Dmitrij Prigovról
A legelső dolog talán, amit e versek olvasóinak jó tudnia, hogy hasonlóból van még olyan harminchatezer, s épp ezért – vagy ezért is – talán máshogy kell vagy érdemes olvasni őket, mint általában a költői alkotásokat. Nem az ihlet csodás termékét, a poétikai tökéletességet keresve bennük. Nem nagy gondolatokat. Hanem… Hanem talán kicsiket. Talán csúnyákat is. Amik (képzeljük el) mégiscsak elragadóan vonzókká válnak, amikor Dmitrij Alekszandrovics, a költő szavalja-énekli őket. Mintha a szívünkből szólna. Már ha épp szovjet polgárok vagyunk. Vagy bármilyen, a hatalomnak alávetett, a hatalomért rajongó, a hatalmat szentnek érző, a hatalomra irigykedő, a hatalmat szenvedve-szerető emberek. Átlagemberek. Senkik. Porszemek, akik mégis büszkék akarnak lenni az államukra. Amely egy pillanat alatt széttaposhatja őt, vagy elküldheti egy háború húsdarálójába.
Dmitrij Prigovnak, a „moszkvai konceptualizmus” jeles – legjelesebb? – alkotójának ez – hogy naponta meg kell írnia három-négy verset, s ebből mintegy létrehozni a szovjetség enciklopédiáját – csak az egyik conceptje volt a számtalan közül. A legfontosabb közülük talán maga az egész élete: az élet mint szakadatlan művészi alkotás, mint a „korunk Puskinja”, mint a „sztahanovista versalkotó”, mint a „sámán-versdalolóművész”, mint az „őrült performanszer”, mint a „sohasem pihenő alkotógép” létrehozása – s végül, ilyeténképpen megszentelődötten, még a halála is műalkotássá nemesedett.
2007. július 16-án történt – Prigov hatvanhat éves volt ekkor –, hogy újabb izgalmas performanszt hajtott végre a legradikálisabb fiatal orosz performanszcsoporttal, a Voinával…
Itt muszáj kicsit eltérnem a témától, és ejteni pár szót a Voináról, amely később lett – legalábbis Oroszország szűk alternatív köreiben – igazán híres. Akkor például, amikor 2008-ban a Moszkvai Biológiai Múzeumban – amikor még a később a Pussy Riottal világhírűvé lett Nagyezsda Tolokonnyikova is a csoport tagja volt, orgiát rendeztek „Bassz a kis utódért” címmel, nem sokkal az elnökválasztás előtt. Medvegyev, aki a kampányának középpontjába a több gyermekáldást helyezte (ez volt performansz apropója) természetesen győzött aztán. Mindezt persze még hosszan lehetne magyarázni (de hát lehet-e, érdemes-e performanszt magyarázni?): de nem fogom; ha tetszik, az interneten megtalálhatók a fotók róla, a meztelen Tolokonnyikovával együtt: gyönyörű!!! Vagy még inkább 2010-ben, amikor egy hatvanöt méter hosszú péniszt festettek Szentpéterváron a Lityejnij-hídra, amely reggel, amikor a hidat felnyitották, egyenesen az FSZB helyi központjára mutatott.
2007-ben a Voina projektjei még szelídebbek voltak – Prigovot, aki egy szekrényben ült, a csoport tajgai felvitték egy felhőkarcoló huszonkettedik emeletére, miközben ő a verseit szavalta: ez lett volna az ő szimbolikus felemelkedése az égbe a „szenvedéseiért” – mindazért, amit akár egyszerű orosz állampolgárként, akár „korunk Puskinjaként” át kellett élnie. Prigov ott halt meg, a szekrényben, szívrohamban…
Hogy valóban szenvedett-e? Üldözték? Kiátkozták?
