Háy János: A színház mindig tele volt és lesz is blöffel
Háy János József Attila-díjas szerző számára a színház egyszerre nyers valóság és kockázatos blöff: minden a szöveg igazságán áll vagy bukik. A drámaíró szerint nincs rendezés, ami megmenthetne egy rosszul megírt jelenetet, és nincs színész, aki a darab hibáit eltakarhatná. Ami mégis működik, az a nyelv és a párbeszéd ereje – az a lehetőség, hogy pusztán szavakból épüljön fel egy világ, amelyben a néző valódit érez. A szerzővel a magyar dráma napja alkalmából beszélgettünk a drámaírásról, annak fortélyairól és izgalmairól.
Egyetértesz Spiró Györggyel, aki azt mondta, hogy a dráma „nem tűri a hazugságot”?
Alapvetően azt gondolom, hogy általában a művészet nem tűri a hazugságot. Az alapja mégiscsak az igazságra való törekvés. Minden ettől eltérő alkotói szándékot én korrupciónak, művészi megvesztegetésnek gondolok. Hogy a színházban jobban létszik-e? Talán. Mégiscsak eléd vannak pakolva a szereplők, és nagyon könnyű hamisan működni színészként, főleg, ha a dráma szövege is szar, netalántán félresikerült a rendezés. Merthogy a színházban közös igazság van, ha nem mindenki képviseli azt az igazságot, akkor az egész előadás eltaknyol. Ugyanakkor, hogy magamnak és egyben Gyurinak is ellentmondjak, a színház tele van elviselhetetlen produktumokkal, művészieskedő szemfényvesztéssel, szórakoztatásnak álcázott vicceskedő blöffel.
Miben különbözik ebből a szempontból más műnemektől, és hogyan hat ez a drámaíró felelősségérzetére?
A színházban mindenkinek megvan a maga dolga. A drámaíró felelőssége a szöveg, méghozzá a jó szöveg. Amúgy minden műnemben ez az alkotó elsődleges dolga, feladata és felelőssége. Egyéb elvárásokat felesleges megfogalmazni, mert az irodalom csakis kizárólag a szöveg minősége felől értelmezhető.
Miben látod a színészek szerepét a drámaírás folyamatában? Mennyire tud hatással lenni akár alkotói szinten is a szövegre az a fajta együttműködés, ami a szerző és a rendező, illetve a szerző és a színészek között alakul ki?
Vannak színészek, akikkel jó barátságban vagyok, mondjuk például a Kapával (Mucsi Zoltán). Írtam is olyan darabot (Nehéz, Elem), amit neki akartam írni, de amikor írtam, próbáltam kitörülni a fejemből az ő képességeit, színészi tehetségét, megoldásait, mert nem szabad, hogy a szöveg problémáit egy lehetséges kiváló alakítás oldja meg. A kiváló alakítás az alakítás gondjaival kell hogy megküzdjön. Amúgy én nem vagyok színházi író a szó klasszikus értelmében, nem élek a színházban, a próbafolyamatokban csak annyira veszek részt, amennyiben igény van rám mint szerzőre. Szeretem a színészeket. Régen féltem tőlük, azt hittem, nagyképűek.
Milyen hatással van a színházi előadás a szöveg végső formájára? Van olyan pillanat, amikor úgy érzed: a rendezés „megment” egy jelenetet?
Szerintem egy rossz jelenetet semmilyen rendezés nem ment meg. Egyszer Nánay Pistának panaszkodtam, együtt néztük egy darabomat, hogy az a színésznő azért többet is kihozhatott volna belőle. Mire Pista azt mondta, hogy meg kellett volna rendesen írni. Igaza volt.
Többször mondtad, és az imént is említetted, hogy téged csak a szöveg érdekel, a színpadra állítás már a rendező felelőssége. Mennyire könnyű vagy épp nehéz számodra elengedni a saját darabodat, amikor más kezébe kerül? Nem érzel néha késztetést, hogy jobban beleszólj a rendezésbe?
Nem vagyok rendező, nem értek a rendezéshez, az szerintem egy másik munka. Ha egy rendező rám gondol mint szerzőre, van valami elvárás felém és egy sejtés, hogy körülbelül mire számíthat. Tőlem akar szöveget, ezt akarja rendezni. Biztos, hogy mindent elkövet, hogy a lehető legjobb dolog történjen a színpadon. Különben meg az a véleményem, hogy partvonalon kívülről senki ne pofázzon bele mások munkájába.
Hogyan közelíted meg egy szereplő belső világát, ha az nem kínálkozik azonnal?
