Mágikus realizmus ma: amikor a valóság már nem elég
A valóság egyre kevésbé tűnik stabilnak, és egyre több benne a bizonytalanság. Nem véletlen, hogy a kortárs művészetben megint egyre több az olyan kompozíció, amely egyszerre ismerős és zavarba ejtően idegen – mintha a hétköznapiban keresné azt, ami már nem magától értetődő. Újra előtérbe kerül a mágikus realizmus: egy olyan látásmód, amely a valóságon belül mutatja meg annak rejtett, elcsúszott rétegeit.
A mágikus realizmus fogalma a 20. század elejére vezethető vissza. A kifejezést először Franz Roh német kritikus használta 1925-ben Nach-Expressionismus – Magischer Realismus: Probleme der neuesten europäischen Malerei című művében, hogy leírhassa néhány, az 1920-as években alkotó festő szokatlan realizmusát, amelyben a valóság fantasztikummal keveredett.
A mágikus realizmus megszületésének kontextusát jól mutatja az 1925-ös mannheimi kiállítás, Az új tárgyilagosság – Német festészet az expresszionizmus után is, amelyet Gustav Friedrich Hartlaub rendezett a Kunsthalléban. A tárlat olyan művészeket mutatott be, mint Otto Dix, Georg Grosz, Max Beckmann vagy Christian Schad, akik az expresszionizmus szubjektív hevületével szemben egy hűvösebb, tárgyilagosabb, mégis nyugtalanító realizmust képviseltek.
Az első világháború utáni Európa kulturális közegében a művészet tehát egyfajta visszarendeződést mutatott: az expresszionizmus szélsőségesen szubjektív, belső világokra koncentráló gesztusai után újra a valóság felé fordult. Ez a valóság azonban már nem volt ugyanaz. A traumák, a társadalmi átrendeződések és az általános bizonytalanság hatására a „realitás” is idegenné, olykor szinte kiismerhetetlenné vált.
Mit is értünk a fogalom alatt?
A mágikus realizmus paradoxona, hogy a művekben a világ ábrázolása látszólag hűvös, tárgyszerű és figuratív, mégis valami megmagyarázhatatlan, enyhén elcsúszott dimenzió jelenik meg benne. A hétköznapi mögött feltárul valami többletjelentés – nem fantasztikum, nem látványos irracionalitás, hanem egyfajta csendes idegenség.
Ez különbözteti meg a szürrealizmustól: míg utóbbi a tudattalan, az álom és az irracionalitás felszabadítására törekszik, addig a mágikus realizmus a realitás felszínén marad, de azt finoman elidegeníti. Nem egy másik világot épít, nem science fiction jellegű univerzumot hoz létre, hanem a meglévőt billenti ki.
Fragmentált tapasztalatból mágikus realizmust kreálnak a kortársak
Ez a megközelítés a kortárs művészetben különösen aktuálissá vált. Az elmúlt évek globális tapasztalatai – a Covid–19-járvány, a háborús konfliktusok, a digitalizáció felgyorsulása, valamint a mesterséges intelligencia térnyerése – alapjaiban kérdőjelezték meg a valóságról alkotott fogalmainkat. A mindennapi tapasztalat egyre inkább fragmentált, közvetített és bizonytalan lett. Ebben a helyzetben a mágikus realizmus nem stílusirányzatként, hanem világértelmezési stratégiaként tér vissza.
A kortárs művekben egyre gyakrabban jelenik meg a figurativitás újrafelfedezése: felismerhető testek, tárgyak, terek, amelyek azonban nem illeszkednek teljesen a megszokott logikába. A testek torzulnak, átalakulnak, a perspektíva elcsúszik, a jelenetek egyszerre ismerősek és zavarba ejtők. Gyakran groteszk elemekkel találkozunk. A valóság és a torzulás közötti feszültség olyan állapotot hoz létre, amelyben a néző nem tudja pontosan eldönteni, mit lát: álmot, emléket vagy dokumentumot.
A mágikus realizmus egyik kulcsa éppen ez a bizonytalanság. Nem kínál egyértelmű narratívát, nem magyarázza meg önmagát. Inkább kérdéseket tesz fel: mennyire stabil a valóság, amelyben élünk? Mennyiben konstruált, és mennyiben tapasztalati? A digitális képek, az algoritmusok által generált vizuális világok, a mesterséges intelligencia által létrehozott „valóságok” mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a látás és az értelmezés közötti kapcsolat megbomoljon.
A mágikus realizmus gyakran kapcsolódik mikrohistóriákhoz, személyes vagy kollektív emlékezethez. Olyan narratívákhoz, amelyek nem illeszkednek a nagy, univerzális történetekbe. Nem véletlen, hogy különböző kulturális kontextusokban – Latin-Amerikától Afrikán át Kelet-Európáig – újra és újra felbukkan: mindenhol másként, de hasonló kérdéseket felvetve.
Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a mágikus realizmus nem azonos a fantáziával vagy a meneküléssel. Nem alternatív világokat kínál, hanem arra kényszerít, hogy a saját világunkat nézzük újra. Nem eltávolít a valóságtól, hanem közelebb visz hozzá – még akkor is, ha ez a közelség nyugtalanító.
A kortárs művészetben ezért válik ismét relevánssá: mert képes megragadni azt az állapotot, amelyben a valóság már nem stabil, de még nem is teljesen szétesett. Egy átmeneti térben mozgunk, ahol az ismerős és az idegen folyamatosan egymásba csúszik. A mágikus realizmus ebben a térben nem válaszokat ad, hanem érzékennyé tesz arra, hogy a világ, amelyben élünk, talán mindig is több volt annál, mint amit első pillantásra látni engedett.
Címlapfotó: Orr Máté (2023): Vadállatok nem valók a teraszra
