Miért nem te vagy Rómeó? – Kézdy György emlékezete

Az ötvenes évek végén ismertem meg, a Dohány és a Síp utca sarkán lévő Egressy Gábor művelődési klubban, ahol Jancsó Adrienn és Szentpál Mónika, a kor két jeles előadóművésze versmondást tanított. Fiatal költők, írók, színészjelöltek jártak oda, köztük Kézdy is. A klub könyvtárosa, Kárpáti Kamil (maga is költő) klasszikus és modern szerzők verseiből összeállított műsoraiban Kézdy is fellépett, és szorgalmasan képezte beszédtechnikáját. Tudtuk, hogy színésznek készül. Élvezet volt hallgatni tőle Weöres Sándort, Szabó Lőrincet, Tóth Árpádot vagy éppenséggel Baudelaire-t. Fel is vették a főiskolára, Várkonyi Zoltán tanítványa lett. Kedves, rokonszenves egyéniség volt.

Külleménél fogva inkább karakterszerepekre alkalmas, jó humorú, szarkazmusra hajló színésszé érett, mire 1962-ben megkapta a diplomát.

Jellemző volt iróniájára az általa nevetve mesélt eset: őt elfogultan szerető mamája értetlenkedve kérdezte tőle az egyik vizsgaelőadás után, hogyhogy nem ő volt Rómeó. Nem. Nem volt Rómeó, később sem lett alkalmas amorózó- vagy hősszerepekre. Annál inkább érdekes jellemek alakítására, mint a Sirályban a félszeg Medvegyenko, a Gombkötő a Peer Gyntben, a Csíksomlyói búcsú öreg pásztora, Melchiades a Száz év magányban, a bőbeszédű Spooner a Senki földje című Pinter-darabban, de akár Gömbös Gyula is Hernádi Bajcsy-Zsilinszkyről írott művében, feledhetetlenül remek Solomon Arthur Miller Alkujában.

A diploma után Debrecenbe került. A Csokonai Színház fiatal rendezője (1963-tól főrendezője), Lengyel György kitűnő csapatot szervezett fiatal, végzős színészekből, és máig emlékezetes Sirály-előadást vitt velük színre. Kézdy ’67-ben Pécsre került, onnan a 77/78-as évadra Kecskemétre, a következő szezonban pedig már a Nemzeti Színházba, ahol csaknem tíz évet töltött. Fellépett a Játékszínben is, majd ’87-től ’93-ig a szolnoki Szigligeti, 93-tól pedig a veszprémi színház tagja lett. Utána már csak szabadúszóként vállalt szerepeket.

Első házasságára jól emlékszem a régi időkből. Mauzi, Márk fiuk édesanyja  kedves teremtés volt. Később Balla Margit, a jeles grafikus lett a társa, sokszor találkoztam velük Lázár Ervinéknél a Lónyai utcában. Kézdy nagyon jó barátságba került Ervinnel. Rajongott a csodamesékért, sokat olvasott fel közülük a rádióban, a fellépésein. Kedvence volt a Retemetesz. Farkasréten, 2006 decemberében Lázár ravatalánál is mesét mondott: a Masako köztársaságot meghatottságtól átfűtött hangon.

Színpadi színész volt, és szerette a pódiumot is. Bár számos filmben láthattuk, a filmet nem tekintette a műfajának. A tévéjátékot jobban kedvelte. A hetvenes években, amikor még szép számmal kerültek képernyőre értékes művek, mindig adódott neki szerep. Aztán Horváth Ádám meghívta a Szomszédokba, és nagy népszerűségre tett szert az elegáns Virág György doktor figurájával.

Nevető arcára emlékszem, örömteli találkozásainkra; novelláim felolvasására jellegzetesen nyugodt, férfias érzelemmel teli hangján, amelyen verset is mondott. Két eset emléke különösen is elevenen él bennem. A kilencvenes évek vége felé lehetett, hogy meghívtak egy családi házba, egy afféle privát szalonba. A háziak jóban voltak Kézdyvel, és megkérték, hogy olvassa fel az egyik hosszabb elbeszélésemet. Gyönyörűen előadta, de a vége felé mintha elfáradt volna: már nehezére esett a beszéd. Kissé el is sápadt, mégsem hagyta abba, de az utolsó szavak után hirtelen a torkához kapott, és mivel mellkasi szorítás volt a panasza, hívtuk a mentőket.

Egy évvel a halála előtt a Fókusz könyváruházban vállalt felolvasást baráti szeretetből. Már kínozhatta a betegség: látszott az arcán, a tekintetén a leküzdött fájdalom. Orgánuma azonban a régi volt. Most nem lett rosszul, de mert a történet arról szólt, átér-e a kötéltáncos a mélység fölé kifeszített kötélen, bevégzi-e a művész, amire hivatott, elcsuklott a hangja.

Aztán nemsokára hallottuk a szörnyű hírt, a fájdalom előli önkéntes zuhanást a kórház ablakából a halálba. Hetvenhét éves lett volna másnap. A Kozma utcai temetőben hosszú sorban, sokan kísértük utolsó útjára.

A képen Kézdy György színművész 2005-ben. Fotó: MTI/Féner Tamás