Nem a lemez teszi a zenekart − Interjú Zsuffa Abával, az Analog Balaton tagjával

Hadd kezdjem azzal a
kérdéssel, amiről mindenki csak találgat. Valójában hány éves az Analog
Balaton?

Papíron négy, a valóságban körülbelül kilenc. Legalábbis
akkor kezdtünk el zenélni Ákossal a szobában. Nyilván jogosan merül fel a
kérdés, mit csináltunk eddig. De az a helyzet, hogy egyrészt nem tudunk
hatékonyan befejezni számokat, másrészt pedig ez szabadságot is ad, hiszen így
bármikor variálhatjuk a dalokat. Ha van olyan dal, amit két éve játsszunk,
teljesen biztos, hogy már az első hónapban eltért az eredeti hangzástól, mára
meg köze sincs az eredetihez. Ez a lehetőségünk elveszik majd, ha kiadjuk a
számainkat. Ha hozzászokik valamihez a hallgató füle, mindig azt a verziót
keresi majd, amit megszokott.

Ami eddig összesen
négy dal.

Igen, közben meg van kábé három-négy lemeznyi dalunk és több száz projektfájl a gépen.

Hogy lehet négy
számmal elboldogulni négy évig?

Szerintem a magyar zenepiaci szakemberek a mai napig nem értik ezt, és mi sem. Aki szereti a zenekart, az nem a négy számba, hanem a koncerteken lévő hangulatba szeretett bele. Esetleg számíthat rá, hogy egy, maximum két ismert számot eljátsszunk, de összességében a hallgató ránk bízza magát, és nem támaszkodik egy előre megírt setlisthez, nem tudja, mire számíthat valójában.

Ennek van egy általunk nem feltétlenül tervezett exkluzivitása.

A koncepció része az
is, hogy ne legyen két ugyanolyan koncert?

Persze! De szerintem azoknak a zenekaroknak sincs, amelyek hagyományos felállásban zenélnek. Bár bevallom, túl sok koncepciónk nincsen, de legalábbis mindig az aktuálisokhoz viszonyítva változik.

Hogy döntöttetek a
zenétek műfajáról?

Ez az első pillanattól kezdve teljesen egyértelmű volt. Én
még Queens of the Stone Age-et meg Eagles of Death Metált hallgattam, amikor
Ákos már rákattant az elektronikára, és amikor megmutatta, egyből
beleszerettem. Nagy hatással volt ránk a Dark Side, Jon Hopkins, Bob Moses és
társaik, de a legeslegtöbbet a Nut hallgattuk. Eleinte főleg olyan zenéket
írtunk, mint ők, aztán lassan lekerült a zenéről minden elvárás, és teljesen
intuitívvá vált a folyamat.

De ugyanúgy dolgozunk, mint minden zenekar, nincs nagy különbség az alkotói folyamatban. Korábban több rockzenei formációban játszottam, és bár most nincs velünk dobszerkó meg ritmusgitár, az eljárás ugyanaz: leülünk, izzadunk a próbateremben, és szépen felveszegetünk számokat, hogy aztán sose mutassuk meg őket. (nevet) Na jó, ez nem igaz! Ha egy dalt sosem adtunk ki, de eljátszottuk a Bánkitón, az most valakiben ott van. Attól még, hogy nem lett belőle felvétel, az valakinek talán sokat jelent.

Szerinted nem
kritériuma egy zenekarnak, hogy legyen lemeze?

Nem, főleg napjainkban. Egyébként is fizikai képtelenség lenne felvenni mindent, amit valaha írtunk. De értem, miért kérdezed, mi is abban az időszakban nőttünk fel, amikor ennek még volt jelentősége. Biztos fontos mérföldkő lenne érzelmileg, ha a kezünkben foghatnánk egy tízszámos vinilt. Tök jó lenne megmutatni anyámnak, hogy na, ezen dolgoztam az elmúlt hét évben.

Mennyi része
improvizáció az élő fellépéseknek?

Nehéz ezt száraz szakmázás nélkül elmagyaráznom, de vannak előre rögzített loopjaink, amiket folyamatosan használunk, és azokra játszunk rá. Körülbelül 65 százalék kötött és 35 százalék improvizatív. Viszonylag fix az eszköztárunk, de nagyon sokat beszélgetünk a koncert közben is, hogy egyeztessük, mit variálunk. Ez nem olyan, mint egy nagy zenekar esetében, ahol összenéz a dobos meg a gitáros, és egy mozdulatból tudják, hogy jön-e még egy refrén. Nagyon bonyolult rendszerben dolgozunk, amit folyamatosan egyeztetni kell. Most már egész könnyen megy ez, félmozdulatokból is megértjük egymást.

