Nagyanyáink korában nem járt szemeteskocsi, mégsem lepte el őket a szemét

A csont a kutya elé került, de az is előfordult, hogy marhacsontból szerszámnyeleket faragott nagyapám.

Egyik alkalommal egy barátom nagyszüleit látogattuk meg. Sosem láttam olyat, mint amit akkor a nagymamája csinált. A disznóvágások során összegyűjtött, emberi fogyasztásra nem alkalmas zsíros részekből, valamint hamuból szappant főzött. Megbabonázva néztem ezt a varázslatos műveletet, ami számomra mágia volt. Ma már tudom, hogy a hamuban lúg van, amit ha zsírral főzünk, szappan lesz belőle.

A szemetemben volt némi műanyag hulladék is, elsősorban dobozok, valamint üdítősflakonok és kiürült tejesdoboz. Nagyanyám sosem használt műanyag dobozt, szinte mindent kicsi vászonzsákban tárolt, ezeket kimosta, vasalta minden héten. Tejet sem vett soha dobozban, azt a szomszédból hozták, ahol teheneket tartottak, a tejet pedig fedeles edényben tárolták. Amit nem tudtak meginni, abból aludttej vagy túró készült. Bevallom, a megsavanyodott tejet néha a lefolyóba öntöttem, most már emiatt is restelkedem.

Egyszer még jók lesznek valamire

Amikor arra készültem, hogy ezt a cikket megírjam, először azon kezdtem gondolkodni, a nagyszüleim hol tartották a nagy kukájukat, mert azt én sosem láttam az udvaron. Miután édesanyámat erről faggattam, rájöttem, hogy ilyen kukájuk nagyanyáméknak bizony nem volt, mint ahogyan gyakorlatilag szemetük sem, mert mindent újrahasznosítottak. S ez nagyon is jellemző volt anno, főként vidéken, ahol az emberek többsége csupán annyi élelmiszert termelt, amennyi a családnak elég volt. Ezt az állításomat Benedek Csaba néprajzkutató megerősítette, amikor felkerestem Szolnokon, a Damjanich János Múzeumban, ahol állandó kiállításon ismerkedhetünk meg a paraszti kultúrával.

A beszélgetésre készülve Benedek Csaba egy faládára ül le, s erről eszembe jut, hogy nagyapám kedvenc ücsörgőhelye is egy faláda volt, amiben nagyanyám rongyokat tartott, olyanokat, amik egyszer még jók lesznek valamire. Hányszor hallottam ezt a mondatot a szájából! Gyakorlatilag soha semmit nem dobott ki, mindent elrakott arra számítva, egyszer majd előveszi, és akkor mi bizony meglepődünk, milyen igaza volt, amikor félretette ezeket a kincseket. Az egyik fiókja például kiürült lisztes és cukros papírzacskókkal volt tele, a másikban befőttesgumik, spárgák voltak, de halála után találtunk gondosan kisimított csokissztaniolokat is félrerakva. Egyesek talán vitatkoznának velem, de nekem meggyőződésem, hogy nagyanyám nem beteges gyűjtögető volt, sokkal inkább gondos és környezettudatos háziasszony. Ma zöldgondolkodásúnak mondanánk.

Benedek Csaba beszélgetésünk elején leszögezi, bár nagyon jó lenne úgy élni, mint ahogyan őseink éltek, ezt ma már egyre nehezebb megvalósítani. Már csak azért is, mert rengeteg műanyagot termelünk, amit szinte lehetetlen újrahasznosítani. A műanyag kapcsán szóba kerül az is, mennyire káros vagy sem szintetikus palackokban tárolni az innivalót. S bár nem vagyok vegyész, azt én is tudom, hogy nagyapám sosem tette műanyag palackba a pálinkáját, mert az annak árt. Éppen ezért, ha valaki kólásüvegben ajándékozott neki a házi főzetéből, arra nagyon gyanúsan nézett, és azt a pálinkát többnyire meg sem itta.

– Nagyanyáink korában nem járt szemeteskocsi, mégsem lepte el őket a szemét – mondja Benedek Csaba, akit már egyetemistaként is izgatott, mi történt a népi kultúrában a hulladékkal. Könyve, az Újrahasznosítás a paraszti kultúrában és napjaink társadalmában ezt a témát taglalja.

– Szemét már az ókortól kezdve létezett, a kérdés inkább az, hogy hol mit kezdtek vele A paraszti kultúrában igyekeztek mindent a végsőkig használni. Ha mégis volt valami, amivel már semmit nem lehetett kezdeni, azzal például feltöltötték az árkokat, esetleg eltüzelték. Azt is figyelembe kell vennünk, hogy egy társadalom soha nem egységes, vannak gazdagabbak és szegényebbek. Általános dolog, hogy akinek több pénze van, hajlamosabb arra, hogy mindenből újat vegyen, míg akinek erre nem telik, az inkább megőriz és újrahasznosít. Természetesen vannak kivételek. Azt is megfigyelhetjük, hogy ma nagyon sokan panaszkodnak, holott a honfoglalás óta nem volt olyan generáció, mint a mostani. Most ugyanis rengeteg értéktárgya van mindenkinek. A paraszti kultúrában egy átlagos családnak maximum 260–300 tárgya volt, lelkileg mégis kiegyensúlyozottabbak voltak, mint mi. Ma csak könyvből van nekem is több ezer – meséli Benedek Csaba, aki állítását könyvében egy adomával is alátámasztja.

