A beszélgetéssorozat idén a Klasszikusok újragondolva tematika mentén lépett Budapest határain kívülre, a Miskolci Nemzeti Színház következő évada pedig egy különleges klasszikussal indul. Kisfaludy Károly A tatárok Magyarországon című darabjával nyitotta meg kapuit 200 éve a teátrum, azóta azonban, mint Béres Attila elmondta, „nem nagyon játszották”. A színháztörténeti tény, valamint „az, amit a Miskolci Nemzeti Színház szeretne jelenteni, olyan legkisebb közös többszörös”, ami a művészeti tanácsot a darab műsorra tűzésében motiválta. Az augusztusi premier főhajtás lesz a 200. évfordulóra, tette hozzá Béres Attila, jelezve, hogy Szőcs Artur rendezése a hagyomány és a progresszió jegyében készül, továbbá kiemelve, hogy szinte a teljes társulat közreműködik az előadásban. (Lapunk korábban beszámolt arról, hogy az előadáshoz Mongólia budapesti nagykövete a színház számára elkészíttetett egy tradicionális mongol hangszert.)
Temesvári Éva beszámolt arról, hogy a Csodamalom Bábszínház idén ünnepli fennállásának harmincadik évfordulóját, az évad pedig ehhez kapcsolódóan a Miskolci mesék című előadással nyílt, amelyben az Avasi kilátótól Dérynéig a város fontos helyszíneinek és személyiségének állítottak emléket. Az értékek és a hagyományok továbbadásáról az igazgató úgy vélte, a bábszínházakban egyre több az élőszereplős, látható mozgatóval készített előadás, a műfaj azonban a legtöbbeknek a kesztyűs bábot jelenti, ami némiképp háttérbe szorult, ezért szeretné ezt a hagyományos műfajt visszahozni a repertoárba. Mivel a szülők számára a bábszínház a kesztyűs báb, magyarázta Temesvári Éva, őket igyekeznek elsősorban megnyerni, hogy elvigyék a gyerekeket hozzájuk a képernyők, a mobiltelefonok elől.
A bábszínházon indul a színházi szocializáció, ezért sem mindegy, milyen a kapcsolat egy város színháza és bábszínháza között. A beszélgetésen kiderült, a Miskolci Nemzeti Színház és a Csodamalom Bábszínház közvetlenül nem működik együtt, tehát koprodukciók nincsenek, de ahogy Béres Attila fogalmazott, figyelnek arra, hogy „ne legyenek interferenciák”. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy ugyanannak a korosztálynak nem készítenek előadást, és annak érdekében, hogy minél többen juthassanak el mindkét színházba, egyeztetik a játékrendet.
A Miskolci Nemzeti Színház műsorpolitikájában nagy hangsúlyt kapnak a város saját történetei.
Béres Attila felidézte a Mi és Miskolc című előadást, amellyel a színház irányítását 2012-ben átvevő új csapat nyitott, és úgy jött létre, hogy Szőcs Artur rendező és jó néhány színész Budapestről Miskolcig gyalogolt. Megemlítette Mikó Csaba Agave című darabját, amelyet a színház felkérésére készült, és amelyhez az író egy hónapos ott-tartózkodása alatt gyűjtött anyagot, valamint utalt a következő évadban bemutatandó Csárdáskirálynőre. Az operettnek ugyanis van helyi vonatkozása: a librettista, Jenbach Béla Miskolcon született.
„Van hova nyúlni – jegyezte meg Béres –, csak az a baj a kulturális emlékezettel, hogy Miskolcról nem Jenbach Béla, hanem Pataky Attila neve ugrik be. Nekem az a dolgom, hogy Jenbach neve ugorjon be elsőként mint miskolci kulturális termék.” Az igazgató hozzátette, természetesen Pataky Attila is a helyi kulturális kánon része, a színházvezetésnek viszont az a feladata, hogy a várost ne csak vele vagy „a nehézipari bélyeggel” azonosítsák, hanem a „Miskolc, a kultúra városa” címkével. „Ez önös érdek, mert így lesz nézőnk, és így lehetünk még bátrabbak” – szögezte le az igazgató, felhívva a figyelmet a város színes kulturális életében szerepet játszó Cinefest filmfesztiválra, a Miskolci Szimfonikus Zenekarra is, továbbá sajnálatát fejezte ki, hogy a Bartók+ Nemzetközi Operafesztivál már nem létezik. „Egy várost a kultúra tesz várossá” – fogalmazott Béres Attila, hozzátéve, Miskolc sokkal több, mint amennyit kívülről gondolnak róla.
Stuber Andrea úgy vélte, Miskolcon a közönség magáénak érzi a színházat, büszke a társulatra. „Ez egy más helyzet, mint Budapesten, ahol van harminc színház. Ez itt nemcsak egy közönség, hanem egy város közössége is, ami oda-vissza működik a színpadról” – jegyezte meg a kritikus.
A színháznak van városa, és a városnak van színháza, foglalta össze a Miskolci Nemzeti Színház és a miskolci közönség viszonyának szoros kapcsolatát Stuber Andrea.
Azt is kiemelte, egyedülálló, hogy öt rendező irányítja művészeti tanácsként a színházat, aminek az előnyeit tapasztalja a közönség. Például úgy, hogy figyelemmel lehet kísérni a színész-rendező találkozások ciklikusságát.
