Miskolci szív

Kazsimér Soma

„Miskolciul” beszélni annyit tesz, mint ismerni a kategóriák közös halmazát, az irányvonalak metszéspontját: mert ilyen ez a város. A város, mely nemcsak földrajzi határai között terül szét: a nyelvben is kirajzolja magát. Itt nőttem fel, elsajátítottam a miskolcit: „kibeszél” belőlem, belőlünk az életterünk. Vagy éppen elnémít, mert hisz hallgatni is tanultunk. Lenne feladat, látjuk is talán, hol, de a pontos rámutatáshoz, a mozdításhoz a kimondás is kellene. Keressük a szavakat, botladozik a nyelvünk. Éppen ráfordulnánk, szóba hoznánk a sebet, de ekkor valaki közbeszól, terel: „Nézd csak milyen szép a Bükk!” És ezzel nehéz vitatkozni, a Bükk valóban szép. Ebben teljes igaza van. De nemcsak a hegy, más is tornyosul közös horizontunkon. A fenyegető ismeretlen? Vagy csak az ismerős mozdulatlanság? Mindegy is, beszéljünk ellene! És ha nem elég a meglévő nyelvünk hozzá: hát beszéljünk „újmiskolciul”.

A 1997-ben született Kazsimér Soma költő, performer kutatási területe a hazai kriptofauna.

Lukács Flóra

Miskolcon nőttem fel; Diósgyőrben, a Bükk lábánál. Tagadhatatlan, hogy nincs még egy olyan város, amivel ilyen diszharmonikus, bonyolult viszonyom lenne. Mindig is Pestre vágytam (vagy Párizsba, Berlinbe, Kínába); olyan helyekre, ahol intenzívebb kulturális közeg van, színház, zene, éjszakai élet. Vonzottak azok a nagyvárosok, ahol senki sem ismer, és én sem ismerek senkit, amikben el lehet veszni, ahol nem látnak és nem látszom, ahol nem botlok bele minden sarkon ismerősökbe. Egy kisváros zártsága, szűkössége engem paranoiássá tesz.

Ami viszont egyre intenzívebben elkezdett hiányozni az utóbbi években, az az erdő közelsége. Elég volt húsz percet tekerni, és már a fák között lehettem. A szélen, a sziklákon, a madarakon és a saját lépteimen kívül nem kellett gondolnom semmire, és ott képes is voltam erre a „nem gondolásra”. A vadaspark pedig az egyik olyan kis sziget, privát zátony, ahol nagyjából békében vagyok magammal. A figyelmem fókusza csak arra irányul, ami éppen ott és akkor körülvesz.

Az 1994-ben Miskolcon született Lukács Flóra első kötete, az Egy sanghaji hotel teraszán 2021-ben jelent meg.

Simon Bettina

Testközelien és zsigerileg a miénk. Ezzel a mondattal állt ki egy miskolci a Diósgyőri Várfürdőért, amikor döntés született a bezárásáról. Nekem egész Miskolc testközeli és zsigeri; annak ellenére, hogy személyes Miskolc-élményeimnek része a pontatlanság. Itt születtem, itt töltöttem a gyerekkorom. Főleg a bezárt strand környékét ismerem. A város többi részéről sok mozaikképem van, hiszen nem lehet úgy elutazni belőle, hogy ne szelje át az ember hosszában. A helyekről, amiket nem ismerek igazán, zsigeri benyomásaim vannak, amiket pedig testközelből ismerek, nem igazán fontos részei a városnak.

Azt, hogy a diósgyőri strand bezárt, akkor tudtam meg, amikor átutazóban, egy májusi napon néhány éve hiába mentem oda. Amíg átvillamosoztam az „Augusztus 20”-ra (a korábbi villanytelepi, ma Selyemréti strand neve 1953-tól 1990-ig Augusztus 20 strandfürdő volt – a szerk.), sokadszorra is végignéztem a várost. És éreztem, hogy Miskolc a szeretett helyek nélkül és pontatlanul ismerve is az enyém.

A 1990-ben Miskolcon, a Vasgyári Kórházban született Simon Bettina költő, kritikus Strand című verseskötete 2018-ban jelent meg.

Szaniszló Judit

Az a helye az univerzumnak, ahol az első kimondott szavak elhangoznak, az első emlékezhető emlékek megtörténnek, ahol az első óvoda, az első általános iskola és a szintén első gimnázium megismerve van, ahol az első barátság elbarátkozódik, az első viszonzatlan szerelem elszeretődik, az első nagyszülő meghal, és az igazságos világba vetett makacs hit első alkalommal roncsolódik – nos, az az első hely az életben később semmivel sem lesz helyettesíthető. Lehet szeretni és nem szeretni, de az az első 18 év sehogyan sem lesz hasonlítható ahhoz a 18 évhez, ami utána jön, és az az utána következő 18 év sem lehet ugyanaz anélkül az előtte megtörtént 18 év nélkül. Viszonyítási alap akkor is, ha rendben mennek a dolgok, és talán még inkább az lesz akkor, amikor nem annyira mennek rendben a dolgok. Vannak helyek az időben, amelyek mindig a helyükön maradnak. Ez a dolguk. Ha visszamegyünk, megállunk. Én ide járok vissza megállni.

Az 1977-ben Miskolcon született Szaniszló Judit Budapesten él az Utcáról Lakásba! Egyesület munkatársa. Leli élete című regénye 2020-ban jelent meg a Magvető Kiadónál.

Szenderák Bence

Miskolc – szégyen az elszalasztott lehetőségek, az örök kudarc miatt. Csak arra emlékeztet, ki nem vagyok, pedig ki lehettem volna. Fekete penész a testemben, szorongatja szerveimet, ahogyan a Vasgyár fekete foltja a város szívét. Miskolciságom: a magamban hordozott parazita spóráinak állandó őrzése, nehogy továbbterjesszem. Brutális rab és magánzárka.

Miskolciságom az identitás hiánya. Hogy csak azt tudom magamról: nem akarok itt lenni. Hogy bármiről próbálok beszélni, csak Miskolcról tudok. Az eltörölt szánkódombról, a mögötte fekvő salakpályáról, a stadionépítéssel dacoló egyetlen házról.

Hogy a Szabadság utcában ülök éjszaka az ablakban, ugatnak a kutyák, a Testvériségen elhúz egy 16-os (a Diósgyőri Kórház és Lyukóbánya között közlekedő miskolci buszjárat – a szerk.), a gyár már nem fúj, és nincs hová menni, nincs kihez beszélni. Tanult tehetetlenség: „az egyén az egymást követő kiszámíthatatlan negatív ingerek hatására feladja, hogy azokat megpróbálja elhárítani, még akkor is, ha elkerülhetőek lennének”.

Az 1992-ben született Szenderák Bence költő a Jelenkor Kiadó szerkesztője.

Nyitókép: Éder Vera / Kultúra.hu

#fókuszbanMiskolc