Kitagadva – versek

kitagadva 

összekócolódtak félelmeink 
tétova bizonytalansággal 
kerülgetjük a kávéfoltos asztalokat 
kell egy zug ahol meghúzódhatunk 
s ahonnan látótérben marad 
az ébredező sétálóutca 
ahonnan szemmel tarthatjuk 
az ide-oda totyogó galambokat 
kiszűrhetjük a vásott zsiványságot 
az esernyők alá rejtett ölelést 
kell egy szusszanásnyi pillanat  
kiváltani a fölösleges dolgokat 
és vodkás-mentás limonádét 
szürcsölgetve lapozgatni 
az elsétáló emlékeket 
a tér megtelik időtlenséggel 
egyszerre van jelen 
a szabadság és a giccses félelem 
s mire dereglyénk a Körösön lecsurog 
sorsunk elé állhatunk újra 
de nincs irgalom 
nem számol velünk az idő 
s megtudjuk milyen 
a jelenből kitagadva lenni 
pedig most neked adnék mindent 
aminek szívünkben csendje van 

beletörődéseink 

zsibbadt szelek kócolták hajad 
fölöttünk haláltusáját vívta a nap 
hátra sem néztél: egy Cohen-dalt 
dúdolva indultál tovább 
dacos indulat szorongatta érzékeim 
kínzott a tolvaj lelkiismeret 
és sistergett a platán acélos kérge 
az öklömbe gyűrt fájdalom alatt 

hontalanul 

                                        (D. A-nak)

már csak a tévedések hálójába 
gyűrt anakronizmust kínálod 
szánalmas portékaként 
bicsaklik az érzelmek ritmusa 
kiforgatott környezet fogad 
feltörhetetlen ugar fanyar ízek 
ahol elhalt a szenvedély 
s csak makacsság és dac terem 
– otthontalanul kóvályogsz 
mint egy futóbolond mert itt ma 
Isten is napszúrást kapott 

korhadó idő 

korhadt üreg tátong a fa törzsén 
kupaccá aszott élni vágyás teszteli az 
együttérzést… belemarkolt a múlt 
s felismerhetetlen labirintust szülve 
összemorzsolta lereszelte a maradék testet 
ájult résekké szakadtak a gyűrűk 
porliliomot öklendez a fűrész 
s megadón belesimul az ájult csöndbe 
ahogy mi is egymásba csavarodva 
sodródunk az ismeretlenbe 
csak az újra felsikoltó fűrészhang 
emlékeztet az életre