Nyelv és nemzet nem számít – Így jöttem (1965)
Jancsó Miklós korai, ám rendkívül fontos opusa kis híján dobozban maradt. A pártállam a felszabadulás huszadik évfordulójára rendelt filmet a rendezőtől, ő viszont propagandadarab helyett a szovjet–magyar barátság álságos sémáján túllépő, érzékeny filmet készített, amelyben személyes élményeit keveri a rá oly jellemző, történelem és egyén viszonyát univerzálisan vizsgáló történetvezetéssel. A saját, de közben egy egész generációt meghatározó tapasztalatok markáns ábrázolása nyomán vált később gyűjtőnévvé a filmcím. „Így jöttem” mozi minden olyan mozgóképi alkotás, amely egy nemzedék életérzését ragadja meg (Álmodozások kora, Megáll az idő, Moszkva tér, a sor igencsak hosszú, és akár Reisz Gábor VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlanjával is zárhatnánk az eddigi termést).
A történelem határhelyzetei a legkülönfélébb embereket sodorják össze – így kerül egymás mellé az orosz fogságból szabaduló, majd újra elkapott gimnazista és a vele egykorú szovjet katona. Habár a mindvégig névtelen magyar fiú (megformálója Kozák András, aki ezután Jancsó állandó színésze lett) eredetileg a sebesült Kolja hadifoglya, az egymástól való függés (hisz az orosz is függ a magyartól: ha a rab megszökik, a rabtartó bűnhődik érte) hamar szövetségeseket kovácsol a fiatalokból. Kötelékük néma, nem beszélik a másik nyelvét – fokozatosan mégis megtanulják érteni egymást. Az Így jöttem szép példája annak, hogy sem a nyelv, sem a különböző háborús oldalak nem határozzák meg végérvényesen az egyéni kapcsolatokat. Olyannyira nem, hogy amikor a fiú lehetőséget kap a szökésre, inkább „rabtartójával” marad, mondván „baja lesz ennek a fiúnak (…) ha elmegyek”.
Összeköt az eredet – Sodrásban (1964)
Gaál István első rendezői munkáját sokan a hazai filmes új hullám nyitódarabjaként tartják számon. Bekerült a Budapesti tizenkettőbe, az 1948 és 1968 közötti magyar filmtermés legjobbjai közé, és olyan, akkor még főiskolás színészeknek adott lehetőséget a bemutatkozásra, mint Drahota Andrea, Moór Marianna, Csikos Sándor vagy a már említett Kozák András. Az 1964-ben debütált alkotás tipikus „így jöttem” történet, a megjelenített nemzedéki életérzésre már a cím utal, amely ennyiben kétértelmű. Egyrészt kifejezi a hatvanas évek fiatal értelmiségének gyökérvesztettségét, a földműves szülők gyerekeiként városi egyetemre kerülő nagykamaszok céltalan lebegését két ellentétes létforma között; másrészt utal a Tisza vidékén játszódó cselekményre, amelynek középpontjában egy haláleset áll.
Gabi egy nyári délután eltűnik a vízben szórakozó társai mellől – barátai sokáig keresik, mire kiderül, hogy a fiú vízbe fulladt. Elmúlása több mint egy barát elvesztése: a fiatalok akkor szembesülnek először a valódi felelősséggel, amikor kezdik felismerni, hogy figyelmetlenségükkel talán ők is hozzájárultak a tragédiához. A szembenézéssel párhuzamosan a megmaradt kötelékek egy része is gyengül, felbomlik, habár a bűntudat csupán indikátora a kapcsolati dinamikák átalakulásának. A közösség széthullásának elsődleges oka igen egyszerű: a felnövés egyben szétfejlődés is. Van, aki felkerül a városba, van, aki vidéken marad; van, aki hamar túlteszi magát Gabi halálán, és van, aki hosszú ideig gyászol.
Az eltávolodás persze nem csökkenti a gyerekkori barátságok értékét vagy jelentőségét. A közös alapélmény, a már említett gyökérvesztettség egy életen át megmarad. Ez az, ami évekig összetartotta a vegyes – kereskedősegédet, leendő biológust, szobrászt és elméleti fizikust is magában foglaló – társaságot. A sodródás emléke és a lassan halványuló bűntudat pedig nem múlik el.
Otthon a zenében – Valahol Európában (1948)
Radványi Géza filmje az Így jöttemhez hasonlóan a politikai hatalom megrendelésére készült, és csakúgy, mint a Sodrásban, felkerült egy igen nívós listára: beválogatták az Új budapesti tizenkettőbe, minden idők tizenkét legjobb magyar mozgóképe közé. A történetet Sztehlo Gábor evangélikus lelkész gyermekköztársasága, a Gaudiopolis ihlette, és a szereplők jelentős részét is innen választották (a Kuksit alakító Horváth László nemrég hunyt el). Sírós-nevetős, igazi humanista film, amely szembenéz a második világégés legszörnyűbb igazságával: az ártatlanok is megbűnhődtek a résztvevők vétkeiért.