Hát az nagyon rossz, ha nem kínálkozik, legalább valamennyi belőle. Ami meg nincs meg azonnal, a dialógusok kiépítése során megkerül. Alapvetően annak vagyok a híve, hogy a dialógusoknak mindent fel kell rakniuk, a praktikus és a lélektani történést is és közben úgy kell működniük, mint egy operabetétnek, egy kettősnek vagy egy négyesnek, nemcsak tartalmilag, hanem akusztikailag is. Amúgy ez érdekel a drámaírásban, hogy miképpen lehet csak párbeszéddel felrakni egy világot, és ezt meddig lehet redukálni, hogy tényleg csak annyi jelenjen meg a szövegben, ami feltétlenül kell, s hogy ez a kevés irgalmatlan érzelmi erőket mozgasson meg.
Hogyan írsz meg egy olyan figurát, akinek a világa távol áll tőled?
Hú, ez egy nehéz kérdés, mert tényleg vannak olyanok, akiket nem tudok megfogni, de őket nem is írom meg. A legtöbb arcot viszont megtalálom magamban, nem is kell hozzá túl sokat keresgélni. A fontos, hogy csak olyanokat tudsz megírni, akiknek az életigazságát hitelesen tudod képviselni. És itt visszautalok Spiró gondolatára, hogy a véleményezés a színpadon nagyon kínos, talán kínosabb, mint egy regényben, bár szerintem ott is ciki.
Fodor Géza mondta, hogy a kortárs színház sokszor nagyon látvány- és gesztuscentrikus, de ezek az előadások gyakran blöffként hatnak. Szerinted a drámának – akár mint irodalmi szövegnek – milyen szerepe van ebben a helyzetben? Hogyan tud egy mai drámaíró valódi mélységet adni, amikor a színház hajlamos a formára helyezni a hangsúlyt?
Bármilyen formában lehet hiteleset alkotni. Én drámaíró vagyok, engem az érdekel, hogy létre tudok-e hozni ilyen szövegeket. Ugyanakkor az egyik kedvenc előadásom Alvis Hermanis Long Life című munkája, amiben egyáltalán nincs szöveg, talán csak a végén egy pár szó a rádióból. A színház mindig tele volt és lesz is blöffel vagy ilyen művészetszimulációkkal. De ott vannak a jó arcok is, és érvényre is jutnak. Legalábbis remélem. Egy időben hívtak nemzetközi fesztiválokra, hát elég sok hamis játékot láttam, de például zsűriztem Varsóban a színművészetisek fesztiválján, ahol Zsótér osztálya is ott volt, és nem kellett magyarázkodni, hogy miért viszik el ők a fődíjat. Gyorsan írom ezt az interjút, amíg még optimista vagyok, mert aztán kő kövön nem marad…
Hol húzod meg a saját határaidat azután, hogy befejeztél egy darabot? A dráma – ahogy egyszer Spiró György is említette – nem ér véget az utolsó mondatnál. Mitől válik mégis „készre” egy szöveg?
Valóban a szöveg, bár én nem annyira támogatom, alakul a próbafolyamat során is. De azért a vége nekem ott van, amikor én kitettem a pontot, már ha van a darab végén pont. Amúgy a kooperációt fantasztikus dolognak tartom, és nem lenne ma emberiség, ha ez nem létezne, de művészi munkában sajnos nem tudok közösködni. Csak egyedül megy, és azt is megtudtam, hogy Lloyd Webber is egy ember, nem olyan, mint a Lennon–McCartney, lehet, hogy az Ilf–Petrov is egy?
Mit gondolsz, mi képes igazán megérinteni egy mai nézőt a színpadon?
Most talán furcsának fogod találni, hogy egy artisztikus dolog kapcsán, mint a színház, azt mondom, hogy a valóság. A színház egy olyan szeglete maradt a világnak, ahol tulajdonképpen az zajlik, ami kétezer éve is zajlott. Emberek vannak előtted, kiteszik a testüket, az arcukat. Ez rohadt komoly dolog! És ennek szerencsére nincs riválisa ebben a pszeudovalóságokkal átáztatott világban. Lear, Macbeth, Hamlet, Tót és az Őrnagy: ők valóság.
A mai beszélt nyelv széttöredezett, közhelyes, sokszor ironikus. Mennyire lehet ebből drámai nyelvet formálni? Milyen lehetőségei vannak egy kortárs drámaírónak, ha ezzel az anyaggal kell dolgoznia?
Szerintem a nyelv teszi a dolgát, törekszik a világ megfogalmazására, még akkor is, ha talán megfogalmazhatatlan. Sokféle nyelvet lehet használni, és ez tök jó. El sem tudom mondani, milyen felemelő Elektrát írni vagy Passiót, és milyen gazdag a nyelvi mozgástér benne. Ugyanakkor tudni kell, hogy minden irodalmi nyelv teremtett nyelv. Bármennyire is közel áll a használatban lévőhöz, mint például nálam a Mamikám című regényben, akkor is teremtett. Ahogy a színész nem léphet a színpadra civil gesztusokkal, a nyelv sem maradhat civil. Át kell szervezni. Ugyanakkor a nyelv épp azt mondja magáról, mint Jézus: Én vagyok a valóság és az élet.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
