Málik Irén: Divatok jöttek, mentek, én maradok

Mikor vált egyértelművé, hogy művészettel szeretnél foglalkozni?

Mindig tudtam, hogy ezt akarom csinálni. Szegény családból jöttem, a szüleimnek semmi közük nem volt a művészethez, mégis kitaníttattak. Nem értették igazán, mivel foglalkozom, de támogatták, hogy tanuljak. Az első pillanattól a saját erőmből kellett boldogulnom, ezért később is nagyon fontos volt, hogy megteremtsem a magam számára az anyagi biztonságot, ami lehetővé tette, hogy szabadon alkothassak. A családunkban a kézimunka mindenesetre jelen volt: a nagyanyám nagyon szépen hímzett, de édesanyám is ügyes kezű volt. 

Festőként indultál. Hogyan kerültél közel később a szövéshez?

A Török Pál utcai képző- és iparművészeti gimnáziumba jártam, festő-grafikus szakon végeztem. Semmi közöm nem volt a textilhez. Ugyanakkor úgy éreztem, hogy a festészetből nem fogok tudni megélni, nekem pedig egy olyan szakma kellett, amellyel el tudok helyezkedni. Ezért mentem az Iparművészeti Főiskolára, és így kerültem a szövéshez. Vonzott is ebben, hogy az anyaggal dolgozhatok. 1970-ben végeztem, majd ott is maradtam szakoktatónak. Hét évig tanítottam.

Milyennek láttad belülről a főiskolát?

Egy idő után azt éreztem, hogy burokban élünk, ahonnan nehéz kilátni és tájékozódni. Az oktatói pályafutásom alatt már saját műveket is készítettem. Amikor az egyik munkámmal díjat nyertem, azt mondták, nem szőhetek többet a hallgatók gépén. Pedig szünetben dolgoztam, senkit nem zavartam. Ezt szakmai féltékenységként éltem meg.

Már ezekben az években fontos lett számodra Olaszország. Mi fogott meg benne?

Először 1972-ben voltam Rómában. Bolondulok a római korért, az antikvitásért, és ez az érdeklődés egészen a középkorig, a román korig tart. Egy katalógus borítóján láttam meg először egy római kori síremléket, ami egy házaspárt ábrázolt. Teljesen lenyűgözött, és innentől kezdtem el gyűjteni az anyagokat, amiket szövetben is meg lehetne valósítani. Rómában végigjártam a római emlékeket, később pedig eljutottam Ravennába, Assisibe, Umbriába.

A főiskolán az esztétikatanárunk egyszer megkérdezte, melyik felülethez mennék közelebb: a fához vagy a kőhöz. Én a követ választottam. Ő a fát várta volna, annak az erezete, a finomsága miatt, de engem már akkor is a kő vonzott.

A kő hidegségét, súlyát hogyan tudod megőrizni egy olyan anyagban, amelyhez inkább puhaságot társítunk?

Az anyagválasztás nagymértékben befolyásolja, hogy milyen érzetet közvetítek. Ha követ szövök, nem gyapjúból fogom megcsinálni, hanem lenből vagy kenderből. Nem feltétlenül lesz meleg attól valami, hogy textilből készül. A felületet a különböző szövéskötésekkel is lehet alakítani. Itt nagyon sokat hasznosítottam abból, amit annak idején a gyárban tanultam. Nem idegenkedem a műszálaktól sem. Ha valahová az való, bele kell tenni.

A főiskola után éppen a biztos háttér miatt mentél a textiliparba. Megtaláltad ott, amit kerestél?

Dehogyis. Először a Magyar Posztógyárba kerültem, de a felsőruházati anyagok tervezése nem nekem való volt. A szőnyeggyárakban pedig az volt a baj, hogy túlságosan festőiek lettek a szőnyegeim. Falra valók voltak, nem a földre. Mindeközben azonban a saját munkáimmal is foglalkoztam: pályázatokra, kiállításokra dolgoztam, díjakat is kaptam.

Amikor megkaptam a Ferenczy Noémi-díjat, a gyárban gratuláltak, aztán hozzátették, hogy azért olyasmit kellene tervezni, amit el is lehet adni. Ez jól mutatja, milyen elvárások között dolgoztam.