Nos, az életrajzból az ilyen szolzsenyicini-brodszkiji szélsőségek hiányoznak: Prigov, jóllehet ugyanabban a megszelídült, már nem kannibál, de azért eléggé gyilkos diktatúrában alkotott, mint az említett két nagy író, de ő a legdurvább üldöztetést talán azért kerülte el, mert a hatalom nem nagyon értette, hogy mit csinál – ezért nem annyira veszélyes felforgatónak, mint inkább csak bolondnak tartotta. Különben minden rövid életrajz megemlíti, hogy Prigovot 1986-ban egy performance-a közben letartóztatták (elég ártatlan akció volt: egyszerűen csak osztogatta a rendszerellenes szövegeit a járókelőknek), majd elmegyógyintézetbe zárták – és, a rövid életrajzok szerint, a hazai és nemzetközi tiltakozás hatására engedték ki. A valóság – ahogy azt jó barátai, Viktor Jerofejev és Jevgenyij Popov mesélik – kicsit más volt: Bella Ahmadulinát, a hatalmasoknál jó kapcsolatokkal rendelkező költőnőt kérték meg, hogy járjon közbe Prigov érdekében; csakhogy Dmitrij Alekszandrovics, a művész (művészként mindig így nevezte magát, családnévvel együtt: mintha már eleve klasszikus volna – neki ki sem kell várnia hozzá az időt holtában), amikor már minden el lett intézve, és mentek érte, nem nagyon akarta elhagyni a bolondokházát, a pszihuskát: jól érezte ott magát – mert hiszen jó helyen van, minden nagy művész egyben bolond. És ugyan hogyan lehetne az ember a Szovjetunióban költő és konceptualista művész úgy, hogy ugyanakkor nem bolond? Egyszóval: akár irigykedhetünk is rá – művészként tökéletesen megvalósította magát, és nem gyilkolták meg, nem került lágerbe, nem kellett emigrálnia: a Szovjetunió számára mintha tökéletes terep lett volna a művészi alkotáshoz… Amiben van valami perverzitás; és felmerül a kérdés: vajon az ő tehetségével egy szabad országban is képes lett volna nagy művészetre? Lehetett volna belőle egy Andy Warhol-szerű nagy nyugati konceptualista művész? (Különben – szerintem – képzőművészként szinte összehasonlíthatatlanok ők: Prigov majdhogynem Leonardo a Giotto Warholhoz képest. És néha, amikor ilyen összehasonlítások ébrednek bennem, megértem az oroszok állandó elégedetlenségét amiatt, hogy a világ nem becsüli őket eléggé.)
Felmerülhet – pontosabban bennem felmerült, amikor Prigovot alig ismerve, az életművének talán ha egy-két százalékát olvasva-látva, belefogtam a fordításba és írásba – az a kérdés is, hogy kell-e vele foglalkozni, ha az ember nem ruszista (és hát én már jó ideje nem igazán vagyok az), mert…
Mert lehet azt mondani, hogy ez jó játék ruszistáknak: konferenciákat rendeznek róla rendszeresen, ki-ki elemezgeti az életmű egy kis szeletét, és van, aki az orosz Danténak nevezi – részben azon az alapon, hogy úgy írta és rajzolta meg – abban a harminchatezer versben, sztyihogrammában (azaz grafikus versben), regényben és számtalan grafikában – mindenestül a Szovjetunió hitvilágát, ahogy Dante a keresztény középkorét – de kit érdekel ma már a Szovjetunió hitvilága a történészeken kívül? (Kis kiegészítés: a Prigov–Dante-párhuzam másik értelmezése szerint a költő – mint különleges ember, a transzcendenssel kapcsolatot teremtő alkotó, hasonlóképpen került kapcsolatba Istennel, miként Dante.)
Mert logisztikailag is lehetetlen a vállalkozás. Mivel Prigov élete szinte minden pillanatban alkotott, egy egész élet kellene csak ahhoz, hogy az ember mindent elolvasson és megnézzen tőle – és hát gyakorlatilag reménytelen, hogy jöjjön egy Prigov-reneszánsz, amikor őt újra felfedezik, és nagy példányszámban kelnek el a verseskötetei, regényei, esszéi, tanulmányai… A grafikáit pedig rendszeresen kiállítják világszerte. Vagy hogy a YouTube-on a videókat, amiken a verseit – vagy épp az Anyegint – szavalja-énekli, milliók nézik majd.
Ráadásul itt ez a háború, ami mindent, ami orosz, új, baljós fényben tüntet fel…
És hogy magamban mit válaszoltam erre?
Egyrészt: aki hallotta Budapesten Prigovot, amint sámánisztikusan szaval, aki látta a konceptualisták kiállítását a Ludwig-múzeumban, aki megízlelte a verseit, aki próbálta megérteni a bonyolult elméleti okfejtéseit, aki próbált együtt gondolkodni vele a világ jövőjéről, az biztosan tudja, hogy a XX. század olyan nagy művésze volt, aki Duchamps és Warhol mellett afféle konceptualista szentháromságot alkothatna – ha a szovjet, majd orosz világ képes vagy alkalmas lett volna arra, hogy a legnagyszerűbb művészeit a világ közkincsévé tegye, aminthogy mindenféle s a Putyin-rezsim alatt mindegyre erősödő ideológiai korlátok miatt nem volt rá alkalmas – hiába, hogy iszonyatos pénzeket költöttek a soft power terjesztésére: azaz olyan kulturális alkotásokra, amikre a világ nem volt kíváncsi.
