Ortutay Gyula néprajzkutató, kultúrpolitikus 1910. március 24-én született a vajdasági Szabadkán, római katolikus kispolgári családba. Édesapja, Ortutay István újságíró a Szegedi Napló szerkesztője volt, ezért már gyerekkorától Szegedhez kötődött. A szegedi piaristák gimnáziumába (ma Dugonics András Piarista Gimnázium) járt, majd a szegedi Ferenc József Tudományegyetemre (ma Szegedi Tudományegyetem) magyar–latin–görög szakra. Alapító tagja volt az egyetemen működő Baloldali Értelmiségi Csoportnak. Itt barátközött össze Radnóti Miklóssal. Már egyetemi évei alatt részt vett a népi mozgalomban, amelyhez sok irodalmár, értelmiségi és politikus, köztük Illyés Gyula, Németh László és Erdei Ferenc csatlakozott. Az országos politikai életbe a néprajztudomány, a népi mozgalomba barátai, ismerősei, mesterei, tanárai révén került be.
Sokan helyezkedőművészként jellemzik, mert hihetetlen sikerrel lavírozott a 20. századi politikában. Ez a folyamat ekkortájt, egyetemi évei idején kezdődött el. Pontosabb, árnyaltabb képet arról, hogy hogyan élte meg ezt az időszakot, a fia által a halála után közreadott naplóiból kaphatunk.
Egy biztos: minden Kozmáéknál kezdődött. Németh László mutatta be Kozma Miklósnak, a Magyar Telefonhírmondó és Rádió Rt. elnökének, aki nevelőnek fogadta fia mellé. Így bejárása lett a Horthy-rendszer legfelsőbb köreibe, noha titkon már ekkor baloldali nézeteket vallott. (Kozma ’34-ben felsőházi tag, ’35-ben belügyminiszter, ’37-től pedig ismét MTI-elnök lett.) Egyetemi évei után már nem csak Kozma családjánál várták nyitott ajtók. 1935-ben a Magyar Rádió irodalmi osztályán kezdett dolgozni, műsorokat készített és szerkesztett. Ismeretségi köre ennek révén ismét bővült.
A rádió belső munkatársaként alig érintették a kor politikai viharai. 1938-ban feleségül vette a félig zsidó származású Kemény Zsuzsa táncművészt. A zsidótörvények bevezetésekor, hogy megmentse, hamis papírokat és menedéket szerzett neki egy barátnál Szegeden, Budapesten viszont mindenkinek azt mondta, hogy elhagyta. A közeli barátoknak sírva panaszkodott az eltűnése miatt, még Radnótit és Gyarmati Fannit is megtévesztette. Fanni a Zsuzsa körüli színjátéka miatt évtizedekkel később is neheztelt rá, és visszaemlékezéseiben leírta: Ortutayt ekkoriban csak a családjának biztonsága érdekelte, a költő munkaszolgálatos behívója ügyében nem próbált segíteni.
Az egyetemtől kezdve szoros barátságot ápolt Radnótival, mások társaságában többször együtt is nyaraltak a feleségeikkel. Már az 1930-as években támogatta a költőt, és barátságuk mindvégig erős maradt.
A költő halála után az ő kötelessége lett megmenteni verseit. A költői életmű talán legértékesebb darabjai, a munkaszolgálat során a Bori noteszbe írt versek gondozásáért kellett felelősséget vállalnia, mivel Radnóti ezt írta a Bori notesz elejébe:
„Ez a jegyzőkönyvecske Radnóti Miklós magyar költő verseit tartalmazza. Kéri a megtalálót, hogy juttassa el Magyarországra Ortutay Gyula dr. egyetemi magántanár címére, Budapest VII., Horánszky u. 1. I.”
Ortutay még akkor sem hitte el, hogy barátja meghalt, mikor ’45-ben Szalay Sándor szociológus átadta neki a verseket. „Annyi kétség és félelem után ismét bizakodni kezdtünk: a versek ereje is sugallta, hogy élnie kell Miklósnak, él és visszajön. Egymásnak ellentmondó híreket hallottunk addig, s vártuk őt ismét. S aztán hosszú hónapok múltán a kezembe került az »Új Élet« 1946. augusztus 1-i száma, s a lap 14. oldalán olvashattuk a felhívás címét s könyörtelenül tárgyilagos szövegét: »Jelentkezzenek az Abdán meggyilkolt munkaszolgálatosok hozzátartozói.« Miklós neve a 12. sorszámon szerepelt. Ez a hír vetett véget minden reményünknek.”
