Leendő unokájának faragta a falovakat

Mikor döbbentél rá – vált tudatossá számodra –, hogy egy sokak által elismert magyar szerző unokája vagy?

Amikor kisiskolásként év elején belelapoztunk az olvasókönyvünkbe, és megláttuk, hogy van benne egy Nagy László-vers, az egyik osztálytársnőm bizonygatni kezdte, hogy azt az ő apukája írta – aki szintén Nagy László néven született –, s hogy ez nem így van, a többiek alig akarták elhinni nekem. Számomra mindez természetes volt.

Emlékszem, hogy amikor otthon, Erdélyben érettségiztem, a reál szakos osztályoknak pont egy Nagy László-verset kellett értelmezniük. Sokan nem ismerték (addig) a nevét, de a legtöbben „megbirkóztak” a feladattal. Mennyire könnyű érteni nagypapád mondatait, verssorait?

Szerintem lehet érteni és élvezni Nagy László sorait. Sok függ az olvasótól, hogy az illető jól tud-e verset olvasni, van-e képzelőereje, szókincse, adott esetben háttértudása hozzá. Manapság talán azért nehezebb befogadni a verseket – és nem csak Nagy László sorait –, mert korunkban mindent leegyszerűsítenek, silány örömökkel kecsegtetnek, s megkímélik az embereket attól, hogy használják az elméjüket, pedig ha alacsony a mérce, nem lesz mihez viszonyulni. A közérthetőségről így fogalmazott nagyapám egy 1965-ös interjúban: „Tudom azt is, hogy néhány írásom sokaknak nehezen fölfogható vagy majdnem érthetetlen. De nem mindig az én verseimben van a homály, hanem az esztétikailag képzetlenekben és a renyhékben. Nem kezdhetjük újra az ábécénél a költészetet. Tanuljanak ők is, legyenek figyelmesek, küzdjenek meg a versért. Én a mesterségek iránt mindig tisztelettel érdeklődöm, és megvetem azokat, akik az én mesterségemet csúfondáros tiszteletlenséggel illetik. Megvetem azokat, akik egyetlen hivatásuknak érzik, hogy untalanul egyszerűségből vizsgáztassák le a költőt.”

Az emlékezés a te esetedben nem csupán emléktárolás, hanem egyfajta kulturális továbbörökítés is. Milyen felelősséggel jár számodra egy ilyen életmű „családi gondozása”?

Azon túl, hogy néha megkeres egy újságíró, vagy a szerzői jogok kapcsán egy-egy kiadó vagy zenész? Az emlékév után édesanyámmal apám, Nagy András grafikai hagyatékát szeretnénk rendezni, és Szécsi Margit 100. évfordulója is hamarosan elérkezik. Nagyszüleim életművének jó része szerencsére már feldolgozott, bár még lehet új kutatási irányokat találni. Próbálom lehetővé tenni és segíteni, hogy műveik hozzáférhetők, kutathatók legyenek, és ebben a Petőfi Irodalmi Múzeum nagyon jó partner. Az iszkázi Nagy László Szellemi Öröksége Alapítvány egyik kurátoraként segítem az emlékház működését.

A 20. század második felében a költészet még „nemzeti ügy” volt. Szerinted ma milyen funkciója lehet egy olyan életműnek, mint Nagy Lászlóé?

Ezt ítéljék meg az irodalomtudósok. Ősszel lesz egy konferencia a PIM-ben, ezután bizonyára levonhatók az újabb megállapítások. Napjainkban is iránymutató lehet Nagy László emberi tartása, igazságkeresése, szabadság- és életszeretete. A már említett interjúban szól az időszerűségéről is: „Hiszem, hogy a mának írok. Közvetlenül és közvetve is. De csak azt írom verssé, amit regényben, vezércikkben, értekezésben, filozófiai tanulmányban elmondani képtelenség. Különben nincs szükség versre.

A hazának ma élő állampolgára vagyok, nem csodalény, nem marslakó. Ha szólok, a mai ember jaját, búját, küzdelmét vagy haragját mondom ki mindenképpen. Nem törődöm az örökkévalósággal, de egyet szeretnék: verseim a jövő nemzedékeknek okulás végett dokumentumai legyenek egy költőről s erről a sokat emlegetett máról.

Erkölcsi normáim világosak. Aki olvassa verseimet, rájuk talál, szívesen veheti őket, vagy megütközhet rajtuk. […] Erkölcsi tételeket megénekelni nem szoktam, de verseim etikai vonatkozásaira kényes vagyok.”

Nagy László házassága Szécsi Margittal két erőteljes, autonóm művész egymásra találása volt. Hogyan hatott ez a közeg a családi légkörre, akár közvetlenül, akár emlékezetileg?

