kitagadva
összekócolódtak félelmeink
tétova bizonytalansággal
kerülgetjük a kávéfoltos asztalokat
kell egy zug ahol meghúzódhatunk
s ahonnan látótérben marad
az ébredező sétálóutca
ahonnan szemmel tarthatjuk
az ide-oda totyogó galambokat
kiszűrhetjük a vásott zsiványságot
az esernyők alá rejtett ölelést
kell egy szusszanásnyi pillanat
kiváltani a fölösleges dolgokat
és vodkás-mentás limonádét
szürcsölgetve lapozgatni
az elsétáló emlékeket
a tér megtelik időtlenséggel
egyszerre van jelen
a szabadság és a giccses félelem
s mire dereglyénk a Körösön lecsurog
sorsunk elé állhatunk újra
de nincs irgalom
nem számol velünk az idő
s megtudjuk milyen
a jelenből kitagadva lenni
pedig most neked adnék mindent
aminek szívünkben csendje van
beletörődéseink
zsibbadt szelek kócolták hajad
fölöttünk haláltusáját vívta a nap
hátra sem néztél: egy Cohen-dalt
dúdolva indultál tovább
dacos indulat szorongatta érzékeim
kínzott a tolvaj lelkiismeret
és sistergett a platán acélos kérge
az öklömbe gyűrt fájdalom alatt
hontalanul
(D. A-nak)
már csak a tévedések hálójába
gyűrt anakronizmust kínálod
szánalmas portékaként
bicsaklik az érzelmek ritmusa
kiforgatott környezet fogad
feltörhetetlen ugar fanyar ízek
ahol elhalt a szenvedély
s csak makacsság és dac terem
– otthontalanul kóvályogsz
mint egy futóbolond mert itt ma
Isten is napszúrást kapott
korhadó idő
korhadt üreg tátong a fa törzsén
kupaccá aszott élni vágyás teszteli az
együttérzést… belemarkolt a múlt
s felismerhetetlen labirintust szülve
összemorzsolta lereszelte a maradék testet
ájult résekké szakadtak a gyűrűk
porliliomot öklendez a fűrész
s megadón belesimul az ájult csöndbe
ahogy mi is egymásba csavarodva
sodródunk az ismeretlenbe
csak az újra felsikoltó fűrészhang
emlékeztet az életre