Ebben a folyamatban
azért sok múlik a pillanaton és a véletlenen. Mennyire lehet erre felkészülni?

Ha ez az írmagja a zenédnek, akkor fel tudsz. Nekünk nem
nehéz, hiszen benne vagyunk a folyamatban, de ha bevennénk egy harmadik tagot,
ő biztos nehezen alkalmazkodna eleinte.

Volt erről valaha
szó?

Arról volt szó sokszor, hogy mennyire jó, hogy csak ketten
vagyunk. Sokszor mondják más zenészek, hogy fel kéne dobnunk a cuccot egy
dobszerkóval, egy gitárossal, egy bármivel. Mi meg mindig arra jutunk, hogy
erre egyáltalán nincs szükségünk. Nagyon jól érezzük magunkat ketten Ákossal,
korábban senki mellett nem voltam olyan nyugodt zeneileg, mint vele. Ez a
leghosszabb távú zenei projektem, amiben valaha benne voltam. Ez a fajta
duódinamika teljesen felborulna, ha még egy ember társulna hozzánk. Nem akarunk
kockáztatni. Maximum vendégelőadók jöhetnek, ahogy az Szendrői Csabival és Tóth
Andrissal meg is történt párszor.

Egy pillanatra még
visszatérnék az album kérdéshez. A hosszas ellenállás után most mégis az első
lemezeteken dolgoztok. 

Igen. Hangfoglaló-támogatottak lettünk, úgyhogy muszáj
megcsinálnunk ezt az első lemezt, legrosszabb esetben év végéig. De jobb
esetben még augusztusban.

Amennyiben három-négy lemeznyi dal már kész, gondolom, ez nem okoz problémát.

De, nagyon is.

Mert ez egy speciális lemez, egy első lemez. Nem lehet akármilyen.

Régen megírt dalokról van szó, nagyrészt melankolikus hangvételben. Ráadásul minden számnak lesz szövege – adott esetben csak egy sor vagy pár mondat –, és ez változás a koncerten hallható dalainkhoz képest. Közben meg 80-90 bpm-en lüktet az egész.

Annak ellenére, hogy
régi dalok, önazonosnak érzed még?

Valószínűleg nem tudnánk már ilyen lemezt írni, de a mai napig tudunk azonosulni vele. Az első lemez kiadása nagyon nehéz lesz érzelmileg, különös tekintettel az elengedésre. De az a tervem, hogy utána nagyon gyorsan belekezdünk a következőbe, majd az azt követőbe. Végül is 70-80 százalékban készen vannak már, de azért remélem, hogy a harmadikra kerülnek olyan dalok, amik a jelenünket tükrözik.

Az első lemez után
könnyebb lesz elengedni ezt a félelmet?

Persze. Az első lemez szövegeinél és dalainál még nagyon erős a közlési szándék. Ez valamelyest a másodikon is megjelenik, de ott inkább a zene lesz a középpontban. A mostani énünkhöz ez jobban passzol, szeretjük a buli flow-t.

De fontos szem előtt tartani azt is, hogy csak dance trackekkel nem lehet fennmaradni, mert az nem marad meg a hallgató fejében.

Ahhoz tartalom és erős szöveg kell. Mindannyian emlékszünk arra, hogy 15 éves korunkban a hiperkarma megmondta: „A vakerom szar, de a haverod vagyok, és a haverok a végén mindig győznek, a nők is szeretik az olyan férfit, aki lépten-nyomon bántja őket.”

És vajon melyik irányba megy el az Analog Balaton pár év távlatában?

Mindkettő! De amellett, hogy szükség van a lélekbúvár számokra, tisztában vagyok vele, hogy hajnali 2-kor a Bánkitón senkit sem érdekelnek majd a sokatmondó, siratós dalok. Megvan az eszközparkunk arra, hogy brutálisan megtáncoltassuk az embereket, és ezzel muszáj élni. Ez nem nyomás, nem elvárás, egyszerűen csak élvezzük az egészet.

Kiemelt kép: Lengyel Alexandra