Egy falnyi csiga, tengernyi meglepetés

Aki azt gondolja, hogy egy természetrajzi kiállításon csak a nagyvadak vagy a színes madarak érdemelnek figyelmet, az valószínűleg még nem állt szemtől szemben a Mátra Múzeum csigafalával, amely a természettudományi pavilonban kapott helyet. A háromszintes épület közepén álló hatalmas, épített kocsánytalan tölgyfa mintha összefogná az élővilág szintjeit: a gyökértől a lombkoronáig kísérhetjük végig a különféle élőlényeket. A fa alatt, mellett és felett – szó szerint – elhelyezkednek azok az élőhelyek, amelyek Magyarország természetes környezetének változatosságát tükrözik.

A kiállítás készítői ugyanakkor nem elégedtek meg a hazai példákkal, így eshet meg, hogy a látogató hirtelen óriási tengeri csigákkal, kagylókkal és színpompás pillangókkal találja szemben magát. Az élénk színek, a különleges formák, a méretek extremitása nem véletlen: a trópusi területeken egész évben bőséges a táplálék, így az evolúció is szabadabban gazdálkodhatott. Ezek az élőlények nem spórolnak a dizájnnal: óriásira nőnek, csillognak, villognak. Ugyanakkor a mérsékelt égövben csak egy rövidebb vegetációs időszak áll rendelkezésre, amely alatt nemcsak enni és növekedni kell, de utódokat is világra segíteni. Így ezen a területen, tehát Magyarországon is, kevesebb energia jut a külcsínre. Ennek ellenére a hazai fajok is legalább olyan érdekesek, mint trópusi rokonaik, csak alaposabban meg kell nézni őket.

A pavilon második szintjén, a bokros és gyepes élőhelyeket bemutató diorámák mellett felbukkanó különleges installáción ezt meg is tehetjük:

Ott vannak például az alig pár milliméteres csigácskák – mint a kurta félmeztelencsiga vagy a sugaras kristálycsiga –, amelyek szabad szemmel gyakorlatilag észrevehetetlenek, ám kinagyított képeik hosszabb bámészkodásra késztetnek: barázdált, mintázott, különleges formájú házaik egy sci-fi díszlettervezőjének is becsületére válnának. De a falon van élethű rajz és minta a jól ismert éticsigákról és a kevésbé szeretett meztelencsigákról, ahogy folyami kagylókról is.

A csigák és kagylók egyébként nemcsak azért különlegesek, mert némelyikük ékszerként is megállja a helyét, hanem mert evolúciós történetük is izgalmas. A puhatestűek törzse még az ősi laposférgekből fejlődött ki, és habár nem szelvényezettek, mint a gyűrűsférgek, mégis fejlettebbek náluk: van szívük, emésztőmirigyük, külön légzőszervük, sőt, sokuknak igen fejlett érzékszerve is.

Ugyanakkor hatalmasra meg tudnak nőni: ezt a csigafal mellett kiállított óriáskagyló bizonyítja. Akár a 1,5 méteres nagyságot is el tudja érni, súlya pedig 200 kilogramm is lehet. Az Indiai-óceán és Csendes-óceán meleg, tiszta, sekély vizeiben él, és kagylóhéjait a középkorban előszeretettel használták keresztelőkádnak. Az evolúció különösen látványos eredményeit azonban igazán a fejlábúaknál figyelhetjük meg – igaz, ők sem a Mátrában, sem Magyarországon nem láthatóak, mivel kizárólag a tengerekben élnek. A tintahalak, polipok és nautilusok mind a puhatestűek legfejlettebb csoportjához tartoznak, szemük a kép- és színlátásra is alkalmas, idegrendszerük pedig már-már agynak nevezhető.

Mindenesetre a Mátra Múzeum csigafala és puhatestű-kiállítása is megmutatja, hogy nem csak a hatalmas, a látványos vagy a gyors élőlények érdemlik meg a figyelmet. Néha egy nyálkás test, egy spirálba csavarodó ház vagy egy nagyra nőtt meszes héj is bőven elég ahhoz, hogy valami igazán érdekeset lássunk.

Köszönjük Fodor Rozáliának, az MNMKK MTM Mátra Múzeuma igazgatójának és főmuzeológusának a szakértő tárlatvezetést.

Fotó: Hegyi Júlia Lily / Kultúra.hu