Az Országos Színházi Találkozó (OSZT) versenyelőadásaihoz délelőttönként beszélgetések kapcsolódnak, amelyeken az érdeklődők betekintést nyerhetnek az alkotófolyamatba, és a felkért rendező, dramaturg, kritikus vagy épp színházi szakíró hozzászólóknak köszönhetően közösen gondolkodhatnak a produkció által felvetett kérdésekről. Az utolsó nap beszélgetéseinek moderátora Bajnai Zsolt újságíró, a blogSzolnok szerkesztője, hozzászólói Faragó Zsuzsa dramaturg és Stuber Andrea kritikus voltak.
1981 (Újvidéki Színház)
Stuber Andrea hozzászólását szubjektív előadásélményeivel kezdte, azokkal a ki tudja, honnan előugró emlékekkel, amelyek az 1981 négy és háromnegyed órája alatt villantak be neki. „Kinyílt egy mély kút” – fogalmazott a kritikus, aki szerint a színház „emlékhely”-ként is szolgál, és kiemelte, hogy a produkció nagyon sok személyeset tartalmaz.
Bár leszögezte, nem annak van az ideje, hogy kifogást, ellenvetést vagy hiányérzetet fogalmazzon meg, és amellett, hogy dicsérte az előadás telítettségét, azt, hogy „viszi magával a nézőt” – aki „belefárad néha, aztán visszajön” –, ugyanakkor felhívta a figyelmet arra is, hogy nem minden pillanat telített, és „nem minden színésznek akadnak jelenetei”, van, „akinek csak információ marad”. Összességében azonban, vélte Stuber Andrea, a terheltségek „nem változtatnak a színház csodáján”, azon, hogy egy máshol, más színészekkel, más történetekkel létre nem hozható előadás született.
Emlékeztetett arra, hogy az 1981 Tomi Janežič 12 részből álló előadás-sorozatának része, amelyben a szlovén rendező az 1972 és 1983 közötti időszakot dolgozza fel, több színházban, mindenhol egy-egy évre koncentrálva, a közreműködők személyes élményeiből, emlékeiből építkezve. A projektben a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház is közreműködik, ott Nicolae Ceaușescu 60. születésnapjával a középpontban 1978-at dolgozták fel. Lénárd Róbert, az Újvidéki Színház művészeti vezetője hozzátette, a dodekalógia több országban készül Ukrajnától Szlovénián át Olaszországig, az előadásokat pedig a rendező szülővárosában, az Európai Kulturális Főváros címet viselő Gorizia/Nova Goricában havi váltásban fogják játszani.
Faragó Zsuzsa a nap két előadásának szövegét összevetve megállapította, hogy míg az Oidipuszé egy klasszikus, a mítoszok világából hozott, de „elmaisított” szöveg, az 1981-é ennek a fordítottja, „a pici, hétköznapi dolgok mítoszig való fölvitele”, és azt mutatja meg, hogy „nincs olyan élet, aminek ne lenne hősi pillanata, és nincs olyan emberi sors, ami ne lenne annyira fontos, mint a klasszikus drámák főhőseié”. „Én híve vagyok ennek a fajta színházcsinálásnak” – vallotta be.
Dicsérte, hogy „bátran halad ez a színészet”, de a társulat „könnyedén egyensúlyoz a pengeélen”, állapította meg. Kiemelte, hogy az újvidéki színészek úgy beszélik a nagyon hétköznapi, száraz, semleges beszédmódot, hogy azt is képesek megmutatni, a mondatok milyen tragédiákat takarnak.
Mivel az előadás egy család többgenerációs története, abban az élet természetes részeként megjelenik az elmúlás, az öregedés és a halál. Az előadás-indító jelenet, a temetésen röhögő kislány – Stuber Andrea szerint „az az öt perc kitett nyolc másik előadást” – Faragó szerint sokat ígért az elkövetkezendőkre nézve, többek között azt, hogy a halál ki lesz röhögve, de a rendező nem tudta elkerülni, hogy a halál és az öregedés ne legyen szomorú. Az előadás előrehaladtával „elhosszabbodnak” a jelenetek, a rendezők pedig, hívta fel a figyelmet egy általános tünetre, nem bírják abbahagyni az előadásukat.