Az öttagú művészeti tanács létrejöttének hátteréről Béres Attila úgy fogalmazott, nem akartam, hogy „elveszett generáció” legyenek. Felidézte, hogy kortársaik közül Schilling Árpád, Bodó Viktor, Balázs Zoltán a független területet választották, ők pedig Budapesten kívül kezdtek dolgozni. „Mehetett volna ez a generáció is a levesbe”, fogalmazta meg Béres az egyik lehetséges utat, de mivel bennük volt a vágy, hogy megmutassák, „tudnak színházat csinálni”, természetes volt ötőjük, rajta kívül Keszég László, Rusznyák Gábor, Szabó Máté és Szőcs Artur összefonódása. „Úgy, hogy magányos farkasok futkorásznak Szombathelytől Békéscsabáig, nem lesz színház. Úgy kilövik őket, ha nincs rajtuk jó jeladó”, fogalmazott Béres, és aláhúzta, „így még a politikát is le lehet győzni”.
Stuber Andrea szerint az itt folyó munka eredménye egy nem gépies, de üzemszerű és megbízható szakmai színvonalú működés. „Ha az ember idejön, több szempontból biztosra megy. Itt nem lesz kispórolva sem a munka, sem az elgondolás” – állapította meg.
Mindennek alapköve a társulat, amelynek összetétele kapcsán Béres Attila az összhangot emelte ki, és elárulta, a szerződtetések kapcsán is közösen hoz meg minden döntést az öttagú művészeti tanács. Kezdeti stratégiájukat a „mi leszünk a nagy dobbantó a fiatal színészeknek” elv jellemezte, kiemelve, náluk „nincs kispad”, azaz mindenki lehetőséget kap a bizonyításra. A stratégia azonban az évek alatt azzal együtt változott, ahogyan a művészeti tanács és a társulat „együtt izmosodott” és egymásra talált a közönséggel.
Ma már nem dobbantó, hanem az ország egyik legfontosabb és legvonzóbb szakmai műhelye a Miskolci Nemzeti Színház.
A számára fontos szakmai partner színművész, a következő évadban a Thália Színházhoz szerződő Görög László példáján fogalmazta meg a társulatépítést illető nézeteit Béres Attila. Megvilágította, hogy a távozó művész helyére nem egy másik Görög Lászlót kell szerződtetni – már csak azért sem, mert ebben a „billenő korosztályban” több „zseni” is van a társulatban, és sorolta Harsányi Attila, Fandl Ferenc, Gáspár Tibor nevét. Igazgatóként, vélte Béres, az a feladata, hogy a fiatal színészeknek biztosítson olyan lehetőségetó, hogy belőlük is Görög Lászlók legyenek. (Harsányi Attilával a Kaszás Attila-díj átvétele után készített interjúnk itt olvasható.)
Temesvári Éva pályázatában hangsúlyosan szerepelt a nyitás és a közösségépítés. Ennek eredményeként a bábszínházat kiviszik a városba, elviszik az iskolákba, ahol a műfaj sokszínűségével ismertetik meg a gyerekeket, a bábszínházat pedig fokozatosan a város lakói számára nem csupán az előadások idejére teszik nyitott térré.
A bábszínház társulata két évtizede van együtt, de szeretnének fiatalítani. A stabil emberi és alkotói közösségként működő társulat és az új művészeti vezető (Fekete Dávid – a szerk.) miatt
jelentősen megnőtt az érdeklődés a Csodamalom iránt a szakmai közegben,
mondta el Temesvári Éva. A fejlődés kapcsán kiemelte a Színházi Olimpiához kapcsolódó Bábművészeti Világtalálkozó eseményeit, az érkező előadásokat és a workshopokat, célkitűzésként pedig arról beszélt, hogy szeretnének kilépni a nemzetközi porondra is, ami a Miskolci Nemzeti Színház esetében is cél.
A közeljövő terveit illetően Béres Attila elmondta, a 200. évfordulót méltó megünneplésére koncentrálnak. Hozzájuk is érkeznek előadások a Színházi Olimpiának köszönhetően, azon túl a későbbiekben érkezik a Teatrul Bulandra, valamint a Comédie-Française. Még ebben az évadban bemutatják Pintér Béla Gyévuskáját Ascher Tamás rendezésében, a következő szezon pedig a vezetőség elmúlt nyolc évének összegzése lesz műfajilag és az előadások szempontjából is. Még nem tudják, milyen formában, milyen büdzséből valósítják meg a terveket, de az, hogy öten vannak, fogalmazott Béres, kreatív ötleteket eredményez és segít átlendülni a nehézségeken. „Ha mi öten együtt maradunk és együtt marad a társulat is, akkor mindent túlélünk” – szögezte le az igazgató.
A Nemzetivel ellentétben a Csodamalom Bábszínház télre bezárt, az évadot viszont kitolta. Az intézmény a nyáron is nyitva marad, vasárnaponként külső helyszínen játszanak. A következő évadban a három felújítás mellé maximum három bemutatóval számolnak.
Stuber Andrea nem látja optimistán a jelent és a közeljövőt. A kritikus szerint a színházaknak az idei energiahelyzet „nagyobb pofon” volt, mint a Covid, és leginkább a túlélésről van szó. Az a feltételezése, hogy egy darabig még „életben maradni üzemmódban” működnek a színházak, a művészi továbblépésre csak ezt követően tudnak fókuszálni.
Fotók: Gálos Mihály Samu
