„Vannak olyan előadásaink, amelyek ha máshol mennének, akkor mocskos antiszemiták táblával tüntetnének a színház előtt" – mondta Borgula András, a Gólem Színház vezetője a Magyar Színházi Társaság Jó kérdés sorozatának A színház eszközével a kirekesztés ellen elnevezésű beszélgetésén. Farkas Franciska színművész megjegyezte: nemzetközi filmes munkákra pályázik, azt reméli, így a roma lány karakteréből a kelet-európai nő tágasabb szerepkörébe kerülhet. Bányai Kelemen Barna, a Katona József Színház színművésze hangsúlyozta: semmilyen címke nem jó, noha rá a székelytől a román át a törökig sokfélét aggathatnának.
„Bár Magyarországon nem bevett dolog, szerintem fontos, hogy legyenek tematikus színházak” – kezdte Borgula András. A rendező szerint egy tematikus színház lehetőséget teremt a nyílt beszédre. „Egy zsidó sokkal könnyebben gúnyolhatja ki magát. Mi – vállaltan zsidó színházként – megengedhetjük magunknak azt az őszinte hangot, amit más nem.
„Sokszor megkaptam, hogy minek zsidó színházat csinálni. A színház megalakulásának hírére érkezett egy komment: minek zsidó színházat alapítani Budapesten, hiszen mind az?!” A rendező elmondta: komoly fájdalma, hogy a második világháború óta – érthető módon – a zsidó karakterek általában áldozatok a magyar színpadokon, szerinte viszont érdemes lenni túllépni ezen, és árnyalni a tömegmédiában is rendkívül lebutított diskurzust.
„Vannak olyan előadásaink, amelyek ha máshol mennének, akkor mocskos antiszemiták táblával tüntetnének a színház előtt” – tette hozzá. „Meg kell mutatnunk az esendő oldalunkat, néha negatív fényben feltüntetni zsidó karaktereket, hiszen mi is sokfélék vagyunk. Pengeélen táncolunk, humorral igyekszünk tompítani a kritikát, de megesett, hogy engem is antiszemitának minősítettek. A Lefitymálva című előadásunk azzal játszik, hogy a szokásos sztereotípiákat elviszi a végletekig: azt gondoljátok, hogy a zsidók kezében van a sajtó? Nem csak a sajtó, hanem az internet központi szervere is Izraelben van.”
Borgula András hangsúlyozta: nem csak zsidó alkotók dolgoznak a Gólem Színházban. „Régebben megesett, hogy felkértem egy színészt egy szerepre, ő azt mondta, remek, tetszik, de – majd itt kis szünet következett – : én nem vagyok zsidó. Eleinte előfordult, hogy vicceltem azzal, hogy semmi gond, eljössz az első próbára, mormolok pár mondatot héberül… de volt, aki nem értette, hogy ez vicc. Nem tudom, Hamlet szerepénél szoktak-e azon gondolkodni, hogy mennyiben dánok és mennyiben királyfik. A színpadon mindenki lehet zsidó.”
Borgula András elmondta: ősztől a hetedik kerületben – az önkormányzattal kötött megállapodás értelmében – állandó otthont kap a Gólem Színház, ám a felújítási költségek nagy részét még elő kell teremteniük.
Bányai Kelemen Barna jelenleg a Katona József Színház színművésze. A főiskolát Marosvásárhelyen végezte, kilenc évig dolgozott a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulat tagjaként.
A színművész úgy fogalmazott: „velem kegyesebb volt az élet, nem kaptam nagy pofonokat, kényeztettek, jókat játszottam. 2015-ben jöttem át Magyarországra; Szombathelyre, majd három év után a Katonába szerződtem. Csak akkor találkozom kirekesztő címkékkel, ha elolvasom a sajtóban, hogy milyen jelzőket aggatnak a székelyekre. Én kicsit székely vagyok, kicsit roma, török is valamelyest.”
Bányai Kelemen Barna játszott a marosvásárhelyi Yorick Stúdió 2009-ben bemutatott 20/20 című előadásában, amely az 1990. márciusi marosvásárhelyi pogrom történetét dolgozta fel öt román és öt magyar színész közreműködésével. „Hatszáz órás hanganyagot gyűjtöttünk az érintettekkel, szemtanúkkal folytatott beszélgetésekből, ebből született a bő két és fél órás előadás. Sebestyén Aba, a Yorick alapítója rendezett egy Stop the tempo! című bemutatót, amelyre meghívtuk a szerzőt, Gianina Cărbunariut. Az esti sörözéskor valahogy szóba kerültek a marosvásárhelyi pogrom történetei, mindannyiunknak voltak róla emlékei – én hétéves voltam – , ám rájöttünk, milyen kevés a valós információnk. Akkor határoztuk el, hogy készítünk erről egy előadást.”
Bányai Kelemen Barna megjegyezte: nem volt egyszerű a szemtanúkkal beszélni, a mai napig szemérmesség és szégyen övezi ezt a történetet. „Az összetűzés egy békés magyar demonstrációval indult, a helyi román lakosok nem igazán értették, miért van erre szükség. A környező falvakból összeszedett és Marosvásárhelyre szállított románok nekimentek a magyaroknak, akik visszavágtak és halálos áldozatai is voltak az összetűzésnek.” A 20/20 személyes történetekből építkezve mutatta be, miként válhat az egyén különböző hatalmi törekvések eszközévé.
Farkas Franciska színművész arról beszélt, hogy a filmvásznon lehetetlen szabadulni a címkéktől, színházban viszont csak egyetlen előadásban játszik roma karaktert.
„A film szerintem rasszista műfaj, sztereotip figurákban gondolkodik. A főhősök általában vonzóak, szépek, a gonoszak legtöbbször sötét hajúak. Örömteli, amikor egy rendező mer a sémák ellen menni.”
A színművész úgy fogalmazott: nagyon örült, amikor megkapta élete első filmszerepét a Viktória – a zürichi expressz című alkotásban, amelynél előny volt, hogy roma származású. „Nem gondoltam rá, hogy később is csak a roma lányt látják majd bennem. Pedig igazán sokszínű karaktereket játszottam: Viktória, a Brazilok Rozija, vagy az Aranyélet Oszija mind-mind nagyon más. Abban reménykedem, hogy ha elmegyek nemzetközi filmes produkciókba játszani – már tettem lépéseket ezért – , akkor a roma lány szerepköréből a kelet-európai nő tágabb szerepkörébe kerülhetek.”
2018 novemberében mutatta be Cigány magyar című előadását a Tudás Hatalom és a Mentőcsónak Egység. Ez az említett egyetlen színpadi produkció, amelyben Franciska roma nőt alakít.
„Azért csináltuk meg a Cigány magyar című előadásunkat, mert nem akartuk, hogy mások mondják el ezt helyettünk” – tette hozzá. Nyolc éve alakult a cigány fiatalokból álló Tudás Hatalom csoport. Eleinte rapes, slames szövegekkel – és ahhoz forgatott videoklipekkel – igyekeztek felhívni a figyelmet fontos társadalmi kérdésekre, például a korai iskolaelhagyás vagy a függőség problémájára. „A Cigány magyar egy storytelling előadás, amelyben történeteket mesélünk, ráerősítünk a sztereotípiákra, majd megcáfoljuk őket. Provokatív produkció, akadnak roma nézők, akik szégyellik magukat emiatt, és azt kérdezik: miért nem hozunk inkább pozitív példákat. A nem roma nézők általában értik.”
Fotók: Éder Vera