Gyerekkoromból Margitkával – így hívtam nagymamámat – van néhány emlékem. Születésem előtt özvegyült meg, így én nagyapám hiányát élhettem meg, s azt, hogyan ápolja Nagy László utóéletét. Amikor Margitka – általában hetente egyszer – eljött hozzánk, megmutatta készülő verseit apámnak, s egy pohár vörösbor mellett elbeszélgettek a fontos dolgokról. A családi „közeget” nagyapám öccse, Ágh István költő és apám élhették meg igazán, ő így fogalmazott a zuglói hatvanas évekről:

„Szüleim gyakran kártyáztak, magyar kártyával. Kettesben általában snapszliztak (hatvanhat), ünnepnapokon esténként, hétvégék reggelein, vasárnapi ebédek után. Közben, évődve jól el lehetett rendezni a világ ügyeit.

Kávézás után Apám elment az ÉS szerkesztőségébe. Anyám általában takarított egy keveset, aztán délre kávéházba ment. Időnként a Hungáriába. Csak kávéházban tudott igazán verset írni. Befelé merengett, nem nagyon barátkozott, legfeljebb ebédnél. Mándyra emlékszem mint gyakori hétvégi beszélgetőtársra. Vele én is jól kijöttem. A pincérek is mind szerettek minket. Nekem hétköznap délután következett a napközi, Anyámnak a bevásárlás, piacozás. Akkor nem is gondoltam, milyen küzdelem lehetett olyan cingárként megbirkózni a nehéz csomagokkal. Apám a szerkesztőség után a Vadász vagy a Nimród vendéglőből jött haza. Este hétig szunyókált, hogy éjjel tudjon dolgozni. Zöld szemeskávé-pörkölés. Alkonyatainkat belengte a pörköltkávé illata. […]

Vendégek persze hozzánk is gyakran jártak. Pályakezdők, hozták munkáikat. A legváratlanabb időben állítottak be. Mit lehetett tenni? Sokan vidékről jöttek, éppen erre. Mindhármunkat sokan látogattak. Anyám és Apám baráti köre nagyrészt megegyezett. Az anyámhoz közelebb állók egy csöppet kíméletesebbek voltak, napközben jöttek. Őket inkább Anyám látogatta. Hajnal Annát, Litkeiéket.

A ki-be járók nem mulasztottak benézni fürdőszobánkba. Csodájára jártak az ezüstre festett kazánnak. Arra ugyanis, fekete kályhacsőfestékkel, egy pucér emberpárt, Ádámot és Évát föstött Apám. Különlegesség volt a környéken.

Ünnepeken volt a legnagyobb forgalom. Húsvétkor az én pajtásaim jöttek, anyámat locsolni, tőlünk indultunk locsolóportyára. Kiskarácsony táján Vígh Tamásék, Kondorék, Czinéék, Rátkai Endre festő és párja, Vig Rudiék, velük együtt Ágh István. […] Mindannyian énekeltünk. Szüleimnek szép hangja volt, anyámnak alt, apámnak hőstenor. Nekem igazi fiúszoprán. Anyám gitározott, én furulyáltam, ünnepi dalokat, betlehemeztünk, regöltünk.”

Milyen hatással van rád, hogy nem csupán egy jelentős költő unokája vagy, hanem egy alkotópáros leszármazottja? Inspirál vagy inkább súlyként nehezedik rád néha?

Mindkettő. Jobban érzem magam „inkognitóban”.

Az alkotás nálatok családi nyelv volt? Vagy inkább szentély, amit csendben kellett tisztelni?

Az alkotás igen, körülvett, ilyenkor az ember szépérzéke talán kifinomultabbá válik. Apám grafikus, könyvtervező volt, ő is értett a fa nyelvén. Ha dolgozni akart, hát becsukta a szobaajtót, mi meg békén hagytuk. Az biztos, hogyha azt mertem mondani gyerekkoromban, hogy unatkozom, az volt rá a válasz, ez nálunk nem szokás, mert akkor gondolkodni kell.

Mit jelentett Szécsi Margit jelenléte Nagy László költészetében – és fordítva? Te hogy érzékeled a kettőjük közt lévő költői dialógust? Mit tartasz fontosnak elmondani a kapcsolatuk emberi összetettségéről?

A nélkülözések és betegségek idején is társak voltak, ugyanakkor önálló, szuverén alkotók maradtak. Ritka, hogy a szerelmesek egyformán magas művészi fokon írjanak egymásnak, A forró szél imádata című verseskötet például ezeket a verseiket tartalmazza. Közös küzdelmeiket, egymásba kapaszkodásukat, azonos értékrendjüket, az egymásra találás örömét. Verseikben egyaránt használták például a folklórelemeket, művészi látásmódjuk egyezett. Nagy László számos portréképet is festett, metszett, rajzolt felségéről, több kötetét illusztrálta, tehát nem csupán a költészetének, hanem a képzőművészetének is múzsája volt. Hasonló dolgok, elvek foglalkoztatták őket. „Jellemző erőteljes érdeklődésük a természettudományok és a néprajz iránt. Csillagászat, elméleti fizika, növény és állattan, antropológia, nem sorolom. Technokrácia-undor, de nem maradiság. Egészséges nyitottság. Kézműves hajlam, vonzódás az eredeti népzenéhez, néptánchoz, népköltészethez, nem csak a magyarhoz” – emlékezett így apám.