A felhívás befejező része aztán így tájékoztatott: „Az itt felsorolt 22 holttest egy része a jelenleg Abda községben exhumálás alatt álló, valószínűleg több mint 60, hungaristák által meggyilkolt munkásszolgálatosnak.”
A koporsót Ortutayék hozták Pestre Gyarmati Fannival, Tolnai Gáborral és Baróti Dezsővel. Ortutay naplójában különösen megrázó beszámolót olvashatunk Radnóti 1946. augusztus 14-ei újratemetéséről. „Alig tudtam belekezdeni beszédembe, szinte fuldokoltam. Én tudtam, mi van abban a koporsóban, a harmadikban immár halála után, szegény Miklósunknak. Néhány véres gönc, szétfoszló pamutnadrág, durva kapcák, egy fakuló vörös pulóver, oszlóban lévő belső részek, csontok.”
Ortutay és a politika
Ortutay Radnóti újratemetése idején már a Magyar Központi Híradó elnöke volt. Hogy hogyan jutott idáig? Gondos és alapos, végiggondolt stratégia eredményeként. Kettős életet élt: a nyílt színen kisgazda, titkon kommunista volt.
Már ’45-ben felvette a kapcsolatot a kommunistákkal. Nyilvános életében ugyanis a Független Kisgazdapárt és a Nemzeti Parasztpárt kulturális holdudvarához tartozott. Részese volt a Független Kisgazdapárt polgári tagozata megalapításának, majd 1944-ben Bajcsy-Zsilinszky Endre felkérésére ő készítette el a párt művelődési-oktatási programját. A német megszállás után bekapcsolódott az ellenállási mozgalomba, 1945 és 1947 között pedig a Magyar Rádiót és a Magyar Távirati Irodát integráló Magyar Központi Híradó elnöki tisztségét töltötte be.
1947-ben a Dinnyés-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere lett. Felívelő politikai pályája természetesen abban is segítette, hogy a néprajztudomány meghatározó alakjává válhasson. Az 1953 és 1958 közötti időszak kivételével haláláig az országgyűlés padsoraiban ült, hol mint képviselő, hol mint miniszter. Miniszterként sokszor cselekedett személyes meggyőződése és neveltetése ellenében. Egyik legambivalensebb intézkedése az egyházi iskolák államosítása volt.
Miniszterként ott bábáskodott a Kossuth-díj alapításánál, és az ő aláírása szerepelt a Teleki Pál és Győrffy István által alapított Néptudományi Intézetet feloszlató miniszteri rendeleten is (1949. november).
Miniszterként háromszor is le akart köszönni, de Rákosiék sokáig ragaszkodtak a jelenlétéhez.
„Mind a három lemondásomat elutasították, aztán 1950 februárjában, aznap született Zsuzsi lányom, hívatott Rákosi Mátyás. Röviden közölte, hogy felmentenek tisztségemből, s az egyetemi tanári munka mellett az általam felállításra javasolt Múzeumi és Műemléki Központ elnöke leszek. Kértem, ez utóbbi maradjon el, ő ragaszkodott a döntéshez. Megírtam a háromsoros lemondó levelet, és új korszak kezdődött az életemben.”
Politikai szerepvállalása 1950 után a művelődéspolitika kérdéseire szorítkozott. 1950 és 1952 között a Múzeumok Országos Központjának élén a múzeumszervezés és a műemlékvédelem ügyeit irányította. 1957 és 1963 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem rektora, 1964-től pedig 1978-ban bekövetkezett haláláig a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat (TIT) elnöke volt.