A hetvenes években közben maga a textilművészet is sokat változott. Téged mennyire érintett meg a kísérletezés, a térbe kilépő textil?

Akkor nagyon erős volt a lengyel vonal, jöttek a plasztikus munkák, és mindenki meg volt bolondulva értük. A falra készülő textil, a kárpit háttérbe szorult. Izgalmasak voltak ezek a kísérletezések, de engem kevéssé érintettek meg. Én szövős vagyok, nem gobelines, ezt is mindig elmondom. A divatok pedig soha nem érdekeltek. Mindig a magam útját jártam.

Ez az anyagok használatában is jelent valamilyen határt?

Nem vagyok ellene annak, hogy valaki drótot vagy más szokatlan anyagot használjon. De fontos, hogy legyen valamilyen üzenete az adott műnek, valamint fontos a megfelelő kivitelezés is. 

Mikor vált Kecskemét az életed részévé?

Több mint negyven éve járok ide. Előtte Nagymarosra mentem, és amikor az ottani alkotóház megszűnt, több helyen is megfordultam. Ez valamikor a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején volt, ekkor vált a Kecskeméti Alkotóház a második otthonommá, ahol nemcsak inspirációt lehet nyerni, de itt meg lehet teremteni azt a közeget, ami kell az alkotáshoz.

Mitől tudsz éppen itt ilyen jól dolgozni?

Én ide hazajövök. Mindig a tízes szobában vagyok, itt kilátok az ablakon, miközben ez egy csendes, elszigetelt része az alkotóháznak. Ez nekem kifejezetten fontos is, hiszen szükségem van az egyedüllétre a munkához. 

Óriási falak, tágas terek jellemzik az alkotóházat, így kifejezetten ideális körülmények állnak rendelkezésre az alkotáshoz. Nem véletlen, hogy a munkáim kilencven százaléka e falak között készült el. Ugyanakkor mindez mit sem érne Király Krisztina, az alkotóház vezetőjének elkötelezett, szeretetteli hozzáállása nélkül: ő az, aki mindent megtesz azért, hogy kellemes környezetben, megfelelő körülmények között alkothassunk. Az elkötelezettsége a ház iránt példaértékű, ezért is gondoltam, hogy neki és az alkotóháznak ajánlom a mostani kiállításomat, ami tulajdonképpen válogatás az elmúlt ötven évtized munkájából.

Az egyedüllét mellett mennyire fontos, hogy más művészek is dolgoznak a házban?

Nagyon érdekesek ezek a kapcsolatok. Nem csak akkor jövök, amikor textilesek vannak itt. Van, hogy szobrászokkal, festőkkel találkozom, legutóbb zománcosok dolgoztak a házban. Behívnak, megnézem, mit csinálnak, beszélgetünk. Lehet, hogy nem értek ahhoz a szakmához, de attól még érdekel, a közös beszélgetések mindig inspirálóak. Így sokféle területen dolgozó emberrel kapcsolatban vagyok.

Olaszországhoz visszatérve: a római emlékek után a középkori építészet is megjelent a munkáidban. Mi érdekelt benne?

A templomok, a csíkos templombelsők lenyűgöztek. A sienai katedrálist is megszőttem: a sötétbarna és fehér sávokat, az egész belső térnek ezt a csíkos, kockás rendjét. Hasonló szemléletben készült, mint az Augusztus című falikárpit, amit 1972-ben készítettem, és amivel első díjat nyertem a II. Fali- és Textilbiennálén.

Hogyan változtak később a témáid?

A kövek után az Umbria és a középkori templomok ihlette kompozíciók jöttek. Később keresztény témákkal foglalkoztam, ilyen az Életút is, amelyet a kecskeméti Katona József Múzeum Gyűjteményének adtam. Aztán jöttek a misztikusabb munkák, a Teljesség, a kör motívumával.

Szeretem alaposan végiggondolni a kompozícióimat, azt, hogy mit miért csinálok. Az Időtlenségben például egy romos, homokkal részben betemetett környezetben jelenik meg egy gyík. Ott az élő és a holt együtt érdekelt. Egy másik munkám, a Más utak, más utazók a Via Appiához kötődik.

Az utazás az egyik kedvenc munkádban is visszatér. Hogyan született ez a hajós kompozíció?