Érezted valaha, hogy „nem lehet nem alkotni”, ha ilyen családból származol? Vagy inkább úgy élted meg, hogy csak akkor szabad megszólalni, ha valóban van mondanivalód?

Nem éreztem, mert nem is akartam költő vagy író lenni, és azt is tudtam, hogy apámnál sosem fogok jobban rajzolni. Fontos megemlíteni, hogy apám munkássága szorosan összefonódott a szülei hagyatékával.

Tudsz mesélni olyan pillanatot, amikor a költő nagyszülőként volt jelen? Volt játékosság benne? Te milyennek láttad őt emberként?

Hogy milyen volt, az apám és mások visszaemlékezéseiből sejthető. Mesélni nem tudok, mert nagyapámat személyesen nem ismerhettem. Állítólag leendő unokájának faragta a falovakat... Szerény, kedves, erős és bátor ember képe van előttem, akit az igazságtalanságok belülről emésztenek, akinek remek a humorérzéke s tele van játékossággal – ahogy nézem például Székely Orsolya Regösfilmjét, ott ez az arca látható. Játékosságáról árulkodnak a Vidám üzenetek versei is.

Melyik versét tartod ma a legaktuálisabbnak?

A „slágerverseken” (Adjon az Isten, Ki viszi át a Szerelmet) túl számos művét ki lehetne emelni. Egy 1969-es filmfelvételen elhangzott gondolatát tartom a legaktuálisabbnak:

„Ma a történelem hallatlan tempóban rohan. A tudományos világkép is naponként lesz óriásibb. Az emberek – alig van kivétel – rászoktak a szenzációra. Szenzációt követelnek a politikától, a tudománytól, a művészettől. Ebben a rettenetes hajszában temérdek tiszavirág-életű mű születik és karrier. A jövőre nézvést is meggyőződéssel állítom, hogy lehet maradandó verset írni. Csak az a vers maradandó, amelyik a változások dinamizmusában fölmutatja a szenvedő, a szerető, a küzdő, a magát meg nem adó embert, a hiteles emberi arcot.”

A férfikép, amit Nagy László sugároz, sokszor erős, sőt harcos. De volt helye az esendőségnek? Te milyennek látod az ő férfialakját, főként mai szemmel?

Manapság a határozott fellépést és gyenge pontok felismerését nem mindig értékelik, pedig szükség lenne rá. Nagyapám mindig is kiállt az elesettek mellett. Az esendőséggel elég hamar találkozott, hiszen tízéves korában csontvelőgyulladás miatt lebénult a bal lába, élete végéig járógépet kellett használnia. Sántasága sok mindenben megakadályozta, de megtanult ezzel együtt élni. Állítólag a református gimnázium lépcsőjén kézállásban jött le, vagy szkanderban legyőzte a bolgár sportolókat…

Volt vagy van olyan alkotásod, cselekedeted, amit részben neki – vagy az ő világlátásának – köszönhetsz?

A „Vállamon bárányos éggel” című összeállítás Lázár Csaba és Gy. Szabó András előadásában nemsokára hallható lesz a Katolikus Rádióban. Amikor apám halála után forgatni kezdtük az In memoriam Nagy László – „Angyaltollat keresni mentem” című portréfilmet (Dénes Zoltán operatőrrel és Farkas György rendezővel, melynek szerkesztő-riporter-forgatókönyvírója voltam), az interjúk közben az motivált, hogy jobban megismerhessem nagyapámat, még mielőtt minden hiteles tanúja elmegy. Felelős szerkesztőként dolgozhattam az Adok nektek aranyvesszőt második kiadásán, és családi könyvként tekintek a Szécsi M.: Eszem a gesztenyét – Nagy L.: Csodamalac című bukfenckönyvre, melynek apám volt a grafikusa. Mindezeket leszámítva szerintem fontosabb, hogy a mindennapokban hogyan élek többek között az apai felmenőktől magamba szívott morállal, ízléssel, véleményformálással.

Idén ünnepeljük a költő születésének 100. évfordulóját. Hogyan készültök rá a családdal?

Minden évben, a születésnaphoz legközelebb eső szombaton az iszkázi Nagy László-emlékház udvarán emléknapot tartunk, idén Sebő Ferenc együttesével és Vári Fábián László költő-író-műfordítóval. Megújult az emlékház egyik kiállítóhelyisége, a „Ha döng a föld” című tárlat kurátora Ágh Zsófia volt. Nem csupán a családdal ünneplünk, hanem kortárs költőkkel, írókkal és ítészekkel, az irodalmi múzeum munkatársaival, iskolákkal, a kulturális élet szereplőivel és szervezőivel, bolgárokkal és a helyiekkel.