pihennem kell. A hangom elvesztése világított rá arra, hogy szinte egyáltalán nem figyelek a testemre. A gyógyulás idejére abbahagytam a dohányzást, és bár eszem ágában nem volt leszokni a cigiről, úgy tűnik, ez történt. Március 1-je óta egy szálat sem szívtam el. Ez a betegség sokat segített az önmagammal való kapcsolódásban. Ma már sokkal jobban figyelek arra, hogy mi történik velem.

Ez az időszak nyomot hagy a művészeteden?

Már most látom, hogy változik a dalszerzésről való gondolkodásom: számos kapaszkodót, mankót eldobok. A közelmúltban egyhetes turnén voltam Csehországban, és a csodálatos, nyolcvanéves jazzszaxofonossal, Joe Kučerával zenéltem. Nagyon szabadon játszottunk együtt. Nem próbáltunk, improvizáltunk, így minden koncert friss és teljesen különböző volt. Egy ponton feltűnt, hogy a magyar dalok nagyon tetszenek a cseh közönségnek, ezért egyre többet játszottam belőlük. Amikor elfogytak, elgondolkoztam, hogy mi lehetne az, amit még el tudnék énekelni nekik az anyanyelvemen, és a Kis kece lányomra esett a választásom. Az utolsó három-négy koncerten énekeltem, az akkordokat helyben improvizáltam. Óriási élmény volt.

A másik, hasonlóan jó élményem a Knockin’ On Heaven’s Door című Bob Dylan-dalhoz kapcsolódik. Nagyon szeretem azt a számot, de itthon még nem adtam elő, egyrészt mert sok szempontból lerágott csontnak tűnt, másrészt mert úgy gondoltam magamra, mint olyan előadóra, aki csak saját számokat játszik, és ez a gondolat is mankót jelentett számomra. Most viszont kiderült, hogy a rockot és folkot játszó gitáros fiú elénekelheti a Kis kece lányomat és a Knockin’ On Heaven’s Doort is, és nem fordul el tőle emiatt a közönség, sőt álló tapssal, könnyezve hallgatja. Korábban szégyelltem volna ilyen dalokat előadni, most viszont úgy érzem, hogy szívesen készítenék feldolgozás-felvételeket a stúdióban. Miért ne? Ezek jó dalok, a szívünk közepéig hatolnak. Szükségem volt a mankószerű kapaszkodókra ahhoz, hogy idáig eljussak, de belátom, hogy most már gátolnak, ezért nem ragaszkodom hozzájuk. Mankók nélkül szabadabb az ember.

Mit tartogat számodra ez az új alkotói időszak?

Nem tudom. Kíváncsi vagyok, hogy milyenek lesznek az új ék- és Lee Olivér-dalok. Akárhogy is, már nem gondolom úgy, hogy csak akkor tudok alkotni, ha épp rosszul érzem magam. Az a meggyőződés is mankó volt, hogy csak akkor tudok írni, ha nem vagyok jól.

Mint tavaly mesélted, megérett az idő arra, hogy angol helyett magyar nyelvű albumon dolgozzatok az ékkel, és azóta meg is jelent egy magyar nyelvű dalotok, a Téridő. Hogyan állsz most a magyar nyelvű dalszerzéssel, és mi a helyzet a tervezett anyanyelvű lemezzel?

Továbbra is tervben van, viszont úgy érzem, sok mindennek meg kellett történnie ahhoz, hogy megbizonyosodjak róla: a magyar nyelvű ék-lemez valóban jó ötlet. Például szükség volt az említett csehországi turnéra, hogy külföldi közegben halljam a magyar nyelvet, és lássam, elemi hatást képes kiváltani. Jó élmény volt megtapasztani, hogy nem frusztrál, ki mit gondol a dalszövegekről, hiszen én voltam az egyetlen, aki értette őket.

Itthon sajnos gyakran eszembe jut a kérdés, hogy irodalmi körökben mit gondolnak majd az általam írt magyar nyelvű szövegekről, amint az is, hogy milyen kommenteket kapnék a YouTube-videók alatt, ha valaki kielemezné a szövegeimet. Ezek a kérdések bénítók. Ez az érzékenység a gyerekkoromban gyökerezik, amely során fokozottan figyeltem arra, hogy megfelelően fogalmazzak, és ne érje szó a ház elejét. A magyar nyelv használatára eddig szükséges rosszként tekintettem, de ez alakul, hiszen én is alakulok. Egyre komfortosabban nyilvánulok meg magyarul a zenében, és egyre kevésbé hiányzik dalszövegírás közben az angol nyelv által kínált szabadság.

A Művészetek Völgyében az ékkel és a neveddel fémjelzett produkcióddal is koncertezel.

Más a két projekt: a nevemmel fémjelzett produkcióban könnyed, akusztikus jellegű, balladákkal átszőtt zenélés folyik. Nem próbáljuk halálra magunkat, iszonyatosan bízom a mellettem lévő brutálisan jó zenészekben. Cseke Dani, Szabó Árpi és Szeifert Bálint Jason játszik velem, és okkal hívtam őket. Azt a szabadságot éljük meg a közös zenélésben, amit Tóth János Rudolf mellett tapasztalhattam meg az Ütött-kopott angyal zenekarban. Emlékszem, anno megkérdeztem Tóth Janótól, hogy mit játsszak, és ő azt felelte: azt, ami szerinted jól szólna, ha ott lenne, de nincs ott. Ez a szellemiség járja át a nevemmel fémjelzett intimebb hangvételű projektet, és tulajdonképpen az éket is, ami rockzenekar.

A finomságot és a sodró lendületet is megéled a zenében. Ez alkotóként, művészileg kielégít?

Majdnem. Emellett tanítok, és zenei rendezőként, producerként is aktív vagyok. Eszméletlenül élvezem, hogy például az Aurevoir. lemezein dolgozhatok a srácokkal. Azért őket említem, mert a velük végzett munka elég jó példa arra, hogy noha az ő zenéjük teljesen más, mint az enyém, teljes szívemből csinálom. Jó, hogy olyasmiben is részt veszek, ami eltérő energiájú és hangulatú. Hálás vagyok a közös munkáért, büszke vagyok rá, és büszke vagyok a srácokra is, hogy egyre nagyobb sikereket érnek el. Tehát így teljes a kép: hogy nem csupán a két zenekar frontembere, hanem tanár és producer is vagyok – bár talán ezek a szerepek is csak mankók. Lee Olivér vagyok, az ék frontembere és a Trillion gitárosa. Lee Olivér vagyok, aki a szólódalaival járja a világot. Lee Olivér vagyok, a tanár. A producer. Mindegyik én vagyok, de nem szeretném címkékkel ellátni magam. Lee Olivér vagyok. Élvezem az életet. Pont.

Fotók: Hegyi Júlia Lili / Kultúra.hu