Előbbiek ez esetben az elvadult hadiárvák, akik kénytelenek lopni és csavarogni a létfenntartás érdekében. Hátterük eltérő, az átélt kegyetlenségek azonban elmossák a különbségeket, a közös tapasztalat pedig összetartja őket. Az így összeverődött banda a Simon Péter (Somlay Artúr) egykori karmester lakta várban talál menedéket. A szenvedések szülte bizalmatlanság csak lassan oldódik fel a gyerekekben – a világból kiábrándult karmester a zene szeretetén keresztül jut el a meggyötört lelkekig. Eleinte fel akarják akasztani, idővel azonban barátjuk és támaszuk lesz, majd az az ember, aki teljesíti legnagyobb vágyukat, és otthont ad nekik.
Gengszterfilm két keréken – Tiszta szívvel (2016)
Úgy hiszem, a fogyatékkal élők egyik legnagyobb tragédiája, hogy nem tudhatják, barátaik önmagukért szeretik-e őket, vagy „csak” szánalomból töltenek velük időt. Az eddigi összes rendezői munkájában rendkívüli szociális érzékenységet mutató Till Attila filmje többek között épp azért zseniális, mert mozgássérült szereplői nem szorulnak rá, hogy sajnálatból kedveljük őket. Háromdimenziós, hús-vér karakterek, akik szerethetőségük ellenére hibákban sem szűkölködnek – a legnagyobb talán az, hogy a szerb maffiának dolgoznak. Először csak a néhány éve lebénult Rupaszov, majd újdonsült kamasz cimborái, Zoli és Barba is, akik egy kis izgalom és a rokkantnyugdíjat kiegészítő extra kereset reményében csatlakoznak a volt tűzoltóhoz. Míg előbbit a durva és kissé közönséges, mégis kedvelhető karaktereket vérprofin hozó színész, Thuróczy Szabolcs alakítja, addig utóbbiakat a filmes világban kezdő, valóban mozgássérült Fenyvesi Zoltán és Fekete Ádám. Ennek ellenére sem érzünk egyenetlenséget az alakítások között, ami talán annak is köszönhető, hogy a rendező többnyire hagyja improvizálni a játszókat.
Hogy miért került fel a Tiszta szívvel e listára? A fiúk valójában nem (csak) a pénz és az adrenalin miatt követik vakon Rupaszovot. Zoli az őt elhagyó édesapját látja benne – de nem a valódi embert, hanem az általa megalkotott, enyhén idealizált figurát, aki egyszerre szigorú szülő, illetve az ivásba és csajozásba bevezető, tapasztaltabb barát. A személyes traumán kívül (amelynek képregényes feldolgozása a film izgalmas, az alkotásra terápiaként reflektáló szála) a feleslegességtől való félelem is összeköti a három figurát, s az is, ahogy rácáfolnak a társadalom sztereotípiáira, és megmutatják: a mozgássérültek közel sem olyan tehetetlenek, mint sokan gondolják. Bűnözőként például épp azért tudnak egészséges társaiknál hatékonyabban működni, mert senki nem nézi ki belőlük, hogy fél kézzel (és két láb mínusszal) lemészárolják a veszélyes rosszfiúkat.
Furcsa pár – Valami madarak (2023)
Hevér Dániel első nagyjátékfilmje a Tiszta szívvelhez hasonlóan egy tabuval szembesít: míg utóbbi a fogyatékkal élőkről szóló helytelen közbeszéddel, addig a Valami madarak az öregedés negatív megítélésével. A történet nem hárítja át a felelősséget a felnőtt gyermekre: Máté (Valcz Péter) nem hálátlan fiú, aki idősotthonba dugja apját, hogy megszabaduljon tőle – a döntést teljes mértékben a szeretet, a jó szándék és a féltés szüli. A Szacsvay László által megformált Béla karaktere rávilágít: a legnagyobb probléma az, hogy maguk a nyugdíjasok is szégyellik, hogy megöregedtek. Ezen viszont csak széles körű szemléletváltással lehet segíteni.
A központi kapcsolat, a mogorva vénember és az otthonban közmunkát végző balhés kamasz lány (Kizlinger Lilla) között kialakuló barátság érzékletes bizonyítéka annak, hogy még a spektrum két végén elhelyezkedő korosztályoknak is lehetnek közös, univerzális tapasztalataik. A film főszereplőit a magány köti össze – mindketten egyedül érzik magukat környezetükben, és emiatt értik meg egymást olyan jól. A társadalom perifériájára szorult két ember az egymás közti térben lel otthonra, ezzel pedig e lista egyik legszebb barátságát viszik színre.