„Környezetvédők látogatnak Gyimesbe, ahol látják, hogy nincs szemét. Megkérdezik a mezőről hazafelé tartó öreg csángót:
– Maguk itt hová teszik a szemetet?
– Nálunk olyan nincs. Amit nem eszünk meg, azt megeszi az állat. Amit se ember, se állat nem eszik meg, a’ jó lesz a fődbe. Ami a fődbe nem jó, jó lesz a tűzre. S ami a tűzre se jó, azt elrakom, me’ a’ még jó lesz valamire.”

A gyűjtés Cserépfaluban kezdődött

Hogy a pazarlás nem csupán ritka volt a paraszti kultúrában, de szégyen is, arra a néprajzkutató egy újabb példát hoz: – A pazarlás szinte ismeretlen volt a falusi lakosság körében. Amennyiben mégis megtörtént ilyesmi, azt hosszú ideig emlegették. Cserépfalun a Tóth család egyik ágára ragasztották a Poshadt csúfnevet (ragadványnevet), mivel beszélgetőtársam nagymamájánál megposhadt a tej, ami akkoriban óriási szégyennek számított.

Hogy Benedek Csaba éppen a Borsod-Abaúj-Zemplén vármegyében lévő Cserépfalut említi, egyáltalán nem véletlen. Kutatásait ugyanis éppen ezen a helyen kezdte, ott találkozott először bizonyos tárgyak szokatlan újrafelhasználásával. Látott például olyat, hogy a kézimalom régi kövének alját kútkiömlő alá tették, hogy a víz ne fröcsögjön közvetlenül a földre, de kőkerítésbe épített sírkődarabokat is fotózott ugyanitt.

– Tapasztaltam olyat is, hogy fölöslegessé vált a vashordó, és üstházat csináltak belőle. Láthattuk családi háznál disznóvágáson, főzéskor, falunapokon is. Ha tönkremennek a hordók, szétvágják őket és valamilyen szükségmegoldásként alkalmazzák: Besenyszögön szétvágva és kiterítve vaslemezként egy juhhodály oldalára rakták, a székelyföldi Atyhán utcai itatót hegesztettek két vashordóból, Cserépfalun pedig kutyaól tetejére fabrikálták rá. Cserépfalun a kiselejtezett zuhanytálcát a tyúkok kapták meg itatónak –Benedek ezeket a megoldásokat könyvében fotókon is megmutatta.

Pató Sándor esete a hulladékokkal

Benedek Csaba kutatásai során időnként akadályba ütközött, hiszen előfordult, hogy az újrahasznosított tárgyak készítői nem akarták, hogy a néprajzkutató fényképet készítsen bizonyos tárgyakról. És hogy ennek mi volt az oka?

– Ezekről az eszközökről és használatukról a tulajdonosok legtöbb alkalommal lekicsinylően, becsmérlően szóltak, s gyűjtésüket, dokumentálásukat, fotózásukat nehezen értették. „Mire kell ez magának? Csúnya! Mit fognak mondani rólam, ha kiderül, hogy ez a hitvány gyümölcsszedő az enyém?” Ilyen és ehhez hasonló véleményeket fogalmaztak meg számos esetben, de előfordult olyan is, amikor megtiltották az elhasznált traktorgumi itatóvályúként való újrahasznosításának fotózását. Ettől kirívóan eltérő mentalitással például Pató Sándor tiszaföldvári gazdánál találkoztam, akinek munkássága, újrahasznosítási kedve vagy unikális találmányai kuriózumnak tekinthetők, s egész közösségük büszke lehet munkáira.

A paraszti közösségekben leginkább újítók és ezermesterek találhatók, feltalálók ritkán. Pató Sándor elsősorban ez utóbbiak közé tartozik. Újításai, találmányai azért egyedülállóak, mert ő nem csupán ötleteket vett át másoktól és valósított meg saját háza táján, de számos esetben saját maga talált fel új eszközöket. A mindennapi élet valamennyi területén igyekszik a lehető legtöbb tárgyat saját maga készíteni és a hulladék anyagokat újrahasznosítani. Hosszú időn keresztül foglalkozott egy-egy probléma megoldásával, és ezekhez olyan tárgyakat készített és tökéletesített, melyek meggyorsítják, egyszerűsítik vagy gépesítik azon munkafolyamatokat, amelyek leggyakrabban jelentkeznek egy falusi ház körül. Éppen ennek köszönhetően a bemutatásra kerülő tárgyak java része mezőgazdasági munkafolyamatok megkönnyítésére szolgál, míg a maradék eszközök a háztartás és hobbi (horgászat) tevékenységét segítik. Az alapanyagok használatában azonban a hagyományosnak tekintett gazdaságokon túlmutat, hiszen Pató nem kizárólag szerves anyagokkal dolgozik, hanem mindennel, ami a mai háztartásokban felbukkan (pillepalack, biciklikerék, betonvas, pezsgősdugó, szívószál, fülpiszkáló stb.).