A hajózás volt a kiírt téma, nekem pedig Szindbád története jutott eszembe. Ezen kezdtem gondolkodni: lehetne egy földgömb, benne egy hajó, fölötte pedig a csillagos égbolt, amely mutatja az irányt. Hogy ennek a hajónak állandóan mennie kell.

Ehhez is kötődik egy alkotóházi történet. Mondtam, hogy nagyon kellene egy csillagos égbolt a munkához, Király Krisztina, az alkotóház vezetője pedig rögtön keresett nekem egyet a számítógépen. Abból tudtam kiindulni.

2000-ben nyugdíjba mentél. Mennyiben változtatta ez meg a munkádat?

Azóta vagyok boldog ember, mert azt csinálom, amit akarok. Nem kellett többé a gyári elvárásokhoz igazodnom. Készítettem a saját munkáimat, kiállításokra dolgoztam.

Honnan indul ma egy új mű? Leülsz, és keresel egy témát, vagy valami látott dolog indítja el?

Ez változó. A Bukott angyalnál például maga a gondolat izgatott. Végiggondoltam, hogy a bukott angyalt a törött szárnyakkal lehet a legjobban megjeleníteni. Ebből indultam el. Nem is szőttem meg az egészet, egy részét dolgoztam át.

Máskor valamit meglátok. Itt sétáltam a kertben, és egymásra dobálva hevertek a fadarabok. Odamentem, lerajzoltam őket, és nagyon jó kompozíció lett belőlük. Volt az egésznek egy borongós hangulata. Van, amikor fényképezek is, de ez rajzból indult. Szeretem az olajpasztellt és a porpasztellt is. Ha valami elkezd érdekelni, elkezdem lerajzolni.

Mennyire köt meg a vázlat, amikor szőni kezdesz?

Nem ragaszkodom hozzá. Szövés közben mindig változik a munka. Hiába tervezem el például kék hangulatúnak, ha elkezdem, és azt látom, hogy nem jó, áthangolom az egészet. Amit papíron leteszek, az nem szentírás.

Van, hogy meghímzek bizonyos részleteket, de ez csak kiegészítés az én esetemben. Ha megszőttem valamit, és úgy érzem, valahonnan hiányzik még valami, akkor kerülhet bele. Nem abból indulok ki.

A legutóbbi nagy munkádnál mi változott meg a tervhez képest?

Egy grafikámból indultam ki, eredetileg tájkép volt. Azt gondoltam, nem érdemes egyszerűen leszőni a grafikát, így végül egy három részre osztott kompozíciót alkottam meg. Itt terveztem meg márciusban, és nagyon gyors tempóban szőttem meg. Egy 140 × 160 centiméteres munka, amelynek a közepében szereplő vörös folt nem is volt eredetileg a terv része: szövés közben éreztem, hogy valami még kellene oda.

Fizikailag hogyan bírod egy ekkora munka elkészítését?

Nem megy egyfolytában. Két-három napig dolgozom rajta, aztán kell egy kicsit pihennem. Ennél a munkánál nagy volt a tempó, de még így sem tudtam volna mindennap haladni vele. A szövéshez fizikai erő, állóképesség is kell, valamint egyfajta fókuszált jelenlét, amit nem lehet folyamatosan fenntartani.

A legutóbbi kiállításodra ötvenöt év munkáiból válogattál. Mi alapján döntöttél?

Azokat választottam ki, amelyeket jellemzőnek éreztem erre az ötvenöt évre. Az válogatás volt, nem életmű-kiállítás.

Közben az életműved sorsáról is döntöttél. Miért Szombathelyre kerülnek a munkák?

Gondoskodni kell róluk. Nyolcvanegy éves vagyok, nem szeretném, hogy majd az utódaimnak kelljen ezzel foglalkozniuk. Ezért a munkáimat a Szombathelyi Képtárnak adtam, azzal a feltétellel, hogy rendeznek egy életmű-kiállítást, ami jövőre valósul meg.

Ha végignézel ezen az ötvenöt éven, meg tudod fogalmazni, mi az, ami végig hajtott?

Ez belső kényszer. Nem tudom másképp megmondani. Csinálnom kell, és kész. És amíg csinálom, addig élek.

 Fotók: Hegyi Júlia Lily / Kultúra.hu