Másrészt: bár a szovjet életvilágot a posztmodern, a konceptualizmus vagy a szoc-art eszközeivel leíró-gúnyoló-dekonstruáló alkotások jó ideig irodalmi- és művészettörténeti lábjegyzetnek tűntek, most, a totális hülyítő propaganda, a mindent elárasztó fake news, azaz egyszóval a neoszovjet (vagy újszovi) világában Prigov is újból aktuálisnak látszik: szeretnék látni például nálunk is olyan művészt, aki nem egyszerűen kigúnyolja a fennálló rendszert, hanem látszólag naivan bemutatja a rendszert kiszolgáló nyárspolgár egyszerű – és persze mégis összetett, a maga módján szakrálisan mély – gondolatvilágát.
Harmadrészt: most, amikor az izmusok lényegében kihaltak, Prigov elméleti munkái a konceptualizmusról frissítően hathatnának arra a nemlétező esztétikai diskurzusra, amelynek azért mégiscsak léteznie kellene – ha egyáltalán hinnénk a jövőben, a művészetben: abban, hogy lesz a mainál jobb társadalom, és van művészet, amely a mainak a lebontásában és annak a jobbnak a kialakításában segíthet.
Negyedrészt: mert Prigov él és élni fog – a nagyrészt általa teremtett és teoretizált orosz konceptualista művészet továbbél olyan alkotókban, mint az irodalomban Pelevin és Szorokin, mint a zenében a Shortparis például, vagy a zene és költészet határvidékén Pszoj Korolenko – s ha egy pillanatra lehetek mégiscsak örkényien abszurd módon optimista: ha vége lesz a háborúnak, és az oroszok végre megbékélnek azzal (aminthogy a nyugatos értelmiségük régóta erre törekszik), hogy nem uralkodni akarnak a világ fölött (s megváltani azt a mitikus-hagyományos értékeikkel), hanem végre igazán részt venni benne nemcsak olajjal-gázzal, hanem az igazán értékes művészeikkel például, akkor ezek a művészek – s akik majd utánuk jönnek: oroszok, ukránok, beloruszok: hasonló történelmi kínokat feldolgozó hasonló konceptualisták – pezsdítően hatnak majd a világra: akkor is, ha az már egy végvilág lesz – amiről eszembe jutnak Prigov eszméletlenül izgalmas fejtegetései a világ jövőjéről ( s ez egy olyan eleme az életművének, amit még kevesen vizsgáltak, ha jól látom).
A híres zen történet szerint ha a vak emberek megtapogatják az elefántot, mindegyik másmilyennek írja le – én még csak a hatalmas elefántot tapogató vak embernek sem gondolom maga, amikor – arcátlanul – Prigovról írok; és mégis, az alant olvasható néhány versről megosztok néhány tudnivalót és gondolatot.
Az első vers az egyik leghíresebb, leggyakrabban idézet költeménye: Prigov fehérnégyzet-verse, amely nem szól semmiről, csak magáról a versírásról – s most akkor oldalakon át idézhetném (nem teszem) az elemzőket, akik – részben e verssel kapcsolatban – magyarázzák Prigov grafikai életművének malevicsi vonulatát: azt, ahogy a fehér (vagy fekete) négyzetből mindent magába szívó fekete folt lesz.
A csótányos vers egy nagy ciklus része: Prigov makacsul kereste a szovjet életvilág leghétköznapibb megéneklendő részeit – így született meg a ciklusa a csótányokkal békében-szeretetben együtt élő szovjet emberről; miközben a bajszos csótány persze felidézi a híres Mandelstam-verset is: a nagy költő halálát – és általában a nagy, repülni próbáló költők sorsát Oroszországban – Puskintól Majakovszkijon, Mandelstamon és Paszternakon át Brodszkijig, Cojig – s persze Prigovig, aki a nagy orosz költő pózát, rangját, presztízsét – azt hiszem egészen komolyan (s közben mégiscsak viccesen) – magára vette.
A sok sétáló moszkvairól és a metróról szóló vers épp csak egy tipikus szöveg a sok száz (ezer?) közül, amely az orosz nyárspolgár érzelemvilágát fejezi ki: milyen ártatlan ez az érzés itt, amikor épp csak feltűnik a versben Róma, Konstantinápoly, Lengyelország – s milyen baljós hangulatot áraszt mégis a „bősz tüzek”-kel…
A KGB-s vers – hát igen: Prigov és a hatalom. Meg egyáltalán: az orosz művész és a hatalom viszonya. A hatalom ahogy játszik a művésszel. És a művész, ahogy idiótának ábrázolja a hatalmat, amely ugyanakkor mégiscsak vonzza – mint a szülő, aki kedvesen játszik veled, amíg meg nem gyilkol…
És így tovább: háború, katonai diktatúra, mindent elöntő szar, meztelenre vetkőző, magát Buddhának képzelő rendőr…
Hát ennyi. Mondjuk, hogy mégiscsak megtapogattam az elefánt ormányát.
