József, a názáreti ács, Mária jegyese, a gyermek Jézus gondviselője.

A kánoni evangéliumok röviden, más-más hangsúlyozással állítják elénk Józsefet. A művelt Lukácsnál – mint a jezsuita Otto Pfülf fejtegeti – József a maga hatalmas történelmi jelentőségében, méltó tekintéllyel mutatkozik, mint a család feje: Jézus atyja, Mária ura. János, Jézus istenségének evangélistája Józsefet igénytelenségében rajzolja, és rámutat Jézusnak alázatára, hogy a názárethi családot, a szegény hajlékot választotta isteni személyiségének elrejtésére. Márk, aki a büszke rómaiaknak írt, nevelőatyjának sohasem nevezi, csak egyszer utal rá, amikor azt mondja, hogy a zsidók Jézust ácsnak nevezik. Máté a hívő zsidókhoz: a pátriárkák ivadékaihoz szól, és Józsefnek életharcaiból származó erényeit emeli ki.
A középkorban József még nem részesült abban a nagy tiszteletben, amely később, így napjainkban is osztályrészül jutott neki. Ennek több oka van. A karácsony ünnepe és hagyományvilága elsősorban Máriát és Fiát veszi körül nagy hódolattal. Az alázatos József meghúzódik a betlehemi istálló homályában. Az Egyház attól tartott, hogy József misztériumát az egyszerűbb hívek félreértik. Kizárólag az ő személyét magasztaló ábrázolások a középkor szakrális művészetéből szinte teljesen hiányzanak. A mi magyar kódexeink is nagyon sommásan emlékeznek meg róla.

Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium (részlet)

A CIGÁNYSÁG VILÁGNAPJA, egy tavaszköszöntő ünnephez kötődik, „ezen a napon indultak tovább a romák a téli szálláshelyükről vándorolni”. A hivatalos ünnepet, a romák világnapját április 8-án tartják.

A Latin-Amerika egyik indián néptörzsének életét kutató jezsuita szerzetes, ÉDER XAVÉR FERENC (Selmecbánya, 1727. március 19. – Selmecbánya, 1772. április 17.) a nagyszombati jezsuita kollégiumban folytatta tanulmányait; 1743-ban lépett be a rendbe. Saját kérésére küldték missziós szolgálatra Dél-Amerikába. 1750-ben érkezett a perui Limába, ahonnan az ország délkeleti (ma Bolíviához tartozó) részébe, a mojo indiánok földjére került. 15 évet töltött az őserdőben élő bennszülöttek között, megtanulta nyelvüket, feljegyezte szokásaikat. Több missziós telepet is létesített, más népcsoportokkal és nyelvekkel is megismerkedett. Feljegyzéseket, rajzokat készített; ezek között nem csak etnográfiai tárgyúak voltak, hanem a növény- és állatvilágra vonatkozók is. Munkájának az 1767-es királyi rendelet vetett véget, amely megtiltotta a jezsuiták működését a spanyol gyarmatokon. 1769-ben tért vissza Magyarországra és Selmecbányán plébánosként tevékenykedett haláláig.
Értékes tapasztalatait nem tudta közreadni, így eredményeit későbbi külföldi kutatók maguknak sajátították ki. Csak jóval halála után, 1791-ben jelentek meg feljegyzései nyomtatásban Makó Pál apát jóvoltából – azonban sajnos, értő szerkesztő munka hiányában hiányosan, hibákkal teli.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Magyar Tudóslexikon A-tól Zs-ig, Magyar Életrajzi Lexikon)

MAREK JÓZSEF (Vágszerdahely, 1868. március 18. – Budapest, 1952. szeptember 7.) állatorvos, akadémikus, az állatgyógyászatban használatos klinikai diagnosztika című kézikönyv, valamint az Állatorvosi Belgyógyászat című munka nemzetközileg is elismert szerzője.

Magyar Tudománytörténeti Intézet

Az iszlám kultúra és a keleti nyelvek világszerte elismert kutatója, VÁMBÉRY ÁRMIN (Dunaszerdahely, 1832. március 19. – Budapest, 1913. szeptember 15.) nehéz, nélkülözésekkel teli gyermekkor után, önerejéből végezte tanulmányait a pozsonyi evangélikus líceumban. Már ekkor elkezdett keleti nyelvekkel foglalkozni; ezzel párhuzamosan elsajátította a német, francia, angol, olasz, spanyol, dán és svéd nyelvet. Tudományos céljának a nyelvészeti kutatást tekintette. Eötvös József támogatásával kapott útlevelet, és 1857-ben elindult első keleti útjára, Törökországba. Hat évet töltött Konstantinápolyban, házitanítóként kereste kenyerét; itt kapta a Resid efendi nevet. 1858-ban jelent meg német-török szótára és rendszeresen küldött tudósításokat budapesti újságoknak. Elsajátította a török és a perzsa nyelvet, megismerte a keleti szokásokat. 1861-ben az Akadémia támogatásával indult második keleti útjára. Életét kockáztatva, álruhában, dervisnek öltözve csatlakozott egy mekkai zarándok-csoporthoz. 1500 km-es vándorútja során eljutott Buharába, Szamarkandba és Hívába is. 1864-ben tért vissza Pestre. A keleti nyelvek professzora lett; munkásságát külföldön is számon tartották és elismerték. Az angol királyi udvar politikai kérdésekben is kikérte tanácsát, a londoni Királyi Földrajzi Társaságban nagy sikerű előadásokat tartott, úti beszámolója angolul és németül is megjelent. Két legjelentősebb munkáját az MTA adta ki: A török faj ethnológiai és ethnographiai tekintetben címűt 1885-ben, A Nyugat kultúrája keleten-t 1906-ban.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Források:  Magyar Tudóslexikon A-tól Zs-ig, Magyar Életrajzi Lexikon)