– Ott van például a saját maga által szerkesztett zár, melyet csak speciális kulcsával lehet kinyitni, vagy az egérfogó fadarabból, bicikliküllőből, drótból és spárgából, a vakondcsapda műanyag csőből, lemezből és drótból, mely nem öli meg az állatot, csak foglyul ejti, a Rakéta porszívóból fabrikált paprikadaráló, melyhez a mester a motort a porszívóból vette, műanyag csövet illesztett rá, s a kést egy fémlapból vágta ki hozzá, vagy éppenséggel a kerti sütő, amit a mosógép dobjából szerkesztett.

Nagy Kristóf szobrai

Benedek Csaba hosszasan sorolja még Pató Sándor ezermester találmányait, majd említ egy másik nevet is: Nagy Kristóf szobrász a paraszti kultúrában használt tárgyakból csinál szobrokat.

– A művész Szentendrén lakik, de műhelye, raktára, újjáépítendő tárgyai másik telephelyen vannak. Képeibe, szobraiba nem csupán véletlenszerűen emel be egy-egy paraszti használati eszközt, igen ritkák azon alkotásai, melyek nem tartalmaznak ilyen elemeket. Gyűjti, elkéri, vásárolja, ajándékba kapja a népi kultúra emlékeit. Műveibe beépített vastárgyainak java részét MÉH-telepről vásárolta. Sztrinkó István néprajzkutatóval közös gyűjtőútra ment, amiből hazavitt egy fejfát, melybe két vasvillát szúrva alkotta meg Dr. Sztrinkó István emlékére című szobrát. Ez az alkotás az antropomorf fejfába szúrt két villával valóban egy emberi alakot formál kitárt karokkal. Szerelmespár című kompozíciójában egy-egy dézsát, taligakereket és két szekéralkatrészt fedezhetünk fel, amelyek szorosan egymásba kapaszkodva kiáltanak az ég felé. Jézust ábrázoló szobra egy lánctekervény, amely tökéletesen ábrázolja a megfeszített Megváltót. Mangalica című munkája lánc összetekerésével és szerszámdarabok beépítésével készült el – sorolja a néprajzkutató, aki könyvében ezekről a szobrokról is közöl fotókat.

Miközben a múzeumi tárgyakat szemléljük és megállapítjuk, hogy őseink valóban mindent újrahasznosítottak, legyen az elhasználódott kötény vagy megszáradt kukoricaszár, Benedek Csaba hozzáteszi: a paraszti kultúra nem ismerte azt a mérhetetlen pazarlást, ami a mai világra jellemző, a legszomorúbb pedig az, hogy az újonnan vásárolt tárgyak nemcsak a pénzünket viszik el, hanem az életünket is, hiszen azért dolgozunk a nap huszonnégy órájában, hogy pénzt keressünk, amiből újabb és újabb tárgyakat veszünk, amiket szinte időnk sem lesz használni.

Miután Benedek Csabától elbúcsúzom, Debrecenbe veszem az irányt, könyvbemutatóra igyekszem. A szállodát találomra választottam ki, még azt megelőzően, hogy tudtam volna ennek a cikknek a megírásáról. Éppen ezért meglep, amikor meglátom a berendezést. Szinte minden újrahasznosított paraszti tárgyakból készült. A hatalmas székek lábai szekérkerékből készültek, a pohártartó pedig egy kiszolgált gereblye, míg a fürdőszobai mosdókagyló egy régi kőkútból készült. Tetszik, amit látok, és elhatározom, ezentúl otthon is kipróbálok hasonló megoldásokat.

Néhány hét elteltével a dolgozószobám legfőbb éke egy köcsögfa lett, amelyet egyik barátom készített az erdőben talált, kiszáradt faágból, a régi zsírosbödönbe pedig illatos levendulát állítottam dekorációnak. A tojáshéjba magam is magot ültettem, ezzel tisztelegve nagyanyám emléke előtt, s képzeljék, mára két kicsi dinnye növekszik a teraszomon. Hogy mi készül majd a dinnyehéjból, ha megesszük az édes gyümölcsöt? Azt hiszem, ezt van még időm kitalálni.

A cikk a Magyar Kultúra magazin 2023/9. számában jelent meg. Fizessen elő a lapra, hogy havonta, első kézből olvashassa! A magazin további tartalmai itt érhetőek el.

#szemét #újrahasznosítás