A ’48-as kutatás
1942-ben egyik alapítója és szervezője lett a Magyar Történelmi Emlékbizottságnak, amely antifasiszta mozgalomként az 1848–49-es szabadságharc emlékezetének felkutatására szerveződött, és néhány hónappal az alakulása után betiltották. De nem adta fel. ’47-ben — vallás- és közoktatásügyi miniszterként — országos néprajzi gyűjtőmozgalmat szervezett a szabadságharc centenáriumára. A mozgalom tagjai a kor legkiválóbb kutatói, jeles személyiségei voltak: Illyés Gyula író, Nagy Jenő, Ránki György és Hajnal István történészek, Bálint Sándor néprajzkutató, Kodály Zoltán és Lajtha László népzenekutatók, valamint az ő tanítványaik és önkéntes gyűjtők. A kutatócsoport célja az volt, hogy összegyűjtse és megőrizze az 1848–49-es események még fellelhető népi emlékeit. Ez magában foglalta a szabadságharcra vonatkozó legendákat, az idősebb generációk szóbeli visszaemlékezéseit, a forradalomhoz és a szabadságharchoz kötődő nép- és katonadalokat, a szabadságharc eseményeinek helyi emlékeit és hagyományait. Az utolsó utáni pillanatban láttak neki a gyűjtőmunkának — akkor, mikor Kossuth utolsó katonája is húsz éve halott volt már.
A kutatás során gyűjtött anyag egy részét később publikálták — főleg a nép- és a katonadalokat, valamint az 1848-as események népi emlékezetének leírásait. E munkának különösen nagy érdeme volt — azontúl, hogy a centenáriumra ’48-as hagyományelem-gyűjtemény állt össze —, hogy így a néprajztudomány is az állam által hivatalosan is támogatott tudományágak körébe került. Ennek a kutatásnak köszönhetően a második világháború előtti falukutató mozgalmak nyomdokaiba lépve, azok kutatási módszereit egységes rendszerbe foglalva haladhatott tovább a magyar néprajztudomány.
A munka jelentőségét nem csökkenti, hogy a kutatási eredményeket a politika is felhasználta, propagandacélokra. Ekkor állították párhuzamba az 1848-as jobbágyfelszabadítást a második világháborút követő, politikai osztályharcos „népi demokratikus forradalommal”, hogy az új éra legitimációját elősegítsék vele.
És ez lett a program elhalásának oka is, mivel a gyűjtések nem igazolták a politikai előfeltevéseket. Az eredmények annyira nem voltak „hasznosak” propagandaszempontból, hogy az összefoglaló, háromkötetesre szánt sorozatot végül nem is adták ki, és a tanulmányokat is csak szakfolyóiratok közölték.
Ortutay tanulmánya, a Kossuth Lajos a magyar nép hagyományaiban 1952-ben jelent meg az általa szerkesztett Ethnographia 63. évfolyamának hasábjain. Ebben többek közt a Kossuth-nóták változatait elemzi – száztíz daltípus hatszázhatvan változatát találták a kutatás során — és jelentőségét méltatja.
Az egyéniségkutató magyar iskola
Ortutay munkásságának legfontosabb eleme a mese, ballada és a szájhagyomány útján terjedő szövegfolklór-műfajok törvényszerűségeinek kutatása volt. Módszerét, amelyet magyar vagy egyéniségkutató iskolának szokás nevezni a nemzetközi szakirodalomban, Fedics Mihály piricsei mesemondó repertoár- és egyéniségkutatásával teremtette meg, és megelőzte vele más országokban működő kortársait. Újításának lényege az volt, hogy a nép körében élő alkotót társadalomtörténetileg is vizsgálta.
1967-ben az ő szervezőmunkája eredményeként önállósult a néprajztudomány akadémiai kutatóbázisa, az MTA Néprajzi Kutatócsoportja (ma HUN-REN BTK Néprajtudományi Intézet), amelyet 1963-ban egyetemi kutatóhelyként hozott létre, majd haláláig igazgatott is. E minőségében ő irányította az ötkötetes Magyar néprajzi lexikon szervezési és szerkesztési, valamint a már csak halálát követően megjelent Magyar néprajz nyolc kötetben című sorozat előkészítő munkálatait. Egy ideig alelnöke volt a szövegfolklorisztikával foglalkozó szakemberek nemzetközi szervezetének, az International Society for Folk Narrative Researchnek. 1958-tól haláláig a Néprajzi Társaság elnöke tisztségét is betöltötte.
Vajdasági író barátja, Komáromi József Sándor így jellemezte munkásságát: „Ő az élő magyar néprajz!”
1978-ban, 67 évesen hunyt el.
Életművét árnyalja halála után kiadott Naplója, melyben elképesztő nyíltsággal ír vívódásairól, családjáról, tudományról, politikáról. Különleges korlenyomat egy különleges egyéniség nézőpontjából.
Maronics Anna és Tóth János teljes cikke itt olvasható.