Stuber Andrea az OSZT programjának keretes szerkezetére hívta fel a figyelmet: a fesztivált az 1983-ban játszódó, szintén személyes emlékekből építkező marosvásárhelyi Ház a blokkok között (beszámolónk a szakmai beszélgetésről itt olvasható), nyitotta. Az 1981-ben játszó Boris Isaković és Jasna Đuričić kapcsán – akiket az újvidéki Szerb Nemzeti Színház szintén Tomi Janežič rendezte Sirályában a temesvári TESZT-en és a budapesti MITEM-en is láthatott a magyar közönség – a kritikus arról beszélt, hogy „Trianon elvett, de adott is valamit”, ami a határon túli magyar színházakban érzékelhető sajátos színjátszás, amelybe „beleszivárog a másik kultúra”, és – nem vitatva a határon túli magyarság nehézségeit – ami nézőként „élményszerű”.
Faragó Zsuzsa erre rácsatlakozva, a kolozsvári Janovics történetével a fókuszban, arról beszélt, mennyi fokozata van a „nem kéne már erről beszélni, mert ma már másképp van”-tól a „velünk és bennünk élő fájdalom”-ig, és a három előadás által a kérdéskör mélységét és tragikumát, de hozadékait is át lehetett élni, gondolni.
Az előadásban játszó Krizsán Szilvia az előadás születéséről elmondta, hogy megszakításokkal körülbelül nyolc hónapig tartott a próbafolyamat. Online kezdték, ebben a fázisban az 1981-es évhez fűződő emlékekről, asszociációkról beszélgettek, saját családtörténeteiket osztották meg egymással. Ezt követte egy verbális és egy fizikai színházi improvizációs szakasz. A többórás improvizációkból tizenkét előadás anyaga jött össze, utalt az anyag mennyiségére a színésznő, az Újvidéki Színház művészeti vezetője, az előadásban szintén játszó Mészáros Árpád pedig hozzátette, ötszáz-egynéhány jelenetet rögzítettek írásban, de fel is vették azokat videóra, és két asszisztens kísérte a próbákat. A színművész elárulta, a régóta együtt dolgozó társulat tagjai is okoztak egymásnak meglepetéseket és rácsodálkozásokat az improvizációk során, de ezeknek a jeleneteknek mintegy 90 százalékát „kidobta” a rendező.
Krizsán Szilvia beszélt arról, hogy Tomi Janežič képes volt „egy ecsetvonással átfesteni” jeleneteket, és a rendező számára a színháziság megmutatása és a színház élővé tétele fontos. Felidézte, hogy ennek érdekében Janežič a nyilvános főpróbán is beavatkozott az előadásba, Lénárd Róbert pedig Bajnai Zsolt kérdésére elmondta, épp emiatt nem jelent problémát, ha az otthoni speciális térből kimozdul az előadás, hiszen „akárhova pakolják át az előadást, az rögtön színházi térré válik”.
A beszélgetésen felvetődött a kérdés, kell-e lábjegyzet az 1981-hez, szó esett az előadás lokalitásáról, a helyi és/vagy korosztályos utalásokról, azok magyarországi, egyáltalán: Újvidéken kívüli érthetőségéről. Mint azt Krizsán Szilvia elárulta, folyamatosan telt házzal játsszák, és idősek, fiatalok egyaránt nézik, de természetesen az idősebbeket megérinti a nosztalgia is.
Oidipusz (Radnóti Színház)
Stuber Andrea „nagy erejű, megrázó előadás”-nak nevezte a Radnóti Színház OSZT-záró Oidipuszát. Megjegyezte, a kritikusok „a darabbal szemben nem alaptalan ellenszenvvel viseltetnek”, de hozzátette: ami „az írónak felróható, azt ez a társulat képes erénnyé változtatni”. Kiemelte, hogy Szikszai Rémusz rendező és a színészek képesek az egytulajdonságúnak írt szereplőkből komplex személyiségeket formálni, gazdagon bontják ki a karaktereket és a köztük levő viszonyokat.
Szikszai Rémusz felidézte, hogy az Oidipusz írója, Robert Icke egyik darabjának korábbi magyarországi bemutatójához kapcsolódóan konfliktus volt az író ügynöksége és az előadás alkotói között, emiatt „árgus szemekkel” követték az ő munkájukat, és a húzásoktól a rendezői döntésekig hetente kellett indokolni minden beavatkozást és módosítást. „Ökonóm módon húztunk” – jellemezte a munkát, amelyben társa Hárs Anna dramaturg volt, és beszélt arról, milyen mondatokért tartotta érdemesnek a küzdelmet, és milyen mondatokat engedett el. Elmondta, bár vannak a darabnak következetlenségei, és vannak benne „coelhós” mondatok, de úgy gondolja, fontosabb ennél az, hogy a mába hozza és aktuális relevanciával ruházza fel a klasszikus történetekből ismert témákat. Mint megjegyezte, „igaznak tartja” Icke-nek azt a hasonlatát, amelyben a szerző magát egy konnektorátalakító adapterhez hasonlítja, amit az ember utazáskor visz magával.
Faragó Zsuzsa megjegyezte, Robert Icke-re nem „univerzális nagy drámaíró”-ként tekint, hanem dramaturg kollégaként, hiszen dramaturgok sokasága ír át és hoz létre egy-egy előadáshoz új szöveget, ezért a szerző megoldásai izgatták. Kiemelte, hogy „behozza korunk ellenszenvesen izgató kérdéseit”, de véleménye szerint a két ember közti szövetség, a szerelem, az erotika erősebb szervező erőként jelennek meg az előadásban, mint a politika.
Faragó dicsérte Pál András Oidipusz- és Kováts Adél Jokaszté-alakításait, csatlakozva hozzá Stuber Andrea azt emelte ki, hogy a darab „felmutat egy zsigeri házasságot”, a kapcsolatot pedig a két színművész „csodálatosan bontja ki és játssza el”.
Szikszai Rémusz elmondta, „lenyűgözte a sztoriban” a helyzet: egyik oldalról a politika, a korábbi diktátor, Laiosz halálát követő első szabad választás, a másik oldalról pedig a szerelem. A kettőt pedig Jokaszté köti össze, aki úgy gondolja, itt az alkalom megváltoztatni a világot, a „pasija” pedig azért tudja azt megváltoztatni, mert ahhoz a megfelelő tulajdonságokkal rendelkezik. „Itt nem lesz több titkos akta” – jelenti ki, de nincs azzal tisztában, hogy ez a programbeszéd, azaz saját személyes története okozza a bukását. Oidipusz megbuktatja magát, de a személyes tragikumba egy egész nép bukik bele, hívta fel a figyelmet Szikszai Rémusz. Hozzátette, ennek az a következménye a jövő hiánya.
Kováts Adél hozzátette, ebben a történetben arról van szó, hogy lehet hibázni, tévedni, de a becsület kérdései egészen más dimenziót jelentenek, és a színésznő azt is megvilágította Jokaszté példáján keresztül, hogy egy nő még egy macsó, autoriter világban sem a férfiak által hozott törvényszerűségei mentén dönt, illetve arra is felhívta a figyelmet, hogy Jokaszté nem tud önmagáért működni.
Szikszai Rémusz egy másik szempontból közelített. A rendező szerint az elhivatottságnak személyesnek kell lenni, Oidipusznak az ország megmentéséhez a fő motiváció nem a közösség, hanem a nő, akiért érdemes mindent megtenni. Ha hazudna, mismásolna vagy elhallgatna valamit, már nem tudna a felesége szemébe nézni, és ez hajtja előre, jegyezte meg.
Pál András a morális kérdéseket is boncolgatta, azt, hogy milyen tudással dönt Oidipusz a hallgatás mellett.
Rigó József, a közönségzsűri tagja úgy fogalmazott, azért jó átírt klasszikusokat nézni, mert nem kell „bíbelődni” a történettel, hiszen azt a közönség ismeri, valamint felhívta a figyelmet az ókori görög drámák és a Shakespeare-darabok túlélésének titkára, arra, hogy egyszerre van bennük jelen a szórakoztatás és a szakralitás.
Fotó: Csabai István
